Nagyajtai Kovács Zsolt : UTOLSÓ SZERETŐ (regény) VIII. rész

Nyomtatás

A szombat abban a ritmusban telt el, ahogyan egy kórház szombati menetrendjét elképzelni lehet. István tőle egészen szokatlan módon mindenféle rendszabályt betartott, mindenkinek szót fogadott, megette az ebédre tálalt répafőzeléket is, pedig erre az elmúlt negyven évben nemigen volt példa. Érkezett hozzá jónéhány látogató, kedvesen fogadott mindenkit, Elvirának örült is, Fekete szomszéd pedig megígérte, hogy az első adandó alkalommal  — amint azt István egészségi állapota engedi — hatásos pálinkakúrának fogja alávetni kiváló szomszédját, mert szerinte az orvosok a sok mindenféle löttyeikkel és bogyóikkal elmehetnek a sóhivatalba. Ebben maradtak, Fekete szomszéd a pálinka szervírozásáról szóló terveit lelkesen szövögetve távozott, István pedig szinte gyermeki izgalommal várta az estét. Emma fog jönni, Emmával fog beszélgetni, Emma elmondja neki, a van is meg nincs is férje rejtélyét, és talán majd a beszélgetés végén meg is csókolhatja őt. Vagy ha ma nem, akkor talán majd holnap… Igen, holnap biztosan.

Eddig jutott szorgalmas ábrándjaival, amikor halkan, de határozottan kopogott valaki az ajtón, és a választ meg sem várva  benyitott a szobába. A belépő, lenyűgöző jelenségtől Istvánnak tátva maradt a szája. Gyönyörű, hosszú vörös haj, fekete kabát a hajjal azonos színű díszítésekkel, fekete csizma, hófehér arcbőr, tökéletesen sminkelt arc, melyet a kinti hideg csodálatos összhangba hozott a viselője égszínkék szemeivel. Ilona volt, aki becsukta az ajtót, majd a hóembert is elolvasztó, búgó, szexis hangon megszólalt:

— Szervusz, Besterczei István.

István meg volt róla győződve, hogy valamelyik gyógyszere okozza neki ezeket a látomásokat, ezért erőteljesen belecsípett a jobb alkarjába. Ez érzékelhető fájdalommal járt, tehát úgy gondolta, hogy részben mégis a tudatánál van. Hang azonban alig jött ki a torkán.

— Ilona?  Izé, nahát… te vagy az?

— Nem, én a dalai láma vagyok — villantotta elő gyönyörű fogsorát a nő. — Mégis, kit gondoltál, ki érkezik? — lépett közelebb az ágyhoz Ilona.

— Azt hiszem, tényleg inkább a dalai lámát vártam — tért lassan magához István. — Mi a fityfenét keresel te itt? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

— Mindent a maga idejében, édesem. Szép kis fogadtatás, mondhatom. Leülhetek valahová? — nézett szét Ilona egy széket keresve.   

— Persze, persze, bocsáss meg — szabadkozott István —, csakhát az a helyzet, hogy ha maga Erika Eleniak érkezik baráti látogatásra, akkor se lepődtem volna meg ennyire. Mi szél hozott?      

— Nincs sok időm, drágám, ezért csak röviden mondom el neked —  tette a lábát keresztbe Ilona olyan mozdulattal, amitől István szívverése a duplájára nőtt.   

— Ne kínozz — kérlelte a nőt —, tudod, így, infarktus után nem szép dolog velem így viselkedni.

— Nem kínozlak — vett elő egy szál cigarettát Ilona, de idejében észbekapott és elrakta. István haragosan nyelt egy nagyot. — Ugye, te ismered a Pálos Gézát? — pillogott bájosan. Istvánnak egy tizedmásodperc alatt fölszökkent a vérnyomása.   

— Mi az öregisten ez itten evvel a hülye kvízjátékkal?! Te vagy az ötödik, aki arról érdeklődik, hogy ismerem-e ezt az általad említett seggfejet. Miért olyan fontos ez az ürge, hogy énnekem itt a kórházban is lépten-nyomon visszaköszön a neve?   

— Ne üvölts, kedvesem, és főleg nyugodj meg. Nem tudtam, hogy nem vagytok ezek szerint valami jóban… — szabadkozott Ilona. 

— Nem vagyunk jóban? — kapott a fejéhez István. — Hihííí, még hogy nem vagyunk jóban… na mindegy.  Mit akarsz vele?      

— Semmit, semmit — nyugtatta Ilona a beteget —, csak tőle tudom, hogy itt vagy benn.    

— Pálostól? — kerekedett el a szeme Istvánnak. — Honnan a fenéből ismered te ezt a fatökűt?    

— István — nézett ártatlan, tutajos szemeivel a férfira Ilona —, én több mint két éve élek együtt Pálos Gézával.   

István egy percig úgy nézett a nőre, mint aki ufót lát. Majd nagy nehezen megszólalt.   

— Idefigyelj, Ilona. Az a Pálos Géza, akiről én beszélek, az, ha meglátna egyszer egy olyan gyönyörű izét, mint a tied, akkor ijedtében búvárruhát öltene és lemerülne a fürdőkád aljára. Föl se jönne, amíg tart az oxigén. Te kiről beszélsz? — kérdezte hitetlenkedve.     

— Ne légy obszcén, István — figyelmeztette önérzetesen Ilona. — Én ugyanerről az emberről beszélek, csak én jobban ismerem, mint te. Nagyon jó vele és… igen, sok pénze van.   

— Ez utóbbi nagyon fontos, igaz? És azt mondod, hogy én ne legyek obszcén? — kacagott fel hisztérikusan kínjában István. — Hát így még nem vertek át engem ebben a büdös életben. Két éve élsz ezzel a lelki topronggyal, közben hónapok óta dugsz velem meg a fél várossal is dugsz, és akkor én lennék az obszcén? Hogy is van ez, egyetlen, gyönyörű Ilonám?!

— Ki mondta neked, hogy a fél várossal dugok? Nem dugok senkivel, csak a Gézussal meg veled, de veled is csak kétszer dugtam és az már múltidő.  Abban az értelemben múltidő, hogy veled már nem fogok többet. Azt a kettőt sem én akartam igazán — húzta ki magát ültében önérzetesen Ilona.          

— Hanem? — fogott gyanút István. — Ki a fene akarta, ha nem te meg én? Mi? He? Válaszolj! Ki akarta?! Ki kért meg rá tégedet, hogy ugyan, kedves Ilonkám, keféljél már légy szíves egy-kétszer ezzel a kedves Besterczeivel, utána mondd el nekem, miket mesélt neked ez a manus rólam?!    

István már felkelt az ágyból, és állva hadonászott mérgében.    

— Ennyire hülyének néztetek engem? — ült vissza az ágyra némileg lecsillapodva. — Tudod mit? Ne válaszolj. Szedd össze magadat és húzzál el innen addig, amíg szépen vagyok. Mondd meg a barátodnak, hogy kinyalhatja a seggemet, de csak alapos fogmosás után. Isten áldjon.   

Ilona már István első szavai után elsírta magát, és most bőgve állt fel a székről.   

— Édesem… — kezdte —, én nem tehetek róla… jó volt veled… és…    

István hosszan ránézett, majd félelmetes halksággal szólalt meg:  

— Nem érdekel. Az sem, hogy milyen volt, és te sem. Menj el. Menj már.    

Lefeküdt az ágyba, hátat fordított Ilonának és nem volt hajlandó a továbbiakban tudomást venni a nőről. Ilona megállt az ajtóban, tétován visszafordult és még mindig könnyek között azt mondta:   

— Gézus békülni jött hozzád, de te kirúgtad őt is. Gyógyulj meg, István, őszintén kívánjuk neked.  

Halkan csukta be az ajtót.      

*

István hanyatt fordult, figyelmesen szemlélte a plafont. Megkordult a gyomra, fogalma sem volt arról, mennyi lehet az idő. A vacsoraidő azonban jócskán elmúlhatott már, a szobában koromsötét volt. Meg akarta nézni az óráját az éjjeliszekrényen, de nem látta a mutatókat a sötétben. Éhes volt, pisilni is kellett, fölkelt tehát és odabotorkált a villanykapcsolóhoz. Visszament, megnézte az óráját, háromnegyed hetet mutatott. Jól eldumálta az időt, gondolta. Kiment a WC-re, kezet mosott, majd elsétált a nővérpulthoz, ahol Klarissza nővér adminisztrált rendkívül hivatalos képpel, tevékenysége fontosságának teljes tudatában.    

— Mondja, kedves nővér, kapok valamit vacsorára? — érdeklődött István a tőle telhető legnagyobb udvariassággal.  

Klarissza nővér — fontos tevékenységét hangsúlyozandó — még kitöltött előbb vagy öt rubrikát és csak azután emelte végsőkig kimerült tekintetét a betegre.  

— Más esetekben visszaküldjük a beteg vacsoráját mindazon alkalmakkor, amikor a beteg nem veszi át azt a kellő időben. Önnel azonban kivételt tettünk, nem utolsó sorban azért, mert hideg élelem van és az eltartható a hűtőben — mutatott a hűtőszekrény felé a nővér. — Rajta van a neve.   

— Látogató járt nálam, ha nem vette volna észre — hajolt vészjósló mosollyal a pultra István, és már nem is mérgelte magát. — Be is hozhatta volna az étket, és ha engem éhen hagyott volna, magát innen kirúgták volna, ehhez mit szólt volna, kedvesnővér, ha volna? — vigyorgott kedélyesen, majd odasétált a hűtőhöz, kivette a tálcáját és egy bájmosolyt vetett a nővérre.   

— Nem írom ipszilonnal a nevem — riszálta hozzá a fenekét és bevonult a szobájába. Vacsora közben ara gondolt, hogy nagyon gyorsan el kéne felejtse Ilona látogatását, az elhangzottakat is és magát Ilonát is, mert ezt a kalandot így elég szégyenteljesnek tartotta. Így még nem verték át soha, mindig minden nőt ő szerzett meg saját magának és erre büszke is volt férfiúi önérzete, más kérdés, hogy nem volt boldog tőle. Ám az, hogy egy olyan bombázó, mint Ilona, valaki másnak az utasítására feküdjön le vele, ilyet még elképzelni sem tudott — mindeddig. Pálos Géza, te disznó, meddig tart még az irántam szervezett bosszúd? Egyáltalán, mit akarsz megbosszulni, és egyáltalán, biztos, hogy bosszúról van szó? Nem csak az egyéni, gátlástalan karriervágyad az, ami nem válogat az eszközökben, mert te nem ismered azt a szót, hogy tisztesség? Hogyan tudott egy ilyen Pálos egy ilyen nőt, mint Ilona, magához láncolni, mivel? Biztos, hogy nem az acélos fütyijével, az már föl sem áll neki. Pénzzel, csakis a pénzzel. Na, egyen meg a fene benneteket. Le vagytok tik magasról sajnálva.   

Lenyelte az utolsó falatot, ivott egy nagy pohár vizet és kivitte a tálcát Klarisszának. Az esti gyógyszere után érdeklődött, Klarissza megsemmisítően nézett rá és közölte, hogy még soha, senkinek nem felejtette el a gyógyszert bevinni, így neki sem fogja. István bólintott, visszament a szobájába és erősen koncentrált az Emmával való találkozásra. Az erős koncentrációra azért is volt nagy szükség, hogy elterelje a figyelmét a rágyújtás iránti őrjítő vágyáról.     

*

Este tizenegy óra körül járt az idő, és Emma még nem jelentkezett. Ha nem jön pár percen belül, nem bírja tovább, kimegy és rágyújt. Azt sem tudta pontosan, hogy Emma bejött-e dolgozni, nem történt-e valamiféle változás a műszakbeosztásban, éppen cserélhetett is valamelyik kolléganőjével, aki megkérte esetleg erre. De akkor biztos, hogy üzent volna. Tétlen várakozását megszüntetendő úgy döntött, hogy kimegy a folyosóra és sétál három folyosóhosszat. Papucsát véletlenül berúgta az ágy alá, ezért magában egy cifrát káromkodva négykézlábra ereszkedve kotorászott az ágy alatt, amikor megszólalt a jól ismert, várva várt, nyugodt, mély hang.    

— Része ez, amit csinál, annak a terápiának, amelyet ezen az osztályon bevezettek, avagy mindössze egy magánakciót hajt végre, kedves uram? — állt Emma nővér az ajtóban.   

István túl gyorsan akart felpattanni a padlóról, azért igencsak beverte a fejét az ágy keretébe. Mire nagynehezen felállt, az egész feje totális céklaszínt öltött, az ütés helye pedig nem kevéssé fájt.  

— Izé… csókolom — állt meg István szembe Emmával, egyik kezével a fejét vakargatva, másik kezével, amelyikben a papucsot tartotta, a térdét porolgatta. — Ki akartam menni a budi… izé, a WC-re — dadogta magyarázatképpen.   

— Hát akkor rajta — nógatta Emma —, mert mindjárt itt a reggel.  

— De már nem akarok — tiltakozott István és szándékának bizonyítása céljából visszaült az ágyára. Emma nővér rosszallóan nézett rá.

— Nem szabad sokáig visszatartani, ártalmas.

— Azért jött, hogy a vizelés mint természetes folyamat visszatartásának ártalmairól és esetleges  nem kívánt mellékhatásairól értekezzen velem? — nyugodott meg lassan István. — És különben sem a klotyóra indultam, hanem magát vártam, és hogy megnézzem, nem-e jön-e már-e esetleg-e. Sőt, talán-e.    

— Arany János óta nem hallottam ilyen szépen fogalmazni magyarul. Ezt fel is jegyzem majd, engedelmével. Hogy van? — ült az ágyra István mellé a nővér és észtveszejtően mosolygott.  

— Ha megengedi, hogy megcsókoljam, megtudja — fogta meg a kezét István.   

— Már anélkül is tudom. Mindent a maga idejében és a maga helyén — emelte fel figyelmeztetően maradék szabad kezét Emma.

— Hát jó. Mikor és hol? Talán már holnap? — reménykedett gyermetegen István.

— Lehetséges — mosolygott a nővér —, mondtam magának a múltkor, hogy minden lehetséges, még a kapanyél is elsülhet. Emlékszik rá?

— A kapanyélre speciel, meg annak az elsülésére mintha mégse. De egyébként úgy globalice mintha valóban mondott volna ilyeneket. Emma, ne izéljen velem. Nagyon szerete… szeretnék magával sok időt eltölteni később is, és nem csak így, hanem… hogy mondjam…

— Sehogy — fogta most meg Emma István kezét, és nem vette észre István nyelvbotlását. — Értem én, hogy mit akar mondani, de várnia kell egy kicsit még akkor is, ha én is ugyanazt szeretném. Két oknál fogva is várnunk kell. Először is maga beteg, még meg kell erősödjön ahhoz, hogy minden szempontból teljes életet élhessen. Másodszor is a férjem… áh, hagyjuk.  

— De csak ne hagyjuk — erősködött István —, maga azt mondta, hogy van is férje, meg nincs is, az eléggé paradoxra sikerült állítás, és van olyan kapcsolat most már közöttünk lelkileg, hogy jogom van tudni, mit jelent ez.

— Jól van, az is lehet, hogy igaza van. Tehát: a férjem, a volt férjem két évvel ezelőtt egy — én legalábbis azt hittem — nehezen, döcögősen, sajátságos szabályok szerint, de valahogy mégiscsak működő házasság után elhagyott. Hiba volt azt hinni, hogy működik a dolog, csak azért tartott két évtizedig, mert én mindent elnéztem vagy nem vetten tudomást bizonyos dolgokról. A férjem talált magának valaki mást, aki fiatalabb, szebb, ámbár lényegesen butább, mint én, de ezt tényleg hagyjuk. Az a lényeg, hogy a bíróság tegnap délután mondta ki a válást hivatalosan, a határozat tizenöt nap elteltével emelkedik jogerőre. Ezt tényleg nem akartam elmondani még magának sem, mint ahogy eddig sem mondtam el senkinek. Azóta, hogy nem élünk együtt, megtudtam a férjemről egyet s mást, többek között olyan dolgokat is, amelyek magát is érintik. Ezért sem, meg egyebekért sem akartam erről beszélni, de hát az élet olyan, hogy kikényszeríti az emberből azokat a dolgokat is, amelyek abszolút magánügyek és amelyeket meg akar tartani magának. Az élet azonban, azon kívül, hogy szép, olykor kegyetlen is és olyan embereket büntet egoista emberekkel, mint amilyenek maga meg én, akik inkább vagyunk nevezhetőek idealistáknak, mint normálisoknak.

— Maga szerint, aki idealista, az nem normális?

— Ahogyan én magát megismertem, magának kellene a legjobban tudnia, hogy az idealizmus és a naivitás között csak egy árnyalatnyi a különbség. Nem azt mondom, hogy az idealista nem normális, csak azt, hogy a normális emberek rendszerint realisták, az idealisták pedig gyakran átesve a ló másik oldalára, inkább naivak. A következő típus, az egoista mindkettőnél sokkal rosszabb, túlzott önközpontúsága általában szinte beteges karriervágyba csap át, ők nem néznek sem istent, sem embert, egyéni érvényesülésük érdekében hajlandóak a magánéleti boldogságukat is feláldozni úgy, mint család, feleség, barátság, barátok satöbbi. A volt férjem sikeresen beleesett ebbe a csapdába, tönkre is tett mindent és mindenkit maga körül.               

István kissé megfeledkezve magáról, tátott szájjal hallgatta Emmát. Egy másodpercre átszaladt a fejében egy gondolat a volt férj személyére és nevére vonatkozóan, de azt akkora képtelenségnek tartotta, hogy rögtön ki is verte a fejéből. Gyanakvása azonban nem múlt el.                   

— A maga férje ez utóbbi kategóriába tartozik? — firtatta kíváncsian.

— A volt férjem, sajnos igen — javította ki némi kiábrándultsággal Emma. — Házasságunk elején csak határozott, célratörő, szándékait tűzön-vízen át megvalósító embernek ismertem, akinek azonban voltak barátai, nem is kevesen, és akkor még én is számítottam neki valamit. Tudatossága akkor emberségesen szimpatikusnak tűnt, azt hittem, hogy ha felépíti a maga kis anyagi biztonságát, akkor majd azután boldogan és gond nélkül fogunk élni. Hogy nem így történt, arról nem én tehetek, hanem a kapzsiság.

Istvánt nem hagyta nyugodni a lehetetlenség határát súroló gondolat.

— Mondja, Emma, ismerem én a maga volt férjét? — gyanakodott István és szinte félt a választól. Emma felállt, megigazította a fityuláját, lesimogatta ruhájáról a gyűrődéseket és könnyes szemmel felelt.

— Attól tartok, hogy igen. Illetve biztosan tudom, hogy ismeri — szipogta.

— Hogy hívják a volt férjét, Emma?   

— Minek kérdi, hisz úgyis tudja! — sírt most már hangosan Emma, majd elindult kifelé a szobából. Az ajtóból visszafordult.

— Pálos Géza — mondta ki a nevet, és zokogva csukta be az ajtót kívülről.

*

Istvánnal forgott a világ. Ilyen nincs, ilyen nem lehet. Ilyenek csak a hülye, giccses filmekben történhetnek meg, de ott is csak azon az áron, hogy azután minden jóra fordul, a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig megérdemelt büntetését, itt a vége, fuss el véle oda, ahol a kurtafarkú malac túr. Itt azonban fordított a világ: a jó bűnhődik, a rossz pedig röhög a markába, bár Pálos meg a röhögés elég nehezen társítható fogalmak… Mi lesz most Emmával és vele, Istvánnal? — hasított bele a gondolat, hiszen ő nem haragszik Emmára…    

— Emma! Emma nővér! Jöjjön vissza! — kiáltotta gondolkodás helyett.

Nyílt az ajtó és az éjszakás nővér lépett be István szobájába.   

— Rosszat tetszett álmodni, Besterczei úr? — érdeklődött segítőkészen.

— Nem, nem, köszönöm, hogy bejött, nagyon kedves — nyugodott meg lassan István és biztatóan mosolygott a nővérre.   

— Aludni fogok, nem lesz semmi baj, jóéjszakát — húzta magra a takarót.   

A nővér tudomásul véve a közlést, bólintott, jó éjt kívánt és halkan becsukta az ajtót. István végre egyedül maradt.  

 … Hogy nem jött rá hamarabb? Úgy, hogy erre nem lehetett rájönni. Ember nincs a földön, aki ezt ki tudta volna következtetni. Pálos soha nem beszélt a házasságáról, ők meg soha nem voltak kíváncsiak rá. Sem a feleségére, sem pedig magára Pálosra. Őrá a legkevésbé. A magánéletére meg aztán végképpen nem. Egyébként azt sem tudták, hogy Pálosnak felesége van, ez a kérdés soha nem került szóba.   

Ámde Emma… Emma tudta, hogy ő kicsoda. Kezdettől fogva tudta, hogy ő Besterczei István, aki annál az „Első Magyar Építészeti Kht-nál dolgozik, ahol a volt férje a nagyfőnök. Emma megmondhatta volna, hogy kicsoda ő, Emmának meg kellett volna mondania, hogy ő annak a Pálosnak a volt felesége, aki őt, Istvánt ide juttatta. Amikor Emma látta, hogy kettejük kapcsolata már nem kizárólag a beteg és ápolója közötti kapcsolatra korlátozódik, hanem kölcsönös emberi vonzalom alakul ki közöttük, akkor meg kellett volna mondania, hogy ő Pálos Gézáné. Vagy legalábbis volt Pálosné. De minek kellett volna megmondania, hiszen évek óta semmi köze nincs ehhez a görényhez, szerinte akkor sem volt sok, amikor még együtt éltek, dehát ezt nem tudhatja. Csakhogy valamikor mégiscsak szerette, máskülönben nem ment volna hozzá feleségül és nem éltek volna majd’ húsz évet együtt. Hogy az alatt mi történt, csak ők tudhatják ketten, erről nem érdemes még csak találgatni sem és nem is ildomos. Mindenesetre Emma nem volt őszinte vele szemben és ennek oka kell, hogy legyen. Hogy micsoda, azt meg kell tudnia. Ha ma nem, akkor majd holnap. Igen, talán majd holnap. Az a fontos, hogy a lehető leghamarabb.   

Addig aludjunk egy kicsit.  

*

Vasárnap van, reggel negyed hét. Halk kopogtatás hallatszik, az ajtó lassan nyílik, Emma lép be István szobájába. Utcai ruhában, télikabátban, láthatóan kisírt szemekkel, de István így is gyönyörűnek látta.  

— Emma? Örülök, hogy… — ült fel ágyában felélénkülve.   

— Ne örüljön, búcsúzni jöttem — állt meg Emma az ágy előtt.  

— Hogyhogy búcsúzni? — kérdezte István megrökönyödve.  

— Legközelebb kedden délutánra vagyok beosztva — szorongatta Emma zavartan a ridiküljét —, és miután maga a dolgok rendje, valamint a tervek szerint kedden reggel valószínűleg hazamegy, így hát mi már nem fogunk találkozni. Örülök, hogy jobban van, vigyázzon magára, gyógyuljon meg, viszontlátásra. Kellemes karácsonyt — és már fordult volna kifelé a szobából, de István hangja megállította.   

— Ohohó, álljunk csak meg egy pillanatra, kedvesnővér! — szólt Emma után és ez a hang egyáltalán nem volt kellemetlen, inkább kedvesen, viccesen kötekedő. — Hogyan is tetszett eztetet gondolni, kis kezitcsókolom, eztet a búcsút? Itt állunk télvíz idején, karácsony előtt, mint két idétlenség tizennégy éves korában, és maga aszongya, hogy viszon’látás? Így nem lehet kéremszépen csak úgy elmenni.  

— Csak így lehet elmenni — fordult meg az ajtóban Emma. — István, magának felesége, rendes családja van, magára ott van szükség, ott kell élnie, ott szeretik magát, ott van otthon. Nem a mi korosztályunknak való már ez a fajta romantika, különösen nem pedig az én nevemmel és múltammal. Legyen jó, gyógyuljon meg, viszlát — nyelte le a könnyeit Emma és gyors mozdulattal szinte kisiklott a szobából.   

— Várjon! — kiáltott utána István. — Emma, várjon! — ugrott ki az ágyból és kiszaladt a folyosóra, de már csak Emma távolodó alakját látta, amint pár lépés után eltűnik a lépcsőházban.   

— Bolond ez a nő — dohogott magában és rosszkedvűen ballagott vissza ágyához. — És vele együtt valószínűleg bolond vagyok én is. A nevével és a múltjával… hát mit tehet arról, hogy ezelőtt húsz vagy a pók tudja hány évvel azt hitte, hogy pont a Pálos mellett lesz boldog? Akkor hihette, ha szerelmes volt, a múltjában meg mindössze annyi „bűn” lehet, hogy a dolgok természetes volta folytán szemet hunyt a férje kétes üzelmei felett, de azt is csak akkor, ha egyáltalán tudott róla, ami mellesleg nem is valószínű. Az meg egyenesen biztos, hogy nem segítette Pálost, nem bíztatta semmi olyan cselekedetre, amiből Pálos hasznot tudott volna húzni, ha tudott is egy-két furfangjáról, legfeljebb tűrte, de a hasznát nemigen élvezte. Mi lehet tehát az ő múltjában olyan tényező, ami miatt a romantika már nem neki való? Ki kell deríteni, méghozzá záros határidőn belül. Ki fogja deríteni, mert ki kell deríteni.  

*

István ideje nagy részét igyekezett azzal tölteni, hogy kiverje a fejéből Emmát, de tudta, hogy ez nem fog sikerülni neki soha. Eszébe jutott a régi mondás a kutyák nemi életére és erejére, valamint az erősebb győzelmére vonatkozóan, és afelé kezdett hajlani, hogy ezen mondás igazságát elfogadja. Rájött, hogy akármit próbál meg elkövetni Pálos ellen, Pálos az erősebb, ráadásul Emma nem is volt a Pálos elleni tervezett bosszú része, hiszen nem is tudhatta, hogy Emma milyen kapcsolatban áll Pálossal, vagy hogy kapcsolatban áll egyáltalán. De még milyen kapcsolatban… A bosszú mint eszköze az életben ért sérelmek megtorlásának egyébként sem az ő módszere, nem az ő lelkivilágának való. Nem is igazán tudja, hogy egy bosszút hogyan kell megtervezni és végrehajtani, sosem csinált még ilyet. Ő annál sokkal naivabb lélek, minthogy a bosszú igazságában higgyen, ha van a bosszúnak egyáltalán igazsága vagy létjogosultsága. Ő abban hisz, hogy az élet saját maga elrendezi a nagy igazságtalanságokat, kérés nélkül is megbünteti azokat, akik másokkal szemben  vétkeznek, mégpedig éppen akkor és olyan módon, amikor és ahogyan a vétkező éppen a legkevésbé várja. A sors nem tűri el a nagy igazságtalanságokat, olykor a kicsiket sem, de ha mégis, akkor annak oka van. Egyébként is általános kérdés, hogy az embernek van-e joga a saját ismeretei és megítélése alapján igazságot osztogatni, az őt esetleg ért vélt vagy netán valós sérelmekért úgy bosszút állni, hogy egy másik embert — függetlenül attól, hogy vétkes-e vagy nem — további életére lehetetlenné tegyünk, vagy tönkretegyünk. Lehet, hogy csak a mi szubjektív megítélésünk alapján vétkes az ellenfelünk, de valójában az ő saját körülményei, alapérdekei kívánták meg azt a döntést, amelyet látszólag ellenünk hozott, ám a saját maga életben maradására egyszerűen nem volt más lehetősége. A bosszú, mint olyan eleve magában hordozza a tévedés lehetőségét, mint minden, az élettel összefüggő fogalom. És bár a tévedés joga fenntartatik minden embernek, mégiscsak csínján kell bánnunk ezzel a meghatározással. Ha a bosszúnk nem sikerül, vagy ne adj’ Isten félresikerül, igencsak szegényes védekezés lenne ez abban az esetben, ha az akciónk nem azzal az eredménnyel végződik, melyet eredetileg vártunk tőle. De ha sikerülne is, meglehetősen kétes, vagy fenntartásokkal fogadható az a — mondjuk így — kiürült érzés, melyet esetleg örömnek mernénk nevezni, miután ez a fajta öröm rendszerint visszaüt, és a bosszúálló szenved tőle a legtöbbet…  

— Jóreggelt, Besterczei úr! — tárta szélesre a szoba ajtaját jókedvűen Gyuri nővér. — Hoztam én magának egy kis reggelit, mert a folyosón is hallani lehetett a gyomra korgását. Nocsak, nocsak, valami nincs rendben? Igen-igen gyűrött a képes fele kegyelmednek.   

— Nem, nem, jóreggelt — tért magához István —, csak régi jó szokásomhoz híven hülyeségekről gondoltam végig egy csomó hülyeséget, de már elmúlt. Tényleg éhes vagyok.

— Akkor jó étvágyat kívánok. Igazi vasárnapi reggeli, téliszalámi meg egy kis soványka szelet sajt. Tessék parancsolni — tette a tálcát István ölébe az ápoló.   

— Köszönöm, Gyuri úr. Maga nélkül már rég a tepsin lennék…   

— Ne mondjon már zöldeket, Besterczei úr — szabadkozott Gyuri nevetve —, én csak a dolgomat végzem, mint azt már tegnap megbeszéltük.    

— Igaz, igaz. A tálcát majd én kiviszem, úgyse mászkáltam még ma semennyit sem és az egészségtelen.   

— Pontosan így van, ez esetben én akkor most jól itt hagyom magát. De ne menjen messzire, mert kaja után hozom a masinákat meg a fröccsét.   

— Rendben van, várom — vette szájába az első, jóleső falatot István.   

*

A nap hátralévő része aránylag hamar eltelt. Látogatók jöttek-mentek, Elvira kétszer is fölszaladt. Először azért, hogy István egészségi állapotáról tájékozódjon úgy, mint feleség, valamint hogy tájékoztassa férjét a család életvitelének változásairól és nehézségeiről, melyeket István távollétével akaratlanul is előidézett, másodszor pedig bemutatni azt a két mobiltelefont, amelyeket a gyerekek kapnak karácsonyi ajándékként a meglévő, özönvíz előtti korból származó készülékek helyett. Istvánt kissé fárasztotta Elvira túlbuzgósága, de miután tudta, hogy ez Elvira tempója, életstílusa, ezért úgy csinált, mintha teljesen le lenne nyűgözve a felesége találékonyságától és igyekezett boldog, örömteli képet vágni. Némi meglepetésre, de igen nagy örömére megjelent doktor Fülöpke doktor is, aki biztosította Istvánt, hogy a legnagyobb gondossággal és megkülönböztetett figyelemmel fogja kísérni betegét az általa kitalált, és István személyére szabott gyógytorna végrehajtását illetően, nem kevesebb gondosságot szentelve a szervezete reakcióira vonatkozóan. István nagyon szerette doktor Fülöpke doktort, barátjának, valamint a világ legrendesebb emberének tartotta, akivel nem mellesleg gyakran váltottak nézeteket a világ minden egyéb történéseiről is. Érkezett Ancsa lánya és Imre fia is, akik ötperces ottlétük alatt mindent elsöprő humorral feledtették apjukkal a kórházi körülményeket és magát a betegséget, majd viharos gyorsasággal álltak tovább összes többi fontos dolgaikat elintézni. Hogy vasárnap mik lehettek ezek a halasztást nem tűrő programok, arról nem tettek említést.   

Délután megérkezett maga Kapócsy professzor úr, aki vasárnap ide vagy oda, gyors vizitet tartott betegei körében. A személyzetet egyáltalán nem érte váratlanul a szokatlan időben tartott vizit, Gyuri nővér szerint Kapócsy professzor úr ritkán tekint a naptárra akkor, ha a betegekről van szó. A professzor megnyugtatta Istvánt, hogy mivel ez eredményei kitűnőek, ezért a következő napon elkészítik a zárójelentését és utasításokkal ellátva lehet, hogy már hétfőn este, de legkésőbb kedd reggel hazaengedik, persze csak akkor, ha nem kezd össze-vissza kalimpálni az a huncut kis szív, hehe. István megígérte, hogy ő a kalimpálás elkerülése érdekében mindent megtesz, például úgy érzi, időtlen idők óta nem dohányzik. Kapócsy professzor helyeselt, István pedig majd’ megőrült egyetlen slukkért, de erősnek érezte magát.  

A vasárnap további részében  már sem különleges, sem pedig nemkívánatos személy nem érkezett látogatóba. István eltéblábolt a folyosón, televíziót nézett a társalgóban anélkül, hogy tudta volna pontosan, mit is lát, újságokat olvasgatott, banális témákról váltott pár szót néhány betegtársával, istenigazában azonban nemigen találta a helyét. Először Emma járt az eszében, aztán Elvira, a gyerekei, majd az egész házassága végigfutott az agyában. Tárgyilagosan el kellett ismernie, igen sok vonatkozásban hibás abban, hogy Elcsi megcsalta, ha egyáltalán megcsalta, csoda, hogy az asszony eddig is kitartott mellette. De miért nem szólt neki Elcsi, miért nem beszélték meg a közös dolgaikat? Lehet, hogy Elvira akarta, csak ő nem figyelt rá, mert a saját maga kis üzelmeivel volt elfoglalva, leginkább avval, hogy a hülye kis játékait ne vegye észre senki. Ez sem sikerült, hiszen Elvira tud Ilonáról. De hogy honnan, arról gőze sincs. Nem is biztos, hogy Ilona látogatása után még ki akarja deríteni. Minek? Vége van, a múltidő a jelenhez képest majdnem olyan, mintha nem is lett volna soha. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert hiszen tudjuk, hogy a múlt történései jelentősen befolyásolják a jelen eseményeit, sőt a jövőét is, ám egyes múltbéli történéseket, ha azok nem kellemesek vagy kifejezetten károsak, ki lehet törölni az emlékezetből. Ebben az esetben akár meg nem történt eseményekként is felfoghatóak. Késő van, aludjunk egyet, az a biztos. Majd holnap tovább gondolkodunk, ha tudunk.   

Mert ahhoz fel kell holnap is ébredni.