Voltak-e már Önök, drága Barátaim olyan hangulatban, amikor mindent közömbösnek éreztek? Amikor úgy gondolták, hogy minden mindegy? Voltak már olyan hangulatban, amikor csak keserűen mosolyogni tudtak saját maguk életén, mert amikor vették hozzá a bátorságot és visszafelé tekintettek egy csöppet az életükben, akkor csak egy romhalmazt láttak maguk mögött?
Váltott-e ki Önökből, drága Hölgyeim és Uraim ez a hangulat valamiféle nosztalgiát, hiányérzetet, vágyakozást az „újra kezdeni” iránt, egyáltalán, váltott-e ki bármiféle érzelmet Önökből a romhalmaz látványa? Hiányzott-e valaha Önökből az, amit egyszer — évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtt — már sikeresen megéltek, s azóta nem tudták, vagy nem akarták, vagy egyáltalán eszükbe sem jutott újra megélni? Érezték-e már Önök, aranyos Barátaim, hogy ha a múlt nem jön vissza azonnal, haladéktalanul a jelenbe, akkor önök minden további nélkül képesek rögtön megőrülni? Kidolgoztak-e tervet arra vonatkozóan, hogyan lehet a múltból jelent varázsolni? Megpróbálták? Nem sikerült? Nem jól próbálták meg. Mert igenis, lehetséges a múltból jelent varázsolni, csak nem elég akarni, de tenni, tenni kell… Ha teszünk érte, el lehet jutni egy olyan – inkább elvontnak felfogható – hangulatba, amikor már nem is emberekkel, hanem érzésekkel kapcsolják össze az életüket. Ezek az érzések pedig a múlt szép emlékeit a jelen percben újra meg- és átélni engedik, s ha ügyesek vagyunk, akkor a jelen valóságában újra megtaláljuk azokat a szépségeket, mikről azt hittük, elmúltak, soha vissza nem jönnek már…
Ha voltak már ebben a „minden mindegy” hangulatban, akkor eszükbe jutott-e, kedves és igen tisztelt Olvasóim, hogy Önök is voltak szerelmesek, s akkor az micsoda gyönyörű érzelmeket váltott ki Önökből? S most csak lemondóan legyintenek egyet, azzal, hogy szép volt, elmúlt, vége, ma már csak a házasság, mint kapcsolat létezik, vagy már az sem… A szerelem régen megszűnt, a szeretet átalakult megszokássá, az életük pedig a mindennapok monotonitásával zajlik, a megszokás nagy úr, ellene tenni nagyon kevesen akarnak, mert keveseknek jut eszébe, hogy lehetne. Pedig a szerelmet, mint állapotot befogadni állandóan készen állunk, csak nem figyelünk rá, mert nem hisszük el, ezért eszünkbe sem jut. Könnyebb sajnálni magunkat, mint kilépni a megszokás bűvköréből, s tenni az ellen, hogy a megszokásból csak megelégedjünk egy legyintéssel. Pedig elég könnyű lenne kimozdulni a tespedésből, de hogyha még csak nem is akarjuk, akkor tényleg lehetetlen.
A szerelem, akár mint érzelem, akár mint hangulat, az egyik legalapvetőbb emberi érzés. Minden ember volt szerelmes, vagy lesz, vagy — és ez a többség — jelen időben is az, csak van, aki elfogadja, és büszke rá, s van, aki nem hajlandó tudomást sem venni róla. Van, aki a szerelmet — mint érzést, állapotot — lejárt lemeznek tartja, s csakis a szexuális életet tartja fontosnak, mert a világ ma rohan, és egyes embereknek nincs idejük ez mellé még érzelmeket is gyártani, sőt, azokat táplálni, vagy ápolni is. Ők vannak rosszabb helyzetben, mert az életüket átrohanják anélkül, hogy valaha is belekerüljenek abba a hangulatba, amelyről az első sorokban szó esett. Kimarad az életükből az érzelem, ami nélkül viszont nem lehet teljes, emberi életet élni. Érzelem nélkül a szexuális élet csupán ösztönök kiélésére korlátozódik, ez pedig nem az ember jellemzője, vagy legalábbis nem volt az, egészen a legutóbbi másfél, két évtizeddel bezárható időszakig. A szex a szerelem tettleges, gyakorlati megnyilvánulása tulajdonképpen, legalábbis az embereknél. A lelki szerelem akkor válik teljessé, ha azt a testünkkel valóságosan is bizonyíthatjuk. A test önállóan is képes szeretni, de csak a lélekkel együtt való szeretet nevezhető szerelemnek.
Az Önök következő lehetséges története talán erről szól, kedves Barátaim. Olvassák és szórakozzanak rajta e sorok lehetséges, vagy esetleges igazságként való elfogadása után kellő megértéssel.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.14. @ 12:39 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
