Szenteste napján délelőtt Elvirát a vacsora előkészítése kötötte le leginkább, tálak, tányérok, evőeszközök, poharak kiválasztása, egyáltalán a menü összeállítása, mit is készítsen a speciálisan Besterczei-módra sütött pulyka köré. Elvira ebben a tárgykörben nagyon otthon volt, találékonysága, kiváló ötletei és dekoratív érzéke mindig is elbűvölte a családot, egy-egy ünnepi alkalomra tálalt vacsorája a család minden tagjának különös esztétikai élményt is nyújtott, nem is beszélve kiváló főzési tudományáról. Az elmúlt évekhez hasonló módon most is öt személyre tervezte a vacsorát, mert Imre fiával együtt várták Tímeát is, aki az elmúlt két alakalommal már náluk vacsorázott Szenteste idején, Ancsa lányuk azonban pillanatnyilag éppen egyedül volt. István szokása szerint pontos, precíz mozdulatokkal beállította a fenyőfát a talapzatába, semmiféle segítséget nem fogadott el Elvirától, pedig a több mint két méteres fenyő erősen próbára tette István igencsak megcsappant fizikai erejét. Amikor elkészült a nagy mű, István leült pár percre a fotelba és a fele királyságát odaadta volna egy szál cigarettáért.
Már az este is kis híján elfogyott az akaratereje, amikor Elvirával beszélgetett, de most még erősebb lett a vágy. Ha azonnal nem csinál valami mást, menthetetlenül rágyújt. Lujzikát szólította, aki egész délelőtt a szeme sarkából a gazdáját figyelte, nehogy annak ismét eszébe jusson őt olyan váratlanul és hirtelen elhagynia, mint tette azt néhány nappal ezelőtt. Ha a gazdi ismét ilyeneken törné a fejét, ő azt bizony megakadályozná, ha addig él is. Nevének hallatára Lujzika egy ezredmásodperc alatt István előtt termett, élénk farkcsóválással várta a további instrukciókat. István a cipőjéért nyúlt és egy fél perc türelemre intette az ebet, aki ezt nem fogadta meg, hanem a cipőhúzás láttán éktelen viháncolásba kezdett, majd lerángatta a pórázát a fogasról és leült a gazdival szemben. István belebújt a dzsekijébe, rátette Lujzára a pórázt és elindultak egy kellemes délelőtti sétára. Odakint nagyon hideg volt, viszont szikrázóan sütött a nap, az egész tájat vastag hótakaró fedte, errefelé pedig nem járt annyi gépkocsi, hogy a hó lucskossá vált volna akár az útburkolaton is. Gyönyörű volt a táj, István megfogadta, hogy ebéd után kicsalja Elvirát tíz percre a házból egy-két fényképfelvétel elkészítése erejéig, és nagyon remélte, hogy a gyerekek is hazajönnek még azelőtt, mielőtt be nem sötétedik. Lujzikáról lecsatolta a pórázt, hadd szaladgáljon kedvére, ilyenkor minden normális macska megkeresi a szoba legmelegebb pontját, onnan szemléli a világot, nem pedig idekint bóklászva idegesítik a kutyusokat…
— Adj’isten, szép jónapot, szomszéd! Nohát, nohát, magát is lehet végre látni? — hallotta Fekete szomszéd hangját István, de az öreget nem látta sehol.
— Szép napot, öreg komám! — üdvözölte István a szomszédot. — Hun bujkál kend, hogy nem látom a képes felit magának?
— Itt vagyok én, komám, ehun ni — jött elő az egyik termetes fenyő mögül az öreg. — Azt lesem, melyiket kéne kiemelni, hogy estére feldíszítsük, de hát mán mindegyik olyan nagyra nőtt, hogy tövestől nem fér el a szobába. Örülök, hogy látom, István. Elvira asszony mondta, hogy mi történt magával, aggódtunk magáért.
— De itt vagyok, szerencsére, meg hála az orvostudománynak. Tudja, rossz pénz nem vész el…
— Hát ne is vesszék, ki az ördögöt fogok én akkor kínálgatni egy kis jó pálinkával, he? — szűkült össze huncutul a szeme az öregnek. — Most is van, de most még nem adok, erősödjön meg egy kicsit.
— Azon vagyok, Mihály bátyám. Csak egy kicsivel óvatosabban kell a dolgunkat végeznünk, akkor a hátralevő harminc év szépen eltelik. Utána meg újra kezdjük…
— Attól függ, hogy lesz-e miért. Tudja, én betöltöttem a hatvanhatot. Nem mondom, hogy már nagyon öreg vagyok, de úgy vagyok én ezzel, hogy ha az ember elvégezte azt a feladatát, amiért a világra jött és nincs már különösebb dolga, akkor ne ublákoljon, ha el kell menni. De ehhez az kell, hogy elvégezze a feladatait, mert máskülönben nem ért az élete semmit. Magának még sok a dolga, végezze is el, aztán majd jöhet, aminek jönnie kell.
István tiszteletteljes szeretettel nézett az öregre.
— Maga fog nekem ebben segíteni, Mihály bátyám. Köszönöm, amit mondott, megszívlelem. Boldog Karácsonyt magának, és a családjának is. Minden jót.
— Én is köszönöm, István. Boldog Karácsonyt maguknak is.
István elgondolkodva ballagott tovább a sarok felé és miközben Lujza kutyát figyelte, aki eszeveszetten ugrált a hóban és keresett valamit a hótakaró alatt, Fekete szomszéd szavai jártak az eszében. „Ha nem végezted el a dolgod, nem ért semmit sem az életed”. Ha jól belegondol, akkor a nagyját ő már teljesítette, néha még „túlmunkát” is végzett, pedig nem lett volna rá égető szükség. Az embernek mindig annyi munkája van, mint amennyi ambíciója, mint amennyit tervez magának. Ha ezek elfogynak, akkor tényleg jobb, ha elmegyünk. De ő még messze van ettől, szakmailag és a családi életét illetően egyaránt. Régi vágya, hogy a kerületben megvalósuljon egy minden korosztályt kiszolgálni tudó sport-és művelődési központ, amelyet ő akar megtervezni. Ferkóval meg is tudta volna csinálni, dehát Ferkó már nincs, keresni kell egy tehetséges, fiatal, mozgékony építész kollégát, akivel együtt megcsinálhatná a munkát. A gyerekeit pedig tisztességgel akarja útjukra engedni, Imre már el is indult, Ancsa még csak a kereszteződésben áll, de mindkettőt segíteni kell, mert ez is a dolga. És az is a dolga, hogy Elvirát boldoggá tegye, mert ha valaki, akkor Elvira megérdemli, hogy igazán boldog legyen, vele együtt.
Szinte észre sem vette, de visszaérkezett a házuk elé. Ránézett az órájára, majdnem dél volt, jól elkóválygott a tiszta hidegben, de jólesett a hosszú séta. Érezte, hogy nagyon éhes, csakhogy előbb Lujzikát kell rendbe tenni, leolvasztani a lábáról a szőrébe ragadt kicsiny hólabdacsokat és miután az eb nem túl sok türelemmel volt e téren megáldva, ez igencsak fárasztó művelet volt. Az ehhez hasonló cselekmények során Lujzika megszámlálhatatlan seggszétrúgásra szóló ígérettel gazdagodott, de már ő is tudta, hogy soha nem valósul meg egy sem. Kettejük ütközetei után — melyeket azért rendszerint István nyert meg — a négylábú káprázatos iramban rohant a konyhába, egy rövid vakkantással lejelentkezett Elviránál, ezért a fantasztikus teljesítményéért pedig mindig kapott egy gyönyörű szép darab szalonnabőrt, amivel elvonult a kis kuckójába és addig rágta, míg el nem aludt.
Elvira szendvicseket készített, másra nem is igen volt ideje, de az ünnepre való tekintettel nem is igényelt senki kiadós ebédet. A szendvicsek már István kímélő étrendjét is mintegy demonstrálták: vékony margarin, sovány, szinte száraz sonkaszeletek, vékonyka sajt, kolbász semmi.
— Hát én már nem ehetek egy kis finom fokhagymás abált tokaszalonnát ezentúl soha? — motyogott némi csalódással a hangjában István, remélve, hogy Elvira nem hallja meg a dünnyögést. Nem volt szerencséje.
— Dehogynem, kedvesem — állt elé hátborzongató mosollyal az asszony. — Egyél szalonnát, kolbászt, jó szaftos marhapörköltet, töltött káposztát, igyál rá nehéz borokat, utána szivarozzál. Csak előtte hívd fel Kapócsy professzort, hogy készenlétben tartson egy ágyat meg az egész személyzetet egy várhatóan súlyos esethez, mindenekelőtt pedig előre rendelj ide egy mentőt. A többit majd meglátod. Ha meglátod.
István egy darabig csak nézett a felesége szemébe, majd átfogta Elvira derekát és magához húzta. Megcsókolta az asszonyt, aztán elnevette magát.
— Nahát, szépen vagyunk. És mondd, kedvesem, a szex is ilyen diétás lesz ezentúl nálunk? Vagy ezután már csak amolyan virtuális házaséletet fogunk élni? Semmi igazi, semmi durrbele?
— Majd adok én neked mindjárt olyan durrbelét, hogy attól koldulsz — nevetett most már Elvira is. — Miken jár már az eszed? Normális ember örülne, hogy itt maradt, nem pedig a parázna gondolatok töltenék ki a rengeteg szabad idejét.
— Nem parázna, hanem tevékenyen szeretetteljes, ami a szeretet ünnepén tán több is, mint természetes. Gyere velem a szobába, nem bánod meg…
— Ne hülyéskedj, István — fejtette le gyöngéden a férje kezét a melléről Elvira. — Mindjárt jönnek a gyerekek, most nincs idő ilyesmire. Majd este, jó?
István nagy sóhajjal lépett hátrébb, fogott egy szendvicset és bánatosan beleharapott.
— Az a baj, hogy neked mindig igazad van — mondta két falat között. — Ha nem lenne mindig igazad, sokkal szebb lehetne körülöttünk a világ.
— Ne motyogj már annyit, kedvesem — korholta Elvira. — Beláthatod, hogy pont most nem lehet.
— Ha nem, hát nem — zárta le a témát István. — Megyek szunyókálni. Hol a gyógyszerem?
— A helyén, vagyis az éjjeliszekrényeden. Pihenj egy kicsit, ha jönnek a gyerekek, majd felköltelek.
— Minek? Tán csak megvárnak, nem alszom reggelig…
— Most az egyszer neked van igazad — nevette el magát újra Elvira. — Aludj jót.
*
Fél három körül ébredt. Lujzikát arrébb rakta a lábáról, kiment a fürdőszobába egy frissítő arcmosásra, onnan átcsoszogott a konyhába, hogy egy igazán gyenge, de mégiscsak kávét főzzön magának. Azt sem bánta, ha a kávé koffeinmentes, legalább az ízét érezze, bár ez olyasvalami, mint zokniban lábat mosni… Kissé meglepődött, ahogyan Elvirát a konyhában találta. Az asszony ült egy hokedlin, csak nézett maga elé és nem csinált semmit.
— Hát te? Tán nem jutott a dinnyefődből, vagy csak a kapanyél hiányzik? — érdeklődött kedélyesen. — Hozzád képest egy rakás szerencsétlenség maga a talpraesettség szobra. Mit ülsz itt ilyen roskatagon?
Elvira ránézett, István csak most vette észre, hogy az asszony sírt.
— Ej, ej, mi baj van? — váltott hangot és átölelte Elvira vállát.
— Semmi, csak… a gyerekek telefonáltak — mondta halkan Elvira. — Imre szólt, hogy Timivel ketten szeretnének karácsonyfát állítani ők maguknál, Ancsa pedig az új barátjával Szegedre ment, valami Gergővel, mert az be akarja mutatni az ő szüleinek, és ott már várják őt, meg mit tudom én mit csinálnak… — sírt újra az asszony. — De legalább szóltak volna hamarabb, tegnap, vagy tudomisén mikor, tudniuk kellett, nem ma délelőtt dőltek el az ilyen dolgok… lett volna időm felkészülni lelkileg is, nem várom őket ilyen nagyon… és az különben sem úgy van, hogy két hete ismerek egy faszit és már rohanok hozzá karácsonyozni, a szüleim meg le vannak szarva… hát milyen világ ez, István?
István fogott egy másik stokit, leült Elvira mellé és gyöngéden szorította a vállát.
— Elcsi, kedvesem, milyen szavakat használsz? Fogalmad sincs róla, hogy mennyire jól áll neked… faszi, meg le van szarva… csak nem tőlem tanultál ilyeneket?
Elvira hatalmas szemeket meresztett a férjére, és sírás közben csak elnevette magát.
— No, kezdünk kiegyenesedni — folytatta István. — Hogy milyen világ ez, azt kérded, kedvesem? Rohanó, megfontolatlan, érzelemmentes, gyatra világ, amiben nekünk nem sok keresnivalónk van, ha mindig mindennek az okát keresgéljük. Ma az emberek két hét alatt végigélnek életre szóló szerelmeket, két hét alatt végigélnek eseményeket, amelyek nekünk az ők korukban évekig tartottak, két hét alatt mindent, de mindent meg akarnak csinálni, létrehozni, megteremteni, megtapasztalni, mert úgy érzik, hogy ha sokat elidőznek egy valamivel, nem marad idejük semmi másra. Néha már azon is csodálkozom, hogy a terhesség még mindig kilenc hónapig tart, nem rövidítették le két hétre. Mindent, azonnal, bármi áron. Azután csodálkoznak, hogy a gyászjelentések egyre inkább harminc-negyven éves emberekről szólnak. Mi csak annyit tudunk tenni, hogy ha majd hazajönnek a gyerekek, megpróbáljuk megbeszélni velük ezeket a dolgokat, Ha meghallgatnak, jó, ha nem, mert nincs rá idejük, akkor nem.
Megfogta, megsimogatta a felesége kezét.
— Nekem is rosszul esik, hidd el. De tudomásul kell vennünk, hogy ahogyan harminc évvel ezelőtt ketten indultunk, ugyanúgy most ketten maradtunk. Jobb lett volna ezt nem pont karácsonykor megélni, de ez már csak így sikerült. Örvendjünk annak, hogy a gyerekek — úgy látjuk mi — boldogok. Most pedig rakjad a sütőbe azt a pulykát, mert itt az este és sehol a vacsora. Megyek, díszítem a fenyőt, jöhetsz segíteni.
Adott egy puszit Elvira ajkára, bement a szobába és gondolkodás nélkül elővette a fiókból a cigarettáját. Egyszerűen nem bírta tovább. Minden mérlegelés nélkül szájába dugott egy szálat, rágyújtott, leült a fotelba és várta, hogy rosszul legyen. Imre és Ancsur viselkedése nagyon kiborította őt is, csak nem akarta, hogy Elvira észrevegye rajta, mert akkor az asszony végigbőgi az estét. Az ő gyerekei… így kiszúrni velük. Pedig nem ez a viselkedés volt eddig jellemző rájuk. Ennek valami oka kell, hogy legyen, nem ilyen hülyék az ő gyerekei. Ezt megbeszélték egymással. Ezt direkt csinálták, hogy ő kettesben maradhasson az anyjukkal és megbeszélhessék az elmúlt időszak zavaros ügyeit. Hogy ne zavarjanak, ők ezért nem jöttek el. Biztos. Csak így lehet. Csak így lehet. Ő tehát most olyan gyönyörű estét fog csinálni Elvirának, amilyet még soha, pedig fiatal korukban akadt egy-kettő. Boldogok lesznek, és ától kezdve minden nap boldogok lesznek.
A cigaretta kimondottan jólesett, a várt rosszullétnek nyoma sem volt. Ettől még jobb kedvre derült, fölállt a fotelból, tánclépésben a szekrényhez ment, kivett egy fehér inget, sötétszürke nadrágot, szemvillanás alatt átöltözött és bevitte az előszobából a fenyőt. Elvira már a szobában állt és hitetlenkedve nézett Istvánra, miközben Lujzika élénken szaglászta a fát.
— István, te dohányoztál?
— Khhmmm… izé, igen. Van fogalmad róla, milye…
— Van fogalmad róla, hogy mit csináltál?! Hát meg akarod magadat szándékosan gyilkolni?! Te nem csak infarktuson estél át, hanem agyalágyuláson is?
— Agylágyulás.
— Mi?
— Mondom, agylágyulás. Azt kérdezted, hogy agyalágyuláson estem-e át. Nos, azt nem úgy mondják, hanem úgy, hogy agylágyulás. Érted már? — ért testközelbe István, átkarolta a feleségét és a Gyertyafény-keringőt fütyülve táncolni kezdett Elvirával.
— Ne akard a hülyeségedet ilyen sületlenségekkel elizélni — folytatta a replikázást Elvira, de azért belesimult István karjaiba. — Hogy jutott eszedbe rágyújtani?
— Úgy, hogy tulajdonképpen ki sem ment a fejemből soha, egy másodpercre sem. Ha most nem gyújtottam volna rá, akkor biztos, hogy azért kaptam volna a második infarkot, mert természetesnek tartott vágyaimat erőszakkal kell elfojtanom. Tudom, hogy nem használ, de annyi minden van ebben a nyomoronc világban még, ami sokkal ártalmasabb, mint néhány szál cigaretta, hogy ez már nem oszt, nem szoroz — szerintem. Az ember nem hülye — vagy lehet, hogy az, csak nem tud róla —, ezért el kell tudnia dönteni, hogy adott pillanatban mi a jó vagy mi a káros neki. Ezért én most azt döntöttem el, hogy szeretkezem veled, itt, most, a szerelem rangjának megfelelő méltósággal.
— Nem lehet — súgta Elvira, akiben közben szintén kellőképpen felébredt a vágy István érintéseitől és szavaitól —, odaég a pulyka.
— A fene ott egye meg a pulykát, ahol van. Majd eszünk vacsorára abált szalonnát — tette túl magát a kérdésen István, akit pillanatnyilag semmi más nem érdekelt, csak az, hogy Elvirát boldoggá tegye.
— De meg is kell fordítani… — folytatta az asszony, mire István abbahagyta a tánclépéseket és megállt.
— Ha egyszer úgyis odaég, akkor nem mindegy, hogy megfordítod-e vagy úgy hagyod? Tudod mit, eredj a pulykádhoz, én maradok a fenyőnél. Megértettem mindent. Ma ez már a második, harmadszorra nem próbálkozom.
Elvira csalódottan igazgatta a blúzát és sírásra hajló hangon szólt Istvánhoz.
— Nem értettél meg semmit, legkevésbé engem. Én csak tovább akartalak csigázni, kicsit még udvaroltatni magamnak, kicsit kéretni magam. Nehéz lesz újra úgy egymásra találnunk, mint régen volt, de én nem adom fel. A pulykának pedig még alá sem gyújtottam — mondta és kiment a konyhába.
— Elcsi, ne haragudj — szólt utána István, de az asszony ezt már nem hallotta. — Ehh, a fene vitte volna el azt a hülye fejemet — csapott a levegőbe, aztán komor képpel előszedte a díszeket, szaloncukrot, egyéb kellékeket és nekilátott a fenyőt feldíszíteni.
*
Egész este igyekeztek kedvesnek, jókedvűnek mutatkozni egymás előtt, de minden olyan mesterkéltnek tűnt. Mintha valami filmforgatáson vennének részt, szigorú, de gyenge sablonosra sikeredett forgatókönyv szerint zajlanának az események, sehol egy poén, sehol egy váratlan mozdulat, sehol egy apró hiba. Ajándékaiknak nagyon örültek, megcsókolták egymást érte, dicsérték egymás kiváló ízlését és igen boldognak látszottak. Ez utóbbi érzést legalább nem kellett eljátszaniuk, valóban nagyon örült István annak a zsebórának, amit Elvirától kapott, gyönyörű szép lánccal együtt, régen fájt már a foga egy ilyen darabra. Elvira pedig őszinte csodálattal forgatta azt a karláncot, amely fehéraranyból készült, fonott, görögös mintázatta bírt, e két tulajdonságát figyelembe véve igen nehéz lehetett elkészíteni, és amely szépségétől függetlenül szolid, nem hivalkodó darabnak számított. Lujzika sóvárogva figyelte a két gazdit, amint azok csörögnek a papírokkal és csillogó-villogó izéket szedegetnek elő csomagocskáikból, ő pedig nem kap semmit. Ezért megfelelő sértődöttséggel elvonult a szoba sarkába és szomorú képpel hasalt a szőnyegen. Annál nagyobb viháncolást rendezett, amikor István előszedett a zsebéből egy kis tasakot és abból egy gyönyörű szép piros, virágmintás háromszögletű kendőt húzott ki, amit rögtön helyére is illesztett az eb nyakán. Attól kezdve pedig, amikor Elvira megzörgetett egy sonkaízű jutalomfalatkákat tartalmazó staniclit az orra előtt, végképp nem lehetett bírni vele. Ezután megvacsoráztak, István engedélyezett magának egy deci könnyű fehér bort tisztán, majd egy másikat, de azt már jelentős mennyiségű szódával és volt némi hiányérzete azért, mert Elvira nem tett semmilyen megjegyzést a bor egészségét károsító hatásairól nem általánosságban, csak István jelen állapotára való tekintettel. A vacsora végén megszólalt István mobiltelefonja, Imre fia és Timi kívántak sok boldog ünnepet, István igyekezett a rosszkedvét nem közvetíteni a telefonon át, de ez nem tökéletesen sikerült.
— Valami baj van, fater? — érdeklődött a feszültnek vélt hangulat okáról Imre, de István megnyugtatta.
— Nem, nem, nincs semmi, mi lenne? Majd holnap jöttök és megbeszéljük.
— Mit beszélünk meg, fater? Mégiscsak van valami…
— Nem jól mondtam. Majd beszélgetünk, úgy gondoltam, most tán egy kicsit fáradt vagyok. Sziasztok, boldog ünnepeket nektek.
A gyerekek mintha összebeszéltek volna, az anyja telefonját Ancsur csörgette meg. Közölte, hogy jól van, a Gergő szülei nagyon aranyosak és bíznak benne, hogy hamarosan megismerkedhetnek egymással is, amire Elvira pillanatnyilag a legkevésbé vágyott. Ancsa is észrevett valamit az anyja hangján, Elvira is biztosította őt arról, hogy nincs semmi baj, igen, a papi is jól van. Jó, jó, rendben, szevasztok.
— Ancsa sokszor puszil, ők holnapután jönnek ezzel a Gergővel… hát, biztos fogok örülni.
Vacsora után közömbös dolgokról váltottak néhány szót, majd képes heti magazinokat forgattak a kezükben és úgy viselkedtek, mint akik óriási érdeklődést tanúsítanak az ott leírtaknak, különös tekintettel a VV-Bigyusz nevű éppen aktuális pletykahősre, akiről most éppen kiderült, mint legújabb világcsoda, hogy falatonként eszi a lágytojást, nem pedig pálcikával. Ezen hírértékű információ jelentőségét és fontosságát taglalva egyetértettek abban, hogy a mai sekélyes színvonalú szellemi életben ilyen módon is híressé lehet lenni és hogy ez borzasztó, miközben mindketten nagyon-nagyon várták, hogy elérkezzen a lefekvés ideje, és végre egy kiadós alvással kipihenhessék a nap lelki fáradalmait. Szeretkezési szándékra utaló jeleket egyikük sem mutatott.
*
A Karácsony két napja békében, ha nem is felhőtlen boldogságban telt el. A gyerekekkel megbeszélték és tisztázták a félreértéseket, nem maradt bennük harag, de még csak tüske sem. Ancsurka lányuk új barátja, Gergő igen jó benyomást tett a szülőkre, a szegedi egyetemen orvostanhallgató volt, belgyógyásznak készült. Művelt, széles látókörű, nem utolsósorban kiváló humorérzékkel megáldott srác volt, egy évvel fiatalabb Ancsurnál, de ez csak Elvirának jelentett apró szálkát, Istvánnak föl sem tűnt. A lényeg az volt, hogy a gyerekek boldognak látszottak, és Lujza kutyus sem támasztott különösebb kifogást Gergő ellen, nem harapta meg a bokáját, és nem szabta rojtosra a nadrágját.
Az ünnep utáni első hétköznap délelőttjén István éppen a szokásos ebsétáltatás után ballagott hazafelé és ahogy Lujzikát pórázra vette, ismerős autót pillantott meg a ház előtt. Egy pillanatra döbbenten állt meg, adrenalin-szintje a magasba szökött. A piros, alig két hónapos luxuskocsi Pálos Gézáé volt. Mi a nyavalyát keres itt ez a senkiházi? Kirúgom innen páros lábbal, hogy repül, mint a győzelmi lobogó, gondolta. Kihajítom, mint a macskát szarni. Hát még mit nem képzel ez, tényleg meg akarja gyilkolni? Nem volt elég, amit eddig tett?
Belépett az előszobába, lerángatta a hótaposóját és indult volna befelé a fürdőszobába, amikor a nappaliból kijött Elvira.
— Vendéged van.
— Tudom, láttam a kocsiját. Rogyjon rá az ég.
— Ne olyan hangosan, még meghallja…
— Na és, legalább nem kell újra megmondanom neki. Honnan vette ez a bátorságot, hogy ide merészkedjen? Kinek képzeli ez magát? — indult hadonászva a kutyával a fürdőszoba felé, de Elvira elé állt.
— Majd én elintézem Lujzikát, te csak indulj befelé. És csak hogy tudd, jó szándékkal érkezett.
— Eeeez? Jó szándékkal? — nézett olyan tekintettel István a feleségére, mint aki kétségbe vonja az asszony normális elmebeli állapotát. — Húha, Elcsi, valami baj van veled… — vakarta meg a fejét és belépett a szobába.
Pálos Géza a fotel előtt állt, éppen elnyomta a cigarettáját és zavartan motyogott:
— A feleséged mondta, hogy rágyújthatok, de ha izé… ha zavar… szevasz — nyújtotta a kezét István felé, aki ezen kissé meglepődött. Sokéves ismeretségük alatt nem sok példa volt arra, hogy Pálos kezet nyújtson, nemcsak neki, de senki másnak sem. Pálos utálta az ilyesmit, szerinte a kézfogás már egyfajta bizalmas barátságot feltételez a másik féllel szemben, és neki nem kellenek barátok. A pillanatnyi bizonytalanság elég volt ahhoz, hogy István elfogadja a felé nyújtott kezet.
— Ülj le, gyújts rá nyugodtan, én is ezt teszem. Mit akarsz itt?
— Beszélnem kell veled.
— Tényleg? — fölényeskedett István. — Pedig éppen azt hittem, hogy csip-csip csóka, vak varnyúcskázni akarsz, mert mérhetetlenül magányos vagy. Egye fene, akkor nem játszunk, meghallgatlak.
— Ne idétlenkedj, István. A dolgok, amiket meg kell beszélnem veled, komolyabbak annál, minthogy hülyeségekkel próbáld elbagatellizálni a lényeget. Tedd félre a sértődöttségedet és hallgass meg.
— Emmáról akarsz beszélni velem? — kötözködött tovább István.
— Emmáról? — ámult el Pálos. — Miért akarnék én veled Emmáról beszélni?
István észrevette, hogy elszólta magát, de a szája tovább járt anélkül, hogy meggondolta volna, amit mond.
— Hogy a múlt héten lezajlott válási ceremónia miatti határtalan egyedüllétedet szeretnéd megosztani velem…
— Hogy a múlt héten elváltam-e vagy sem, ahhoz neked finoman szólva semmi közöd — szólt közbe ingerülten Pálos —, mint ahogy ahhoz sem, hogy egyedül vagyok-e vagy sem. Nem mellesleg pedig azt hiszem, tudod, hogy nem vagyok egyedül, de ez nem ide tartozik. Az sem, hogy Emmának túl sokat és túl hamar jár a szája, de ez meg az ő dolga. Engem nem érdekel.
— Bocsánat, Pálos úr — fújt e témában takarodót István —, kivételesen ebben a dologban igazad van. Elnézést, nem akartalak ezzel bántani.
— Csak mégis így sikerült, mi? Mindegy, hagyjuk. Talán rátérhetnénk a beszélgetés érdemi részére.
— De csak akkor, ha nem akarod itt is ezt a rémes hivatali hangnemet használni. Iszol valamit? Kávét, vagy tán egy konyakot?
— Ha már megkérdezted, akár ebben a sorrendben — tárta szét a kezét Pálos.
István felállt, kiment a szobából néhány másodpercre, majd sietve visszaült.
— Elvira azonnal hozza. Kezdd el akkor valahol.
— Tényleg nem tudom, hol kezdjem, mert mindkét dolog fontos, mindkettőnknek. Talán a jobbmegértés lehetősége miatt kezdjük előbb Vásárhelyiékkel.
— Hallgatlak — bólintott István és a cinizmusát végre komoly érdeklődés váltotta fel.
— Előrebocsátom — vett egy nagy levegőt Pálos —, mindent csak valószínűsíteni lehet, a pontos és teljes igazságot soha nem fogja senki megtudni. Mint azt bizonyára kitaláltad, én ezer más beosztásom mellett a rendőrségnél is közreműködöm, mint igazságügyi szakértő azon közlekedési baleseteknél, melyeknek körülményei nem egyértelműek vagy nehezen tisztázhatóak. Vásárhelyiék esetében kézenfekvő volt, hogy engem kértek fel a feladatra, mert ismertem őket, a körülményeiket, környezetüket, életvitelüket egyaránt. A rendőrség más osztályáról kapott információk alapján…
— Miféle információk? — kotyogott közbe István.
Elvira nyitott be, tenyerén tálcát egyensúlyozott, rajta kávé és konyak, két pohárral. Csak az egyikbe töltött és azt odatette Pálos elé, majd szó nélkül kiment a szobából.
— Arra kérlek, ne szólj közbe, mert olyan dolgokat fogsz hallani, amiket elsőre semmiképpen sem tartasz majd hihetőnek, viszont mégis igazak. Ezért egyfolytában közbekérdezhetnél, amitől soha nem jutnánk a végére. Tehát Ferkó az utóbbi hónapokban — egész pontosan április óta — jelentős összegeket sikkasztott el a cég és vagy negyven állampolgár kárára. Ne bámulj így, eszemnél vagyok, tudom, mit beszélek. Tervezitek, bocs’, terveztétek azt az ötvenhat lakásos épületet a Keleti utcában, igaz? Nos, Vásárhelyi a leendő lakóktól előleget kért, fejenként egy—másfél millió forintot, azért, hogy a beruházást el lehessen indítani. A sok hülye meg fizetett neki, némi túlzással zsebből zsebbe, mindössze egy kis átvételi elismervény ellenében, mert egyiknek sem volt annyi esze, hogy rájöjjön, ezek a dolgok nem működhetnek így. Főleg akkor nem, ha a tervek sincsenek még készen, nemhogy a beruházás előkészítése… Na, mindegy. Az utóbbi időben néhány tulajdonosnak leesett a tantusz és elkezdték az építkezés kezdetét követelni, vagy a lóvét legalább vissza, persze egyik sem volt megoldható. Emlékszel, Vásárhelyivel az utóbbi hetekben beszélni sem lehetett, állandóan ideges volt, soha nem ért rá semmire, és folyton valamilyen általa kitalált, nem létező „helyszínekre” szaladgált fontos ügyeit intézni, magyarul a cégnél nem csinált semmit. A szerencsétlen igyekezett volna valahogy rendbe hozni valahogy, amit elcseszett, dehát hatvan-hetven milliót nem lehet csak úgy leakasztani valahonnan. Egyre inkább összecsaptak a hullámok a feje fölött, tudta, hogy ebből nem fog tudni kimászni sehogyan sem. A helyszínt és a kocsiját alaposan megvizsgáltuk. A helyszínen nem féknyomok voltak hanem a hirtelen gázadás miatt pörögtek ki a kerekek úgy, hogy ez a hóban elsőre akár féknyomnak is látszódhatott. Végül is a te gázpedál-elméleted igaznak bizonyult. Az autót műszakilag kifogástalan állapotban találtuk, különös tekintettel a kormányszerkezetre. A hókotró vezetője elmondta, hogy amikor a kocsit meglátta, az még nem állt olyan irányban, hogy az ütközés elkerülhetetlen lett volna, sőt, simán elfértek volna egymás mellett. A következő másodpercben észlelte, hogy az autót szinte eszelős arckifejezéssel mintegy nekikormányozza a sofőr, neki nem volt ideje bármit tenni… Vásárhelyiék feltehetőleg veszekedtek a kocsiban, vagy ha nem is veszekedtek, valami miatt Ferkó iszonyatosan ideges volt. Te tudod a legjobban, hogy az elmúlt időben egy értelmes szót nem lehetett vele váltani, mert mindig mindenhonnan felugrált, lehülyézett mindenkit és otthagyott csapot-papot. Jött a hóeke és Ferkó egy századmásodperc alatt döntött. Nekimegy a hótolónak és kész, vége, befejezi. Tudta, hogy a balhé kitudódik, nagy cirkusz lesz, és nem volt hajlandó az azzal járó megaláztatásokat elviselni. A saját szempontjából — azt kell mondjam — lehet, hogy igaza is volt, így, és csakis így nem fogja megtudni az igazságot senki. Mert mi nem mondjuk el senkinek, igaz?
István csak ült és elképedve hallgatta Pálost. Érezte, tudta, hogy minden szó, amit ez a seggfej mond, most, ebben az esetben kivételesen igaz. Hogyan lehet az, hogy ő erre nem jött rá? Pedig mennyi jel figyelmeztette őt is arra, hogy valami nagyon bűzlik a babgulyásban. Ferkó vadonatúj, tízmillás autója, a gyerekeknek a nyár végén vásárolt külön-külön lakása, a korzikai nyaralás, meg a ló tudja, még mi… Észre kellett volna vennie. Igen. Ez a Ferkó tényleg megőrült, de ki a rosseb feltételezte volna róla? És mi vagy ki vitte rá? Éva asszony netán? Szeretője volt, vagy csak egyszerűen a sima nagyzási hóbort? Mindegy, már mindegy, most az egyszer egyetértett Pálossal, jobb tán, hogy így végződött.
— Igaz, Géza — szólalt meg rekedten és rágyújtott. — Én nem mondom el senkinek, kivéve Elvirát. Nem, nem, neki sem. Véletlenül is adódhat olyan szituáció, amikor az ember kikottyant egy szót, ami több olykor, mint sok…
Pálos arca nem árult el semmiféle érzelmet, csak mintha jóval öregebb lenne annál, mint amennyi valójában volt. Lehet, hogy az utóbbi idők eseményei őt is megviselték egy kicsit? Fáradtan megdörgölte a szemét, halántékát, nagyot sóhajtott.
— Te még mindig dohányzol?
— Nem még mindig, hanem már megint. Lényeges különbség. Egy hétig nem szívtam…
— Addig, amíg öntudatlan voltál — szakította félbe Pálos.
— Nem egészen, mert utána még négy napot vagy mennyit kibírtam. Miért érdekel téged ennyire az én magántevékenységem?
— Mert szükségem van rád, és ha egy ilyen infarktus után ennyit bagózol, te sem éred meg a tavaszt.
— Nem jól hallok mostanában. Mondják, hogy egy ilyen infark után szelektív lesz az ember hallása, ezért a mondatod első harmadát, ha megismételnéd…
— Hogy szükségem van rád? — mosolyodott el Pálos. — Nem hallottál még tőlem ilyet, mi? Pedig én is emberből vagyok.
— Csak eddig még nem látszódott rajtad — mondta rezignáltan István. — Mi a fene történt, Pálos úr? Ez már a vég kezdete, ha te ilyeneket mondasz.
— Ebben, látod, lehet, hogy igazad van. A vég kezdete, igen. Nos — dőlt hátra a fotelben Pálos —, akkor figyelj ide. Úgy döntöttem, hogy március 1-jétől nyugdíjba megyek, nem dolgozom tovább. Elég volt. Ez valóban a vég kezdete, nem igaz?
— Ha öt évvel ezelőtt így döntöttél volna, boldogabb lenne a nemzet…
— Ne szemtelenkedj. Illetve, miért ne? A szókimondásodért mindig is kedveltelek, de nem ez a lényeg. Úgy akarok elmenni nyugdíjba, hogy a céget rendben hagyjam magam mögött. Arra gondoltam, hogy te vagy az egyetlen olyan megfelelő ember, akivel a cég vezetését stabilan elképzelni látom, ezért megkérdezem, hogy vállalnád-e azt a beosztást, amit én átadnék neked?
István egyik ámulatból esett a másikba. Hogy Pálos elmegy nyugdíjba, az még tán rendben volna. Az, hogy az életben egyáltalán kedvelt-e valakit, az már erős kétségeket ébresztett benne. Az pedig, hogy őt szemelte ki utódjául, egyenesen érthetetlen volt számára. Nem állítja, hogy nem volt hízelgő az ajánlat, de pillanatnyilag abszolút lehetetlennek találta még a kérdést is. Zavarában először fölnevetett, majd a fejét vakargatta.
— Hát sok mindent lehet rád mondani, öreg. De azt, hogy kiszámítható vagy és nem tudsz meglepetésekkel szolgálni, azt a legrosszabb indulattal sem… Mégis, hogy gondoltad, hogy éppen én? És akkor még ott van a legújabb, általad favorizált, kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkező, nagyszerű elme, Faragó Dezső. Neeem, nem, ez egyszerűen képtelenség.
— Faragó egyetlen napot bírt ki a cégnél, azt sem teljesen tisztán. Amikor téged elvitt a mentő, akkor előkotort néhány tervdokumentációt, belenézett, közben vakarózott, szaladgált jobbra—balra, állandóan az óráját nézte, majd délben közölte, hogy elmegy ebédelni. Kettőkor visszajött, az alkoholtól közepesen befolyásolt állapotban, közölte velem, hogy neki most halaszthatatlan dolga akadt, ezért ő most elmegy és holnap reggel biztosan jön, addig elintézi, mindem rendben. Másnap reggel betelefonált, hogy beteg a mamája és most orvos után szaladgál. Mondtam neki, hogy ráér, most már ne siessen, mert a céghez nem kell többé bejöjjön. Erre kiabálni kezdett, hogy a minisztériumban nem ezt ígérték neki, és hogy a türelmi idő meg a szociális érzékenység, tolerancia meg mit tudom én, mire azt tanácsoltam, menjen be a minisztériumba, beszélje meg velük. Azóta nem láttam. Kétnapi bérét átutalták, azzal biztos elégedett, mert nem jelentkezett.
— De ki volt az a köcsög, aki azt hitte, hogy egy Vásárhelyi után pont egy ilyen Faragó Dezső az ideális és egyben üdvözítő megoldás? — értetlenkedett István.
— Én — röhögte el magát Pálos. — Illetve, én csak segíteni akartam ezen a hülyén, gondoltam, ha van rendes munkája meg egyáltalán feladatai, akkor megembereli magát, de tévedtem. Utólag tudom, hogy nem gondoltam végig, mert ha olyan nagyon dolgozhatnékja lett volna, már évekkel ezelőtt alapíthatott volna egy magántervezői irodát, vagy eljárhatott volna valamelyik kollégához besegíteni, vagy valami ilyesmit csinálhatott volna, de nem… Mindegy. A kérdés számodra ettől még kérdés marad: van-e kedved a helyemre lépned?
István egy percig csöndben maradt. Ezalatt ismét rágyújtott, holott érezte, hogy ez már nem hiányzik neki, köhögött, orrot fújt, majd nagy nehezen megszólalt.
— Köszönöm a megtisztelő ajánlatot, de nemet kell mondjak, és ez ma már nem is esik nehezemre. Nem mondom, még akár két héttel ezelőtt is valószínűleg elvállaltam volna, az akkori körülmények ismeretében és az akkori munkatársakkal, ma már azonban nem. Azóta nincs már Vásárhelyi, és azóta tulajdonképpen azt sem tudom, örüljek-e annak, hogy egy ilyen infarktus után még élek. Az utóbbi napokban végiggondoltam az életemet és úgy döntöttem, én is nyugdíjba megyek, ezért talán mégiscsak örülök, hogy itt maradtam. Pihennem kell, vigyáznom kell magamra és itt az ideje, hogy egy kicsit gondtalanabbul éljek, mint eddig. Elég volt, a gyerekeim sorsát akarom egyengetni, meg akarom érni még az unokáim születését és ez abban a tempóban, amit a mai munka elvár tőlem, nem sikerülne. Így sem biztos, de így legalább esélyem van rá. Szerencsére van olyan anyagi hátterem, hogy én ezt már ilyen idős korban és ilyen betegséggel megtehetem. Én dolgoztam eleget, bele is betegedtem, most ideje visszavonulnom. Amíg lehet. Ezért tehát megköszönöm azt, hogy rám gondoltál, megtisztelő, de nem vállalhatom és nem is vállalom el. És még valami. Te is nagyon jól teszed, hogy abbahagyod, és a pihenést választod. Volt és van is közöttünk millió nézeteltérés, alapvető felfogásunk az életről különbözik, néha még ellenségnek is számítottunk egymás szemében. Most mégis azt mondom neked, hogy hosszú, boldog nyugdíjas évtizedeket kívánok neked. Lehet, hogy nem is vagy olyan sz…, izé, rossz ember, mint amennyire annak szeretnél látszani.
Hosszú percek teltek el, de nem kínos lassúsággal. Mindkettejük végiggondolta újra, amit a másik mondott, Pálos volt a gyorsabb, fölállt és mosolyogva kezet nyújtott Istvánnak.
— Köszönöm az őszinteséget — szólt rekedten. — És ha bármikor tudok valamiben segíteni a kapcsolataimmal, keress meg nyugodtan. Kár, hogy nem lettünk hamarabb barátok.
István megszorította a kezét régi ellenfelének.
— Én is köszönöm, sok sikert neked. Ne adja az Isten, de egyszer még a szavadon foglak…
Pálos belebújt a kabátjába, átköszönt a másik szobába Elvirának, és fáradt léptekkel hagyta el a házat. István addig nézett utána, míg a kocsija el nem tűnt az utcasarkon.
*
Amikor István visszaért, Elvira már a konyhában melegítette a mikrohullámú sütőben az ebédet.
— Jól eldumáltátok az időt. Fél kettő van, a gyógyszeredet sem vetted be.
— Pótolható.
— Miről tudtatok ennyit karattyolni?
— A cégről. Képzeld, azt akarta, hogy vállaljam el a vezérigazgatói állást, mert ő nyugdíjba megy.
Elvira megmerevedett egy pillanatra.
— Szent Jakab. És te mit mondtál neki? Persze elvállaltad, amekkora hólyag vagy.
— Képzeld, nem. Mondtam neki, hogy köszönöm, de én fáradt vagyok, öreg vagyok, beteg vagyok, én még élni szeretnék. És különben sem nekem való az ilyesmi. Én szeretem a szakmámat, szeretem az embereket, szinte betegesen naiv vagyok, én nem tudok vezérigazgatóskodni. Az inkább olyan fajta paliknak való, mint Pálos, szerintem az részben politikai állás is, legalábbis akkor, ha úgy csinálja valaki, mint Pálos. Biztos lehet szebben is, sokan vannak, akik másképpen csinálják, hozzáteszem, szerencsére. De én nem értek ehhez. Én építész vagyok, és ez engem tökéletesen kielégített eddig is és ezután is ki fog elégíteni, még akkor is, ha nem dolgozom többet a cégnél. Értetek, veletek akarok élni, mert szeretlek benneteket. Téged különösen — ölelte át a feleségét István.
Elvira szó nélkül megfogta István kezét és határozottan húzni kezdte őt a hálószoba felé. E pillanattól kezdve nem volt fontos az ebéd, nem számított a gyógyszer bevételének elmaradása, csak egyetlen dolog létezett. Olyan szenvedéllyel szerették egymást, mintha életük első, régvárt szeretkezését élnék meg. Az újra egymásra találás mindkettejüket boldoggá tette.
*
Három hónapig gondtalanul, boldogan élték az életüket. István minden gondolatát leste és kitalálta Elvirának, folyton a kedvében járt, virággal várta a munkahelye előtt, apró ajándékokkal kedveskedett az asszonynak, aki nem maradt adós. Jókedvű volt, örökké mókázott, hálás volt minden apróságért, esténként pedig tevőlegesen bizonyították egymásnak, hogy az ő korukban is létezik gyönyörű testi szerelem. Második mézesheteiket élték.
Március végén István ellenőrző vizsgálatra jelentkezett Kapócsy professzornál, aki a terheléses EKG, valamint a laboratóriumi és ultrahangos vizsgálatok eredményét összevetve figyelmeztette a beteget arra, hogy testének fizikai igénybevételével óvatosabban bánjon, mert néhány jel arra mutat, hogy keveset pihen, vagy pedig időnként erős fizikai munkát végez. Ez lehet akár a szexuális élet túlhajtása is, tehát mindent csak módjával, többet kell pihennie. István megköszönte, ígérte, hogy vigyáz magára és megállapodtak abban, hogy négy hét múlva találkoznak. Elgondolkodva ballagott lefelé a lépcsőn, Kapócsy mondatai jártak az eszében, nem igazán értette az öreg fiút, pihen ő eleget. A szex pedig egészséges, neki ne mondja senki, hogy ami egészséges, az néha árthat is.
Hirtelen ismerős, nagyon kedves hang köszönt rá, Emma nővér volt az. Vagy félórát beszélgettek a lépcsőn, István addig erősködött, míg kiprovokálta, hogy munkája végeztével megvárja Emmát a kórház előtt. Délután fél háromkor találkoztak, minden további nélkül Emma lakására hajtottak és szinte eszelős gyorsasággal szeretkeztek. Nem győztek egymással betelni, új és új helyzeteket próbáltak ki, állandó élvezetet biztosítva ezzel egymásnak. A végén kimerülten rogytak egymás karjaiba, átmenetileg nagyon boldogok voltak. Húszperces mozdulatlanság után István úgy érezte, ismét van jártányi ereje, kiment, lezuhanyozott és ígérte Emmának, hogy holnap újra megvárja. A lelkiismerete ugyan furdalta egy kicsit Elvirával szemben, de úgy gondolta, hogy néhány hét után ezt a kapcsolatot is abbahagyja, úgy, mint az összes eddigit és Elcsi nem is fogja megtudni. Beült a kocsijába, indított, amikor a három hónapja nem érzett, de jól ismert szúró fájdalom jelentkezett a szíve táján. A fájdalom hullámzó volt, de egyre erősebb és vele egy időben kellemetlen, zsibbadás-szerű érzést tapasztalt az egész bal oldalában. Istenem, csak ne most, nincs nála a spray sem, amit a nyelve alá kell… Csak egyszer érjen haza, még egyszer, soha többet nem csinál ekkora hülyeséget… Homályosan, vibrálón látta az utcákat, csak ösztönből vezetett. A ház előtt megállt, de nem tudott kiszállni. A szúrás erősödött, levegőt nem kapott, hirtelen tudatosult benne, hogy innen nincs visszaút. Lassan eltűnt a szerelem, eltűnt Elvira, a gyerekek, Lujza kutya, lassan eltűnt az értelem. Eltűnt minden.
Utolsó gondolata az volt, hogy jó lenne minél hamarabb újra megszületni, mert az élet szép. Minél hamarabb…
Talán már holnap.
VÉGE
Legutóbbi módosítás: 2008.09.05. @ 09:17 :: Nagyajtai Kovács Zsolt