Hála a gyógyszereknek, Kapócsy professzornak és a természet rendjének, a hétfő reggel előírásszerűen megérkezett. István fütyörészve kotorászta elő a borotváját, szappant, törölközőt és egyéb, a reggeli szertartáshoz szükséges felszereléseit, átment a fürdőszobába és rendbe hozta magát. A zuhanyozást külön élvezte, a majdnem forró víz kellemesen bizsergette a bőrét. Az Elvira által behozott friss illatú melegítőjét vette föl, alá egy pólót, ebben a ruhában már félig-meddig otthon érezte magát. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy talán csak jobb volna még egy pár napot bennmaradni a kórházban, ahol bármi is történne vele, mégiscsak komoly orvosi felügyelet alatt áll. Biztos volt benne, hogy az otthoni megszokott környezet sokkal jobban elősegíti pihenését és a gyógyulását, mint az egyébként kétségtelenül dicsérendő kórházi élet, arról nem is beszélve, hogy Lujzika kutyus öröme kifejezetten orvosi javaslat lehet az ő gyógyulása ügyében. Arra sem akart gondolni — bár tudat alatt tisztában volt vele —, hogy esetleg bármikor újra rosszul lehet, és akkor esetleg akár egyperces késés is végzetes lehet. Úgy volt ezzel, hogy ilyen elv alapján a Föld hatmilliárd lakosa állandó veszélyben van, erre nem lehet alapozni az életet. Különösen azután volt füttyös jókedvében, hogy a délelőtti EKG-vizsgálat és minden más vizsgálat eredménye kifogástalan volt, Cseres főorvos úr is elégedetten nyilatkozott ezekről és közölte Istvánnal, hogy amint lehet, aláíratja Kapócsy professzorral a zárójelentést és így nincs akadálya a délutáni hazatérésnek. István örömében azonnal telefonált Elvirának, a mobilkészüléken azonban a géphang válaszolt, miszerint a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető, kérjük ismételje meg a hívást később. Affene, hol vagy kedvesem, amikor fontos lenne, hogy legyél? Biztos lemerült az a vacak, Elvira most keresi a töltőt, de az meg nincs nála… jellemző. Mindegy, később megpróbálja.
Ideges lett, kiszáradt a szája, úgy érezte, megbolondul, ha most azonnal nem gyújthat rá egy mahorkára, nem tüdőzheti le, és nem fújhatja ki a füstöt egy icipicit megnyugodva. Erősnek kell maradnia, ha már egy hetet kibírt anélkül a nyomorult cigaretta nélkül, akkor ezt a pár percet is túléli. Különben sem kockáztatja meg, hogy most legyen rosszul, a hazamenetel előtt egy fél órával. Mit szólna Lujzika, ha ma megint nem ugorhatna az ő nyakába, és nem nyaldoshatná körbe az ő képét? Lujzika bánatában sértődött gőggel elvonulna az előszoba legsötétebb zugába, beletenné a fejecskéjét a cipőjébe és szomorúan konstatálná, hogy a főgazdi ismét csak cserbenhagyta… Ezt nem teheti meg vele, tehát nem gyújt rá, a fene ott egye meg azt a büdös szivarkát, ahol van.
— Tiszteletem, Besterczei uram! — hallotta váratlanul Gyuri úr hangját. — Szerény ebédjét hoztam, szíveskedjék jó étvággyal elfogyasztani — tolta be a taligán a tálcát az ápoló.
— Hűha, már annyi az idő? — csodálkozott el István. — Köszönöm, Gyuri úr. De nem is vagyok éhes.
— Ezzel nem is fog jóllakni — vigyorgott Gyuri úr — ez kimondottan a nem éhes és hazamenetel előtt álló betegek adagja. Egyen csak, messze még a délután.
— Lehet, hogy igaza van, mint mindig — sóhajtott István és nekiült az ebédnek. — Menjen csak, majd én kiviszem a tálcát, ha végeztem.
— Köszönöm, jó étvágyat! — mosolygott szélesen Gyuri nővér és kiment a szobából. István nekifogott kanalazni a levest és azon gondolkodott, honnan van ennek a fiatal kölöknek ennyi energiája és ennyi önfegyelme, hogy soha nem ideges, mindig jókedvű, semmi és senki nem hozza ki soha a sodrából? Erre születni kell, erre ő biztosan képtelen lenne.
Ebéd után — miután rájött, hogy nem is esett rosszul a kaja — úgy gondolta, éppen itt az ideje annak, hogy Elvirát újra megpróbálja felhívni és szólni neki, hogy álljon készenlétben, mert bármikor megkaphatja a papírjait, és akkor uccu neki, egy perccel sem töltene itt többet, mint amennyit kell, akármilyen kedvesek is az ápolók. Elkomorult az arca, amikor újra csak a géphang jelentkezett…
Délután három órakor Kapócsy professzor és Cseres főorvos együtt hozták Istvánnak a zárójelentést, recepteket, meg mindenféle vizsgálati eredményeket mellékeltek egy dossziéba rakva. Cseres főorvos kissé feszélyezve érezte magát a professzor előtt, ezért picit dadogva és tán túl hivatalosan adta elő az otthoni gyógyulást elősegítendő utasításokat, azzal a záradékkal, hogy karácsony után, de még újév előtt a beteg úr szíveskedik az osztályon megjelenni bizonyos ellenőrző vizsgálatok elvégzése céljából, mely megjelenést István természetesen megígért. Kapócsy professzor hozzátette, hogy a legnagyobb tisztelettel üdvözletét küldi doktor Fülöp András háziorvos barátjának, István biztosította a professzort az üzenet feltétlen átadásáról, közben nem kevés tiszteletlenséggel arra gondolt, hogy húzzuk már el a csíkot innen a fészkes fenébe minél hamarabb, mert mindjárt itt éri az újabb infarktus. A két gyógyász kölcsönös és lelkes kézrázások után elment a dolgára, István pedig előkapta a mobiltelefonját és beütögette Elvira számát. „A hívott szám pillanatnyilag nem…” Hol a pokolban lehet ez a nő?! Karácsony előtti napon minden épkézláb munkahelyen elengedik a nőket délután, különös tekintettel Elvirára, akinek mellesleg van is akkora szája, hogyha a főnöknek nem jutna ez a csekélység eszébe, akkor ő emlékeztetné a főnököt, már csak azért is, mert Elcsi mint csoportvezető hat másik kolléganőjét is képviseli a főnök előtt. Az persze előfordulhat, hogy miután Elvira nem tudja azt a lehetőséget, miszerint ő akár ma délután is hazamehet, így nem is készül rá, csak a következő napra. A telefonjának akkor is bekapcsolva kéne lennie, mert másért minek van valakinek mobilja? Mindegy, valahogyan csak hazajut, biztatta önmagát, tehát belepötyögtette a készülékbe Imre fia számát és várta a jelentkezést
— Halló, fater, mi kék az ég, mi ződ a fű? — hallotta Imre jól ismert, nyugodt, mókázásra mindig kész hangját.
— Szevasz, porontyom — szólalt meg egy csöpp meglepetéssel István. — Honnan tudod, hogy én vagyok?
— Kérdésed újfent elárulja a fertelmes járatlanságodat a technika mai fejlettségében. Képzeld el, kiírja a telefonom, hogy ki keres engem.
— Ne szemtelenkedj nemző apáddal, mert megjárod. Majd most már lesz időm, és különórákat veszek nálad a mobiltelefonok használatára vonatkozóan. Anyád hol van?
— Fogalmam sincs róla, fater. Biztos vásárol. Miért?
— Értem kéne jönnöd, mert engem kirúgtak innét, hál’istennek. Van valami autód a cégedtől vagy mittudomén honnan, vagy gyere értem taxival. Egyedül nem engednek el.
— Mázlid van, öreg szivar. Tíz perc múlva fönn vagyok az osztályon — nyugtatta meg az apját Imre.
— Várlak. Az öreg szivarért majd számolunk.
— Höhö, de megijedtem, tán nem is megyek. Legyél készen, mire odaérek.
Kattant a telefon, István pedig villámsebesen összepakolt, közben eszébe jutott, hogy Gyuri nővértől elfelejtett elköszönni, de majd pótolja az ünnep után. Ellenőrizte, nem hagyott-e a szekrényekben valamit, majd karjára hajtotta a kabátját és kisétált volna a folyosóra. Az ajtónyitás lendületével telibe találta Klarissza nővért, aki akkorát visított, mintha valami génmanipulált patkány esett volna a nyakába.
— Mit sipít itt, kedvesnővér? — lepődött meg István is egy pillanatra. — Én vagyok az, Besterczei István. Megismer? Emlékszik még rám?
— Hogy a manóba ne emlékeznék, lehet magát elfelejteni? — tért vissza az élet lassan Klarisszába, aki az őt ért megrázkódtatástól még mindig igen hevesen szedte a levegőt. — Csak nem gondoltam… izé, azt hittem, hogy fekszik.
— Már mér feküdnék, kedves Klarissza? Nem fekszem, megyek haza — jelentette fülig érő szájjal István, és miután a nővér mögött szorosan megjelent Imre, így István alig láthatóan el is nevette magát. — Nem akarom magát újabb sokkhatásnak kitenni, ezért arra kérem, hogy csak nagyon lassan pördüljön hátrafelé.
Klarissza villámokat szóró szemekkel nézett Istvánra, majd szófogadó teremtés lévén szép lassan megfordult. Imre pontosan úgy vigyorgott a nővérre, mint az apja.
— Csókolom a mindkét kacsóját — üdvözölte a nővért kedélyesen. — Elviszem a fatert, ha nem bánja.
— Szent Kleofás, magukból egy is sok, most meg ketten vannak — sopánkodott Klarissza, de most már ő is elmosolyintotta magát. — Kellemes ünnepeket, Besterczei úr, és gyógyuljon meg.
— Mindent köszönök, Klarissza nővér. A kellemes ünnepeket viszont kívánom.
Imre fogta az apja táskáját, sietség nélkül lementek az utcára. Délután négy óra volt, kezdett sötétedni, az idő tiszta volt, száraz hideg. Nyugat felől a lassan lefelé menő nap gyönyörű színűre varázsolta az egyébként felhőtlen égboltot, a kék és rózsaszín árnyalatai minden ponton változtak, ilyen színeket csakis a természet tudott megalkotni. István megállt, mélyet lélegzett a kristálytiszta levegőből, Imre pedig megfogta az apja karját.
— Örülünk, hogy visszajöttél, fater. Mindannyian.
A két férfi megölelte egymást, majd további szavak nélkül beszálltak a kocsiba és hazaindultak.
*
István titkon reménykedett abban, hogy amikorra hazaérnek, akkorra Elvira is otthon lesz már. Ideje azonban nem volt arra, hogy a feleségét szólítsa, legalábbis az ajtónyitást közvetlenül követő öt percben. Lujza kutya ugyanis tökéletesen tisztában volt azzal még a zárt ajtó mögött is, hogy a FŐGAZDI hazaérkezett, ezért amikor István belépett az előszobába, Lujza leírhatatlan, visszaadhatatlan örömünnepet rögtönzött. Ugatott, vinnyogott, szűkölt, fölugrott István mellkasára, aki kezében tartotta még a kistáskáját, ezért nem tudta a kutyát kellő ütemben elkapni. Lujzika tehát leesett a földre, ám ez meg se kottyant neki, a sarokból előráncigálta kedvenc játékait, szemfényvesztő sebességgel hordta a lábai elé, majd leült Istvánnal szemben. Egy másodperc múlva helyből ugrott újra István ölébe, aki végre el is tudta kapni az örömtől szinte magán kívül lévő ebet, Lujzika pedig úgy döntött, hogy a gazdit soha többet nem engedi el ilyen hosszú eltávozásra. Döntésének lényegét és fontosságát kihangsúlyozandó két mellső lábával átfogta István karját, és úgy szorította, nehogy a gazdi újra meglógjon előle. István megígérte neki, hogy soha nem hagyja el, majd nagy nehezen letette Lujzikát a földre, aki azonban egy centire sem volt hajlandó István lábaitól eltávolodni, mindenhová szorosan követte őt úgy, hogy a tekintetét a gazdi szeméről le nem vette.
— Hol lehet Anyád? — csoszogott be a szobába István, ügyelve arra, nehogy rálépjen Lujzikára. — Mindjárt öt óra, csak itthon kéne már legyen.
Imre nem tudta pontosan, hogy a kérdés neki szól-e avagy a kutyának, de azért válaszolt.
— Nem tudom, fater. Próbáltam hívni, de még mindig ki van kapcsolva — felelte majdnem túl előzékenyen Imre. — Amekkora technikai zseni, lehet, azt sem vette észre, hogy lemerült a készüléke.
Istvánnak feltűnt a fia szokatlan bőbeszédűsége.
— Mióta vagy te ilyen készséges, édes kisfiam? Amióta kétágú vagy, nem mondtál el három összetett mondatot egymás után soha — nézett Imrére az apja. — És különben is, az előbb azt mondtad, hogy ki van kapcsolva, most meg azt, hogy lemerült. Mit takargatsz előttem, gyermekem? Te tudsz valamit, amit én nem?
Imre zsebrevágta a kezét és nekitámaszkodott az ajtófélfának.
— Rengeteg sok mindent tudok, amit te nem, de speciel ezek nem összefüggőek az elhangzott kérdéseddel, miszerint hol van a muter. Gőzöm sincs, hol van, de ha előkerül, jó lenne, ha tisztáznátok az egymás közötti nézetkülönbségeiteket. Ő is ideges a zavaros életetek miatt, neked se tesz jót, ha folyton idegeskedsz. Egy biztos. Anya most is nagyon szeret téged, akárhol is van. Én most elmegyek, Timi már vár. Este felhívlak, vigyázz magadra. Szia, öreg.
István ült a fotelban, természetesen Lujzikával az ölében és vad dolgokra gondolt. Látta a feleségét valami fajankó karjaiban, meggyőződése lett, hogy Elvira éppen most csalja meg őt, lelki szemei előtt megjelent Elvira meztelen teste és egy arctalan fütyi teste, akivel Elcsi éppen most szeretkezik… megőrülök, gondolta, miért kell ezt nekem átélnem?! Miért nem maradtam ott még ma este a kórházban, akkor az egészről nem tudnék semmit. Este Elvira biztosan úgyis meglátogatná, és akkor tisztáznák ennek a nyomorult telefonnak a rejtélyét is… Hol vagy, Elcsi? Gyere haza, szükségem van rád, szükségünk van egymásra…
Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A fotel támlájához támasztotta a fejét, gondolatában Emma jelent meg, hófehér fityulával a fején, kezét nyugtatóan István homlokára tette és azt súgta: „Aludj, kedvesem, pihenned kell egy csöppet. Látod, megkerestelek, vigyázok rád, mindannyiszor, ahányszor csak szükséged van rám. Aludj még, aludj…”
— István! Hallod, István? Rosszul vagy? Felelj, mondj valamit, az isten szerelmére kérlek, bármit, csak szólalj meg!
Ez Elvira jól ismert, kedves, szeretett hangja. De hol van Elvira? Emma eltűnt, Elvira hangját hallja, de nem látja sehol.
— Elvira! Elcsi, édesem! Hol vagy?! — kiáltott fel még félálomban.
— Itt vagyok, István, melletted. Óh, istenem, de megijedtem. Azt hittem, hogy… azt hittem, megint rosszul lettél.
— Elcsi… — nyitotta ki a szemét István —, te itthon vagy? Mikor jöttél haza? Mióta vagy itthon? Egyáltalán, hol voltál?
Elvira a kérdések egyikére sem felelt, csak nézte a férjét. Arca fáradtnak látszott, leheletéből pezsgő érződött és cigaretta. Leguggolt István mellé, szorította a kezét, fejét István térdére hajtotta és elemi erővel tört fel belőle a sírás.
*
István szabad kezét Elvira tarkójára tette, pár percig csak Elvira zokogását lehetett hallani. Aztán István felemelte az asszonyt, aki leült a fotel könyöklőjére és lassan abbahagyta a sírást.
— Nála voltál? — kérdezte István.
Elvira csak igenlően bólintott.
— Miért kapcsoltad ki a telefonodat? Már délelőtt is elérhetetlen voltál. Az egész napodat végig kefé… bocsánat, nála töltötted? — vizsgálgatta erőltetett figyelemmel ültében István a szobában lévő festmény keretét.
— Nem… csak a délutánt — szólalt meg alig hallhatóan Elvira. — Délelőtt fél tizenegykor temették Vásárhelyiéket, de tudod, hogy amíg innen kiér az ember a temetőbe, az egy óra hossza — törölte le a könnyeit Elvira, majd folytatta: — Én akartalak hívni, de itt a nagy kapkodásban végül nem maradt rá érkezésem.
Lujzika érdeklődő képpel tanulmányozta a gazdi arcát, majd fölállt István ölében, forgott vagy hármat, majd elégedettséget sugárzó ábrázattal nyugtázva, hogy a gazdi még mindig itt van, egy általa kényelmesnek tartott pózban folytatta a szunyókálást. Füle biccentésével jelezte, érti a gazdi fenyegetéseit a popsija szétrúgásra vonatkozóan, ha nem marad nyugton, de nem zavartatta magát.
— De jó lenne, ha Lujzika lennék… — ábrándozott el egy gondolat elejéig István, aztán ismét Elvirát kérdezte. — Azt hittem, a temetés már megtörtént a múlt héten, nem azt mondtad, hogy pénteken lesz?
— Az volt a tervezett időpont, de a rendőrség valamiért — hogy miért, nem tudom — visszafújta azt a dátumot, végül mára adott engedélyt.
— Rendben lezajlott minden? Ott volt mindenki, aki fontos?
— Rajtad kívül mindenki. Illetve egyvalakit nem láttam: Faragó Dezső barátodat.
— Már nem a barátom, a ló tudja hány éve.
— Nem is úgy értettem… A minisztériumból is ott volt két szivar, barátok, rokonok, a Vásárhelyi-gyerekek, meg volt ott egy vadidegen ürge, kicsit távolabb állva, egy hatalmas nagydarab, szőke, szakállas pali, az nem tudom, ki volt.
— A hókotró vezetője. Te egyedül voltál?
— Ancsurral. Imre nem is tudta pontosan, hogy ma lesz, ő még a múlt hét péntekére készült, aztán ma már nem ért rá, illetve nem tudta az időpontokat kellően összeegyeztetni a dolgaival. A temetés után Ancsa elment valami fontos megbeszélésre, én pedig…
— Folytasd. Te pedig? — nógatta kérlelhetetlenül István.
— Én pedig… nehéz erről beszélni — bőgte el magát újra Elvira.
— Tudom — mondta rekedt hangon István. — Hallgatni sem könnyű, azt beláthatod. De egyszer túl kell lenni rajta. Tehát?
— Én pedig elfogadtam a Bé… egy barátom ebédmeghívását és elmentem vele a Három Kismalac című étterembe.
— De csak ketten voltatok… — gonoszkodott István.
— Ne légy ízléstelen, így nem lehet beszélgetni — replikázott önérzetesen Elvira.
— Jól van, bocsánat. Hogy híják ezt a Bélát? Ismerem? Milyen Béla, aki különb, szebb, okosabb és jobblelkű, mint én? Nagyobbra nőtt, mint én, már persze bizonyos részeit illetően, ő tehát mondjuk a Svarcinéger?
— István, nem lehetsz ilyen obszcén. Mindig szerettelek a nyílt őszinteségedért is, de ez nem te vagy. Nem ismered egyébként, legalábbis ő azt mondja, nem ismer téged. Krajczáros Béla, gyógyszerkutató.
— Ilyen névvel és foglalkozással hogyan is lehet valakinek annyi esze, hogy elcsábítsa a feleségemet? — kötözködött tovább István, de aztán csak legyintett egyet. — Bocs’, abbahagytam. Csak annyit mondj még meg, lefeküdtetek?
Hosszú percekig tartó, nehéz csönd telepedett meg a szobában, ami Lujzikának is feltűnt, mert hirtelen előbb Istvánra, majd Elvirára nézett várakozásteli ábrázattal, ezután elégedetlenül bufogott vagy kettőt, jelezve, hogy nem tetszik neki ez a hirtelen beállt csend. Ő boldogan hallgatta a két gazdi hangját, őrá az megnyugtatóan hatott. István gyöngéden, szó nélkül megsimogatta a kutyus kobakját. Szerencse, hogy Lujzika nem érti a szó szerinti beszédet…
— Szakítottunk — szólalt meg Elvira nagysokára.
További két perc csönd, a hangtalan gondolatok száguldó összevisszasága kíméletlenül verte az agyukat. Lujza kutya aggodalmasan tekintett a két emberre, megérezte az óriási feszültséget. Most Elvira nézett rá könnyfátyolán át és simogatta meg a kis fejét.
— Kihagytál valamit — sürgette válaszra István az asszonyt.
— Azt hittem, megtehetem. Azt hittem, kitalálod. Gondoltam, megkímélsz attól, hogy részletes beszámolót tartsak a Bélával való fizikai kapcsolatomról — sírta el magát újra Elvira. — Igen, lefeküdtem vele, kétszer. Először akkor, amikor Vásárhelyiék karamboloztak, másodszor meg ma. Ha arra vagy kíváncsi, önző, durva, a szadizmus határát időnként súroló alak. A szexet sportnak tekinti, nem pedig meghitt, gyönyörökkel teli együttlétnek. A szerelmet pedig hazugságnak, eszköznek arra, hogy szerelmet hazudva kiélhesse a perverzitás szintjén mozgó alantas szexuális vágyait, úgy hiszi, ehhez elég, ha rengeteg pénze van. Jogi értelemben nem büntethető, de emberileg mindenképpen megfontolt, tudatos bűnözőnek számít az én szememben. Ha belegondolok, hogy amikor megismerkedtünk, ebben az emberben láttam a lehetőségét annak, hogy nála lelki vigaszt kapjak ellaposodni vélt házasságom miatti csalódásom megszűnése érdekében, hát be kell látnom, soha nem hibáztam ennél nagyobbat, és remélem, nem is fogok. Elszédített, a szó szoros értelmében. Pezsgő, gyémántköves gyűrű, szép szavak, lovagias, udvarias, készséges, szolid viselkedés, mind—mind kitervelt, felvett tulajdonságok, csak azért, hogy lefektessen, és úgy istenigazából bemutatkozhasson… Nagyon bánom és szégyellem magam, hogy művelt asszony létemre így hagytam magam felültetni. Ráadásul úgy, hogy közben mindvégig és állandóan csak téged szerettelek… Sajnálom, hogy nem volt annyi erőm, hogy kivárjam, amíg visszajössz hozzám, de még jobb lett volna, ha az elején, amikor úgy éreztem, elsikkad a házasságunk, nem ültem le veled és nem beszéltünk meg mindent alaposan, elejétől végéig. Most már mindegy, tanultunk belőle, bár elég nagy ára volt.
István megsemmisülten ült a fotelban. Hol ámult, hol szégyenkezett, hol dühöngött, de mindenképpen és folyamatosan nagyon utálta magát. Mindenekelőtt azért, mert ahelyett, hogy észrevette és ezután megbecsülte volna azt, hogy Elvira egész eddigi házasságuk alatt mindent, amit tett, azt tulajdonképpen őérte tette, ő ehelyett szórakozásból, kedvtelésből, de mindenképpen ok és felelősségtudat nélkül űzte rendre kisded játékait, amelyek ha fizikailag nem is voltak közelítőleg sem olyan durvák és közönségesek, mint ezé a Béla nevű selyemfiúé, lelkileg talán még nagyobb kárt okozott vele a feleségének, mint ez a pojáca.
Elvira egy mondata pedig igencsak szíven találta. Elcsi azt mondta: „Sajnálom, hogy nem tudtam kivárni, míg visszajössz hozzám.” Istenem, Elvira minden szava arról tanúskodik, hogy kezdettől fogva mindent tudott róla. Az első, kalandnak nem is nevezhető, egyszeri, Júliával való együttlététől kezdődően Ilonáig, mindenkiről és mindenről tud, talán csak Emmáról nem. De Emmával még le sem feküdt, tehát sok tudnivaló nincs is róla, ahogyan pedig a dolgok alakulnak, úgy valószínűleg nem is fog vele lefeküdni. Igen, le kellett volna ülni és meg kellett volna beszélni Elcsivel mindent, legfőbbképpen azt, hogyan alakult ki benne ez a nők utáni mániákus kajtatási vágy. Elvira libidója nem azonos az övével, ő a ritkább, de tartalmasabb nemi élet híve, míg István maga a nap minden percében hajlandó lenne rá, bárkivel, aki egy kicsit is kinéz valahogy… Ezeket a tulajdonságokat kellett volna közelebb hozni egymáshoz, megkeresni, megérezni és aztán megbecsülni, kinek mi a jó, mindkettejüknek engednie kellett volna a saját elveikből egy csöppet a másik javára, hiszen az élet csupa megalkuvás. A házasság legfőbb működtetője, hogy meg kell tanulni kompromisszumokat kötni, engedni elveinkből annyit, hogy jusson is, maradjon is. Az a fontos, hogy ha valami jót csinálsz, úgy kell tudni előadni, hogy a társad azt higgye, ezt nem is te, hanem ő maga csinálta… Ha ez megvan, attól kezdve megy minden, mint a karikacsapás. Főleg, ha néha ezt az érzést vissza is kapod…
— Sok mindenre gondoltam, de arra nem, hogy ezeket a te így élted meg — szólalt meg István nagysokára. — Betegesen önző alak vagyok, saját magam számára csak saját magam vagyok fontos. Hogy ezzel kiknek és mennyit ártok, az nekem sajnos soha nem jutott eszembe. Sajnálom, bocsánatot kérek. Azt hiszem, hogy az elmúlt hét a kórházban kiválóan alkalmas volt arra, hogy átgondoljam az eddigi életemet és a szemléletemet alapjaiban változtassam meg. Nekem ti vagytok a fontosak, szeretnélek benneteket boldognak látni, mert én már tudom, min és mennyin múlik az emberélet… Lassan-lassan tudomásul kell venni, hogy egyszer mi is elmegyünk, ha ma nem, akkor talán majd holnap, esetleg holnapután. Jobb ezt azzal a tudattal tenni, hogy mindent rendben lévőnek látunk az utolsó percünkben, amitől persze nem biztos, hogy rendben is van, de legalább azt hisszük…
István lágyan simogatta a felesége fejét és közben ici-pici lelkiismeretfurdalás-félét érzett. Emlékezetébe villant, hogy a kórházban Emmával való, még románcnak is csak jóindulattal nevezhető kapcsolata nemigen támasztja alá azt, amit elmondott, de ez most nem volt fontos. Meggyőződése volt, hogy amit az előbb elmondott Elvirának, azt tiszta szívvel és őszintén mondta, azonkívül hitte is, hogy az elmondottakat meg is tudja valósítani. Megváltoztatja az életét, csak a gyermekei és a felesége boldogulását tartja szem előtt ezután, és rajtuk keresztül a saját boldogságát is meg fogja találni. Nem mintha eddig a boldogság hiányzott volna az életéből, de rájött, hogy ideje már a családjával is törődnie, az ő saját egyéni sikerei vagy azok hajhászása már nem fontos. Fontos viszont, hogy a körülötte élő, hozzá közelálló embereket boldognak lássa és fontos, hogy ennek elérése érdekében minden tapasztalatával, erejével segítse őket.
Elvira lassan fölemelte a fejét, föl akart állni, de István magához ölelte.
— Ne menj még, kedvesem, hisz én még nem is mondtam el semmit.
— Bántanál vele, István — szólt kisvártatva az asszony —, és bántanád saját magadat is. Ezért tehát jobb, ha te nem is mondasz el semmit. Különben is mindent tudok rólad, és mielőtt megkérdeznéd, hogy kitől, elmondom: magam jöttem rá. Egy asszony megérzi az ilyen dolgokat. Én nagyon sokat töprengtem a kis kalandjaidon, és kitaláltam, hogy abban, amiket te megcsináltál, nekem legalább akkora a felelősségem, mint neked. Nem figyeltem rád eléggé, én is azt hittem, hogy ha a dolgok kialakulnak, akkor azok mennek szépen saját maguktól is… A házasságunk első éveiben volt időnk egymásra, nap, mint nap mondtunk egymásnak szépeket, naponta újra és újra meghódítottuk egymást, tettünk azért, hogy a házasságunk friss és szeretetteljes legyen, aztán pár év után ez megszokottá vált. Azt hittük, ez már magától is működik. Hát nem működik. Most próbáljunk meg újra fiatalok lenni, próbáljuk meg újra, hogy te virágot hozol nekem, én pedig valami apró ketyerét neked, mert te mindig szeretted az ilyen izéket, ami jól néz ki, de nem jó semmire… Menjünk el kirándulni hét végén, sétáljunk az erdőben, legyünk újra igazán együtt, egyek, egymásért, mert én nagyon szeretlek téged, István…
NEGYEDIK RÉSZ
A CSEND ÁRA
István nyugtalanul aludt aznap éjszaka. Hiába az első éjszakája volt a kórházban töltött napok után, hiába várta azt a pillanatot, hogy újra Elvira egyenletes, nyugodt lélegzését hallja maga mellett, az esti beszélgetés nagyon is felkavarta. Agyának minden zegzugában ott motoszkáltak Elvira szavai, Elviráé, aki évtizedek óta elnézi neki a baromságait, szemet hunyt folytonos kis stiklijei felett, csak azért, mert Elvira szereti őt és meg akarja tartani a házasságukat. Más kérdés, hogy az emberi természet magától értetődő reakciója folytán Elvira lelke egyszer besokallt, fellázadt és ő is megtett valami olyasmit, amit talán nem is akart, de úgy gondolta, hogy a világ és a benne zajló események rendje szerint neki is jár valamennyi abból a tiltott örömből, amelyből ő, István igencsak szép részt szakított magának. Az pedig megint csak megérne egy külön tanulmányt, hogy Elcsinek még ez az egy sem sikerült úgy istenigazában, pedig tán megérdemelte volna… A bosszú kétes sikere.
Elvira meg akarta bosszulni a lelkén és önérzetén esett sebeket, ezért ő is úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy ugyanazon fegyverrel, amellyel őt érték sérelmek, visszavág és elégtételt vesz. Nem sikerült, mert nem sikerülhetett neki. Elvira nem olyan típus. Az ő belső lelkivilága nem engedélyez ilyenféle kicsapongásokat, ha mégis megtörténik, nem bocsátja meg és bosszút áll azonnal, mint ebben az esetben Béla személyével. A fene egye meg ezt a Béla nevű köcsög gyógyszerészt vagy ki a nyavalyát, ha egyszer találkozik vele, kitekeri e nyakát, arra a Béluci mérget vehet. Legalább annyi tisztesség lett volna a sorsban, hogy olyasvalakit vezérel Elvira útjába, aki valami szépet, emlékezeteset nyújt neki… De hát a sors már csak ilyen. Aki egyéniségénél fogva nem alkalmas arra, hogy egy kis plusz boldogságot lopjon az életébe és az emlékei közé, annak nem is engedélyezi…
Nem haragudott Elvirára, sőt tökéletesen megértette őt. Belátta, hogy az infarktusa után neki magának is változtatnia kell eddigi rohanó életritmusán, ezzel nyugodtabb életet kínál Elvirának is, több ideje marad rá, többet tudnak beszélgetni, jobban megérti és átérzi az asszony gondjait, és ezzel segít neki a legtöbbet, mert Elvirának erre van a legnagyobb szüksége. „Újra egymásért éljünk, István, mert én nagyon szeretlek téged”, mondta Elcsi a beszélgetés végén. Én is szeretlek téged, Elvira. Nagyon.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
