Kerekesné Varga Veronika : Mosón?

A ruhák úgy potyognak
kinyúlott kötélr?l a földre
egy elvétett tánclépéssel,
mint túlérett körte a fánkról.
A figura lehet bátor, viszont
sokkal inkább vakmer?.
De ez a fa lehetne bárhol.

‘A mosón?k korán halnak’,
s míg mosolyognak ?k,
addig legalább élnek.
Ugyanaz az ének.

Én az a mosón? vagyok,
akivel kapcsolatban
ambivalens érzéseket táplált
az a fiú, akit vertek,
mert nem szerettek.
Aki felfalta a buktákat.

Furcsákat gondolt,
de ’tiszta szívvel’ írta le,
és én vele írom,
mert a föld alól
fejtem ki a szót,
mint pattanó hüvelyéb?l
a borsót szokták.

Most inkább
a fiú vagyok,
mert félig ösztönnel,
félig akarattal
így akarom.

Most
talán elt?n?dök…
‘elt?nök hirtelen’,
hogy nyom-e a latban,
amit sikerül hagynom,
és ha kitenném,
mintha szépen tálalva volna,
akkor nem a kemény vonat,
mi jönne felém,
hanem a szemetek feketéje
lenne az az edény,
mi tart, mi
méltó ölelés
a befejezett költeménynek