Azzal kezdődött az egész, hogy az egy kettévált. Megszülettem, és játszottam a fénnyel. Olyan volt minden, mintha egy óriási üveggolyó szivárványszínű belsejében élnék. Csillogott az üveggömböm, és a ragyogás körülölelt. Öntudatlan voltam és vak, vad voltam és elemi. Szeretetben lubickolva kacagtam ki újszülött számból szivárványokat, tekintetemből pedig számtalan, ok néküli mosoly született pillanatról pillanatra.
Azután telt-múlt az idő, és egyszercsak jött egy kövér bácsi, boldogtalan volt és izzadós, ijesztően mosolygott és nagyokat nyögött. Én csak szaladgáltam tágra nyílt szemekkel, és nem láttam semmit. A bácsi meg lehúzta a nadrágját, fölnyitotta a koponyámat, és lustán belekakilt a fejembe. Amikor végzett, megsimogatta a buksimat és belecsípett az arcomba, majd továbbsétált. Én csak ültem és keservesen sírtam. Azután iskolába mentem, ahol leborotválták a fejemet, megnyúztak és levágták rólam azokat a csápokat, amelyek egy normális gyereken nem lehetnek. Kikanalazták az agyamat is, megdarálták, és emésztőnedvekkel keverték el, utána a számon át tömték a helyére vissza. A néni, aki eközben lefogott, még meg is szidott, hogy miért nincsenek nekem önálló gondolataim. Ugyanis le kellett fogniuk engem, mert tiltakoztam. Leköpködtem őket, és üvöltve bepisiltem, hogy büdös legyen. Furcsamód egyáltalán nem zavarta őket a dolog. Úgy látszott, nagy áldozatra képesek az épségemért.
Az egyik néni képes volt kivágni egy darabot a szívéből, mert úgy látta, hogy az én szívemnek az a része torzult. Véres könnyeket hullattam, amikor kivágta a korcs darabot, pont azt, amit én úgy szerettem, és sietve bevarrta a helyére az ő gennyes kis szívcafatkáját. Közben az osztályelső kisfiú két kézzel fojtotta belém a kínt, és a fürgén, hangtalanul dolgozó néni szájával az arcán nevetett, egyre csak mosolygott a drága! Frissen műtött fülemmel hallottam a többi gyereket, amint kórusban szavalják egyik híres, nagyérdemű költőnk régmúlt gondolatait. Idegen életeket leheltek önjelölt istenként a versekbe. A verssorok árnyakként repültek felém, nem volt arcuk, de amint a közelembe értek, láttam már, hogy élőhalottak, csak a véremet akarják. Elfutni nem tudtam. Megremegtem, amint elértek a gondolatok, rám telepedtek, de meg sem álltak a bőrömnél, azonnal beivódtak a húsomba, és megfertőzték a véremet. A matektanár egy jól irányzott, pontos döféssel belevágta a körzőjét szemembe, a történelemórán pedig pedig régmúlt háborúk harci szekereit küldték mindent elsöprő, szent rohamra a fejembe. Mindenki mohón szaggatott, és tompán hallottam a ropogó csontok, és a szakadó hús hangját.
Ahogy végigvezettem magamon a tudatomat, mindenhol csak a lehántott, megcsonkított énem levedző darabkáit találtam. Ha hangszálaimat nem vágják el, és ha tüdőmet nem tépik ki, talán még ordítottam volna.
….
De mindegy. Most már jól vagyok. Begyógyultak a sebeim, és nem fáj már semmi. Nem is érzek már semmit, és olyan jó ez a langyos nyugalom. Már csak az idegesít, hogy néha, amikor ásítok, kiesik a számból valami. Egy olyan üveggolyóféle. Egészen pici… furcsamód mégis elvakít a fénye, és úgy csillog, mint egy gyémánt. Mindig megrémít ez a kis kacat, de félek eldobni. Gyorsan vissza szoktam gyömöszölni a számba, nehogy valaki meglássa!
Félek, hogy már csak ez maradt belőlem.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.16. @ 07:59 :: Koszka Attila