Petz György : Az ecetfa illata – 10.

Nyomtatás

XXIV. Elmegyek erre a bizonyos hókuszpókuszra

A döntést megel?z? nap hívott A.I. mamája, lánya szódásüveges vakságáról szólt. Mintha még ez is egy késleltet? parancs lenne, a kiszolgáltatottsággal történ? zsarolás. Rám szorul. No nem, én szabadulni akarok, élni, törölni A.I.-jal szerzett lelki csomóimat. Ne legyek fáradt, ötlettelen, megcsalt, jelképes halálomból elég.

Els? nap a már említett 35 körüli férfit, Lacit auditáltam. Öreg, megfáradt, kissé börtönszürke. A születés el?tti, a fogantatás körüli napig vittük vissza. Iszonyú energiák, fájdalmak tombolnak benne, f?leg anyja értéktartományában, valenciájában. Az asszony vágyta és félte a férfit, aki öntudatlan (itt zavarosak a szöveg és a képek) meger?szakolta. Er?teljes parancsok épültek be Laciba: „Te nem vagy jó semmire!”, „hülye vagy!” satöbbi. Sikerült kioldani ezeket, elértük a nevetés fázisát az ismételtetésekkel. Laci felszabadult és örömteli a legfájóbb ismétlések után. Másnap még elementálisabb amit tapasztalok. Ezért a röhög?s-nevet?s felszabadulásért megéri. Engem egymás után ketten vesznek „kezelésbe”. Az els? auditáló a grafikusn? barátja, Síva volt kedvese. (Min? véletlen egybeesés!) Valami apa-halál vonalat érintünk. A másodikkal A.I.-t. Rövidesen megleljük a „– Ha nekem még egyszer lenne feleségem, az ? lenne” típusú esküvéseket, elkötelezettségeket. És mondtam, csak mondtam az amerikai utat, megérkezést, idegenséget, taxit; az anyja ült mellette, fáradt, a kezem sem fogja meg. „– Az ottan egyszer?en az én helyem melletted, tedd a fejed a vállamra, ha fáradt vagy, ezért vagyok.” E mondat minden egyes eleménél b?gök. Közben az anyját nem tudom igazán agresszívan elküldeni a picsába. Jobb felé vonzódom teljes szelídséggel, balra pedig rúgnom kellene. Talán több agresszivitás szorulhatna belém.

Ha építeni nem tudunk, rombolunk, törlesztünk vélt vagy valós korábbi sérelmeinkért. Még semmi igazán elhatározott nem volt közöttünk, nekem az image-os kiörlése lehetett feladatom vagy négy éve. Avval, akinek kezéb?l jósoltam a vonaton, miközben együtt lógtunk. Odaadó, megért? szeret?, s?t társ lett volna, aki huszonévessé akart engem faragni. A kedvéért még kontaktlencsét is próbáltam. Merev lencse, kissé irritál a használata. A fels? X-ezres társaság egyik utált összejövetelére megyünk, én talpig feketében, akár egy korabeli olasz szerepl?. Budapest Körszálló, lézengve fontoskodó alakok, jóstehetségem áldozata és barátn?je csatolt részeként fogok unatkozni.

Elvesztettem a látásomat. Meglehet, zsigeri szinten el?bb kaptam valami ítéletet, mint a tudat szintjén. A hatalmas terem arra lett figyelmes, hogy egy talpig fekete, zselézett hajú maffiózó kétrét görnyedve araszol a hosszú sz?nyegen, nyilván aranyat keresgél odalent. Föl és alá. Elt?nt kontaktlencsémet keresgéltem, néha besiettem a mosdóba is. Baj van a látásommal. Nem azt veszem észre, amit kellene. Sérültségemben már-már szinte tobzódva csak jövök-megyek, míg meglátom egy sarki asztalnál A.I.-t. Sugárzóan reflektorszem? és egy rádióssal ülnek, nagyon egymás mellett. Szimbolikus kalandomban még meg is nyugodhatnék, hiszen a tükörben végre megpillantottam fölcsúszott lencsémet, és kiügyeskedtem a szemhéjam alól. A tisztességgel lehet igazi bajom. Valahogy odaódalgok, – sajnáltatom magam –, mintha miatta kéne e két némberrel itt unatkoznom:

– Látod, én meg ezekkel vagyok – ecseteltem hitványságomat.

– Tudod, ezért feküdtem le Sz.-szel – mondta kés?bb szemrehányóan.

Lehet, ez ismétlés.

Amerikáról foghíjasan mesélt. Mert a történetben ott lapult egy férfi, akit elhazudott.

– Voltál ott kint valakivel?

– Á, dehogy. Egy teljes napot sírtam, mert egyszercsak arra ébredtem, nem gondolok rád.

– Ugyan, A.I., ez természetes. Én ne megterhel?en legyek ott minden napodban.

Emiatt az elhallgatás miatt nem feküdt le velem sokáig, aztán ment az AIDS-vizsgálatra – egyedül! Hm.

Amikor javallottam, szakítsunk, akkor mindig id?t kért, türelmet, s hogy szeressem. Szerencsétlenségével tulajdonképpen zsarolt. Beépített egy kötelesség „engramot”.

Érdekes, én, aki minden barátomnak, ismer?sömnek segítettem lakásépítésben vagy költözésben, nekik nem. Egyrészt azért, mert a tréninget végeztem; másrészt nem óhajtottam velük lenni, hiszen anya és leánya együtt kibírhatatlanok. Istenigazából készakarva nem akartam belefolyni a lakásügyébe, elkerülvén még a látszatát is annak, hogy nekem ott „kell” valami, bármihez is jogom, különösen el?jogom lenne. Érdekes, nekem abban a lakásban egy könyves székecske sem jutott, egy papucs sem; végül is anyja ízlése szerint lett berendezve – kölcsönös megbántások és sért?dések után. Amúgy pedig valóban anyja rohangált mindenért, takarított az öreg Kerivel, akinek kezét azel?tt mosóvíz sem érte. Találtak feladatot számomra is, ha már a munka dandárjából – úgymond – kihúztam becses lényem, a biztonsági szuper-zárat csináltattam Herczeg úrral „magam ellen” (?) hogy kizáródjam ebb?l a társaságból. Vagy inkább, hogy A.I.-t zárjam el az emberekt?l? Ne romboljon!

Levél A.I.-nak.

Ez az egyik variáció a háromból, amit a tréning elvégzésére készítettem. Volt egy kedves levél, valami virág, és ez. Mint végs? eszköz. Leszámolás. Láttam, hogy viselkedik, nyílt színen szerelmet vall annak, akit utált, elkötelezettséget vállalt azokkal, akiket lenézett, nem is kereste pillantásomat, itt vagyok-e vagy sem.

Én azt hittem, Te kifosztottál, megöltél; de nem kaptam T?led semmit, csak egy nagy lefojtást, egy kedvességbe csomagolt, id?zített hamisság-bombát, gyerek-blöfföt, satöbbi, satöbbi.

Hát, túléltem el?ször is! Bevallom, életem legnagyobb csalódása volt – nyilván magamban, hogy ilyen emberismer? vagyok –, hiszen ilyen inkorrekt lényt (és ez érzelmi szférában is lehetséges) még nem volt szeremcsém ismerni. Ez eleve a kurva nagy tapasztalás. (Ne vedd magadra.) Mivel „hozott anyagból” bármit képes vagyok „teremteni”, még ha a nyersanyagot Te adtad is; nekem egy rendkívüli kapcsolatom volt, ha ehhez Neked valójában, úgy tényleg, úgy belülr?l, igazából semmi közöd. Mit ad Isten, végig tisztességes, és (lehet, Neked már akkor is érthetetlen módon) h? voltam, ami tán paradoxonként, de az egész értékét „srófolta”.

Azért viszont nyilván elnézést kéne kérnem, hogy Neked csak egy amolyan, kis hitvány, langyos; kissé menedék, kissé erkölcsi maffiapénz-tisztára mosó kapcsolatocska jutott, hiszen egyrészt mindenki maga teremti (tudod, ezt kinek hitted el – a trénerednek – de körülbelül mégis igaz) másrészt mindenki önmagához méltót kap.

Balsorsomra vagy szerencsémre, nem tételeztem föl a valóságot (csupán sejtettem?) olyannak soha, mint amilyen az Általad játszott, s amib?l Te mindig kimaradsz, csak belepiszkolsz a hazárd?rök gesztusával, azt hiszed, mindenkit Te mozgatsz (ez némi nagykép?ség vattacukrával édesíthet) s közben Téged mozgat valójában mindaz, amit összekutyulsz, összehánysz.

A tréner, ahogy vámpírkodik, letapos, gyilkol – legalább élvezi, a Te hatékonyságod még talán kisebb; ? tudja, mit tesz; Te el?bb-utóbb, de legalább akkor élvezd! Ez volt az élet, amelyet Te így élsz, ennyi vagy. Egyszer nézd meg, mit teszel hozzá a világhoz (nem azt, hogy mit kapsz, mert az gyengeségre vall!) legyen kegyetlen, igazi mosoly (nem a Te „gyorstüzel?” fegyvertáradból!) egyetlen valódi szembenézés avval, akit naponta kikerülsz és sminkelsz.

„Kérdésed köszönöm” én „kihordtam” magamból azt, amihez jobb híján Neked is volt némi közöd. Hm… ezt a „hozzátétel” oldalra írhatod, úgyszólván nyereség, bár nyilván csak nekem.

Vedd számba a barátaidat, akik belülr?l azok; kérlek, ne sorolj közéjük; a haverjaid közé pedig nem vagyok méltó. Vegyük úgy a másikat, mint egy elpuskázott, túlmagyarázott lehet?séget – de hiszen, szerinted én úgyis mindent, mindig csak beszéltem. Bár volt, hogy azért, mert Veled beszélgetni nem lehetett „holdas napjaid” miatt, s arra kértél, meséljek.

Akkor most egy rövidet: arról a lányról, aki mögöttem ült egy taxiban, anyja mellette, s ez némi értetlenséggel töltött el akkor, még miel?tt New York után AIDS-vizsgálatra mentél volna. „Az ottan melletted egyszer?en az én helyem, d?lj a vállamra, ha fáradt vagy, ezért vagyok.”

Poén, hogy sokáig nem ismertem a „múlt” id?t, mert azt hittem, beteg vagy, képtelen voltam felfogni, hogy Te ilyen-olyan vagy, amilyen, avagy azzá lettél, amivé, hiszen a korábban sugallt „énedhez” ragaszkodtam.

1991. 8. 18.                                   Bocs.

Ui.: miel?tt széttéped, a túloldalon szerepl? (Mese a három emberr?l) mesét fest?barátunknak írtam, neki fontos lehet.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három ember.

Egyikük szent meggy?z?déssel vallotta, hogy nem él; és valóban, egész élete, mintha csak álomban zajlott volna.

A másik azt állította, hogy az ember örökké él, csupán testet változtat, de lényege sosem pusztul el; és valóban, ennek megfelel?en élt.

A harmadik szerint mindenki csupán egyszer él, és mindaz, amit pokolnak és mennynek tartanak, itt található e földi létben; e szerint kelt és nyugodott nap mint nap.

Úgy vélekedhetnénk, az els? ember bármilyen hitványságot hajlandó volt elkövetni, hiszen mintegy álomban élte az életét, ahol bármi megtörténhet, így minden olyan valószín?tlen.

Úgy vélhetjük, a második ember bármiféle rosszaságot hajlandó volt elkövetni, hiszen neki annyi lehet?sége van más alakban jóvátenni, mivel örök élet?.

Úgy vélnénk, a harmadik ember bármi gonoszságot hajlandó volt elkövetni, hiszen ?t sürgeti az id?; tudja, egyszer él csupán.

És találkozott a három ember, és szakasztott egyformának t?ntek. Isten se tudna különbséget tenni közöttük, tán nem is akar; mert tudja, hogy egyformák a legfontosabban.

Az els? nem képes hitványságot elkövetni, mert álomban éli életét, és az álmok világával oly finoman kell bánni, akár a könny? lepke sérülékeny, sokszín? szárnyával.

A második sem képes rosszat tenni, mivel talán már sokadik alakját öltötte fel, s hogy adhatná elpiszkolva tovább a halhatatlan láncot, hiszen a hatalmas láncolat akár egyetlen rossz szemét?l is gyengévé válik.

A harmadik sem képes gonoszkodni, mert megérti annak nemességét és fenséges mivoltát, hogy aki egyszer él, annak a mindenséget kell példáznia, és így hasonlatos lehet az egészhez; amely test, öröklét és álom.

8. 20. Tegnap puccskísérlet a SZU-ban. 16-tól máig itt a pápa. Jugóban a SZU „el?modell”, lehet, most felbátorodnak a szerbek. A Nyugat magamagából kigondolva hisz a peresztrojka óhatatlan folytatásában, nem hisz a demokratikus folyamat feltartóztathatóságában. Lehet, hogy ez a puccsos nehézség tudatosít olyan fokig, hogy „alulról” történ?, szerves, valódi változáshoz vezessen? Lehet, hogy így születik a nép?