A vándor
Kahlil Gibrannak
El?bb ért el a híre hozzánk, mint láttuk volna.
Egy bizonyos, oly messzir?l jött, ahová gondolnunk képtelenség, mivel – A hatalmas távolság még egy gyermek fejét is szétrobbantaná – mondta barátom. Azután hozzáf?zte, – legalább százéves, ami egyértelm?, látszik az öltözetén.
A kutyák sem ugatták meg, nincs idegen szaga.
A bebugyolált ember el?tt ajtót, kaput kinyitottunk, talán mert mifelénk úgy tudják, az öltözéke alatt mindenki anyaszült mezítelen. Mégis leselkedtünk, mert aki gyerek, az nagyon figyel. Ruhája, b?re titkokat és szánalmas csontokat takarhat. Az asszonyok fürdették le, meglep?dtek csecsem?szín b?rén. Befogadtuk vendégként, megetettük. Szemében sokatmondó fényt láttunk; alig t?rtük, hogy jóllakjon, hiába éjfél már, vártuk meséjét, el nem alhattunk. A ruháját kicseréltük, kutyáknak sem adnánk a régit.
Illatos füstöl?t gyújtottunk. Jóságos, megviselt arcát szinte belefúrta a frissen mosott, tiszta gyolcsba.
Közel húzódtunk hozzá, mellé telepedtünk, ágyához ültünk; egyetlen szavát el ne veszítsük. Miféle múltak hozták, ?zték ide közénk, mi mindent hordoz legbelül, amit?l koszosan is olyan volt, akár egy szent. Ismerheti a világot, ez ittenit s az ottanit, ami felé igyekszünk; többet tudhat rólunk is, akinek ilyen tapasztalatai vannak, úgy ismer minket, akár a tenyerét. Lélegzetvisszafojtva vártuk, reméltük, mit tudhatunk meg t?le, a teljes élet álruhás császárától, akinek birodalmában a nap le nem nyugszik; aki el?tt megnyílnak a dolgok, a növények; állatok, emberek alig várják, hogy rájuk tekintsen, mert nem kell félni t?le, mert jobbik énüket tükrözi nekik vissza hatalmas, tiszta szeme.
Még a szomszédból is itt tolongtak már a szerencsések. Köribé telepedtek szomjasan, mint akik várják a megvilágosodást, fényt a jöv?nkre nézve, útmutatást; a mesét, hiszen rólunk szól valamennyi mondata.
A kételked?ket erre az estére elhagyta minden hitük, agyukat szétforgácsoló sehol sem levésük odakint hagyták.
Amint lámpásunk sátra alatt körbenéztem, újra azt láttam, amit apró gyerekként; ha körbenézek, körülöttem állnak, ülnek, bizalommal néznek, mintha mi együtt lennénk egy hatalmas szem, tág pupilla, és oly jó nézni, mert így mindent észrevesz az ember; és ezzel így van a többi is, ki fejét körbefordítva érdekelt, és mindegyik körközéppont, ha onnét kezdi el; s már nem is tudtuk, miért jöttünk össze az izgatott csöndben, a gyönge fényben egy lélek, egy test; és ekkor a vándor, a tiszta ruhájú, akár egy zsák krumpli – úgy d?lt el mellettünk, szavát se hallottuk, elaludt.
Álmában mosolygott, csak aludt.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.23. @ 06:39 :: Petz György
