Mikor megkondult a harangszó s végigbongott a falu felett, egyre másra csukódtak a pitvarajtók, a misére igyekvő hívők mögött. Borbíró Anna még töprengve körbenézett a tisztaszobában. Persze, hogy az almárium tetején volt a rózsafüzér, mint mindig. — Hiába, na, öregszem — gondolta, mert ugyanott szunnyadt a rézveretes imakönyve is, ami már vagy harminc éve, hogy elkíséri a templomba.
Anna kezébe vette az imakönyvet és kinyitotta. Az első lapjára szépen be is volt írva, hogy „Gyámlányomnak kézfogója emlékére; majd alatta: Huszti Pál. Karácsony havában, az Úr 1913. évében.”
Az utóbbi időben, Anna gyengülő elméje, már kedvére ugrált előre hátra az évtizedek között. Most is leült a padra az ivóvizes vödör mellé és a táncoló szálkás betűkre meredt. Lassan visszaringott a Nagyháború előtti, utolsó békeévbe.
*
— Úgy illik, hogy a menyasszony már módosabb könyvből olvassa az igét — helyeselte Danziger bácsi, a jövendő apósa is, mikor megcsodálta a csontfedelű drágaságot. Ő régebben Mózes hitű sertéskereskedő volt, csak később lett katolikus, mint ahogy annak idején Szent Pál apostolunk is. Még talán jobb is, hogy Sára feleségét elvitte a kilencvenkettes kolera, így legalább nem kellett megérnie, férje hitehagyását.
A szerelem Anna és a Dávid között, ami a karácsonyi eljegyzést megelőzte, nyáron kezdődött egy demizson pálinkával.
Pontosan Szent Istvánkor Anna tanyáján, mikor a nap éppen megpihent az égbolt legtetején, s az aratók a szérű szélét vigyázó nyárfa árnyékába húzódtak. Már a szalonna maradékát is a tarisznyába tették és visszaaggatták az ágakra, mikor megérkezett végre Anna, a férfiserkentő itallal. Danziger Dávid éppen gatyában, de azért kalappal a fején a tűző nap ellen, izzadtan fente a kaszapengét. Mikor már a hüvelykujja is jónak találta a munkát, a vályúból újratöltötte a kiszáradt tokmányt. Az övére akasztotta volna, mikor Anna őt is megkínálta az aratópálinkával. Ahogy Dávid a pohárért nyúlt és Anna szemébe nézett, úgy érezte, mintha csődör rúgta volna háton, vagy az ég roggyant volna rá. Szíve is majd kiugrott helyéből, olyan eszeveszett kapálásba kezdett. Anna meg csak azt érezte, hogy máglyára vetették, és kábult örömben parázzsá válik a tűzben. Semmi kétség, na! Az ég is egymásnak teremtette őket. Punktum! Nincs mese!
Pár hét múltán, mikorára elvégezték a betakarítást, a rákövető vasárnap az öreg Danziger ünneplőbe öltözött. Feltette a pántlikás kalapot, és elballagott a kereszt- és gyámapához, illően megkérni fia számára gyámlánya kezét.
Huszti bácsi nem beszélt a gyereklánnyal történt, hét év előtti tragédiáról. Arról, hogy Gasparics Laci megrontotta az akkor még szinte gyerek Annát, mikor a kislány náluk szolgált. Lacit éppen hazaengedték a nyári munkákra a katonáéktól, hogy segítse szüleit. Már másnap, ahogy a szorgos gazdához illik, körbejárta a birtokot. Mikor azon az átkozott órában, a békalencsét rohasztó izzasztó melegben, a Berek tó partjához ért, meglátta a libátvigyázó, lenge ingben a gyereklányt, a vér a fejébe tolult. Elfelejtette ember voltát; s szinte magáról sem tudva, leteperte a sikoltozó, kapálózó gyereket.
*
Az új ház építését az öreg Gasparics fizette Borbírónak, hogy ne tegyen feljelentést a katonafia ellen. Na persze, két lánc földet is követelt a szerencsétlen apa, hogy lánya ne szoruljon kegyelemkenyérre, ha pártában marad. Mert, még ha bűntelen is, nem kell az ilyen megesett teremtés a leghitványabb legénynek se a faluban.
László mégis börtönbe került. Hiába volt Kozarik máminak, a bábaasszonynak minden tudománya, végül mégis kénytelen volt orvost hívni. Így kiderült minden. Később a falu szájára vette Borbírót, hogy eladta a lánya becsületét. Ezért történt, hogy egy éjjel, az istent vesztett szerencsétlen apa, átosont a Gasparics portára, s végső elkeseredésében, felkötötte magát az istállóban. A szemöldökfa közömbösen tűrte, míg reggel aztán levágták róla a kötelet. Gyámként a bíróság a keresztapát, Huszti Pált rendelte ki. Gasparics által Borbírónak kifizetett pénzt, a bíróság kárpótlásképp jóváhagyta Anna javára.
Az esetet már rég feledte a falu, de még mindig bepárásodott Pali bácsi szeme, ha Anna tragédiájára emlékezett.
Persze ezt Danziger tata is tudta már az első héten, mikor fiával beköltözött a nemrég öröklött házukba. A vénséges vén Butykos Irma néni — kit tán még a halál is ittfelejtett — rögtön átjött hozzájuk vizitába, és elmesélte a falu múltját, jelenét, s tán a jövője is sorra került volna, ha Danziger le nem veszi az asztalról a pálinkásüveget. A két örömapa hamar dűlőre jutott a részletkérdésekben, mert mit akadékoskodjanak, mikor már a fiatalok szívét úgyis egymás mellé tette a Mindenható.
Mikor Anna az eljegyzése napján megkapta keresztapjától a gyönyörű csontfedelű, rézveretes könyvet, aranyozott keresztel a közepén, elsírta magát örömében.
Az igaz, hogy már akkoriban a faluban a legtöbb öregasszonynak volt miséskönyve, de alig akadt egy-két módosabb gazdalánya, aki zárdában tanulhatta a halk szavú apácáktól a betűvetést. Ezért volt, hogy a mise alatt a ravasz Bitó néni is Annát ügyelte szeme sarkából, hogy lehetőleg egyszerre fordítson vele új oldalra. De azóta már az öreg parasztkötésű olcsópapírra nyomott imakönyve is porrá vált, gazdájával együtt.
Közben a hetek kergették egymást. Végre kitavaszodott, s a langyos éjszakákon titokba találkoztak a szerelmesek, hogy előleget vegyenek egymásból egymásért. Hiszen az a pár hónap, nem a világ az esküvőig.
De bizony az lett. — Biztos megirigyelte tőlük az agg uralkodó a boldogságot, mert kitört a nagyháború, és Dávidot is behívták. A vasúton hiába bömbölték a nótát, hogy — „Reszkess muszka, magyar vitéz feni kardját” —, mert beleköpött levesükbe az orosz hadisten. Két hónapra Dávid berukkolása után, tábori lelkész már en gros búcsúztatta őket, a lembergi katonai temetőben.
folytatása köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: kisslaki
