Testem a máglyán
Csóvába lobog a lélek,
kínálja füstjét az égnek.
Füstöl az élet, füstje száll,
benne a halott lángra vár.
Forgácsom szelíd ropogás,
valami furcsa susogás.
Sziszeg a fa, míg rönkje nyög,
koporsóm hangja nyöszörög.
Én égek ott, mert t?z vagyok,
saját fényemben táncolok.
Minden szikrában úgy futok,
mint ?szi égr?l csillagok.
Hamvad a testem, hol éltem,
s napi formát keresgéltem…
Ha majd kihunyni kész a láng,
kifakult lesz a régi gyász.
Fájdalom könnye mossa át,
szárnyas fehérre hamuját.
Fekete madár
– fiam emlékére –
Deres üvegen át,
homályban úszkálnak kint a szemközti fák.
A keretek között varjú-sereg billeg,
…sok fekete madár.
Az egyik itt maradt, leült a körtefán,
halott ágbokrában ki tudja, mire vár?
Ily fekete madár most az én lelkem is.
Egyedül didereg itt a félhomályban,
szétszórt emlékek közt bogarász, keresget.
Életem és szobám üresen maradtak
dermedtség lopózott helyedre egyedül,
s az erek fonalán szívemet keresi.
Fáj, mert rég befagytak már torkom kútjában
a vágyódó szavak és a gondolatok,
– kis bioáramok – alig karikáznak
innen már messzire.
Tárgyak és bútorok kifosztott magánya
telepedett mellém, – mintha ez szeretne!
A szekrényajtók is hiába tárt karok,
tegnapi életünk megszökött teveled.
MÉRT SIETTÉL FIAM?!
Téli égbolt és telihold,
egy gyilkos éjszakának volt
el?jele.
Mégis futott, reflektorok,
fékek között, a haláltól
megölelve.
Sárban, vérben megfürdetve
mivé lettél, mások b?nét
eltemetve.
VÁNDORLÁS
Szekérre ült minden gondom,
felrakott egy életet,
nem fértem fel, így a lelkem
csak mellette lépeget.
Hosszú az út, lassan megyünk,
korhadt fejfák el?ttünk,
feketéb?l hómez?be
úszó hegyláb felettünk.
Te már ott vagy, fentr?l nézed,
hogy az utunk véget ér,
mindegyikünk gödröt keres,
s jön a sok-sok új szekér.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.26. @ 22:44 :: Németh Tibor
