Petz György : Az ecetfa illata – 11.

Nyomtatás

XXV. Este auditálnak

– Nézz a mennyezetre! Amikorra egyt?l hétig elszámolok, lecsukódik a szemed. Tudatában leszel mindannak, ami történik, és az itt történtekre vissza tudsz majd emlékezni. Ha nincs kedvedre, ami itt történik, kiléphetsz bel?le. Rendben?

– Rendben.

– Egy, kett?, három, négy öt, hat, hét. Egy, kett?, három, négy, öt, hat, hét.

Kényelmesen elhelyezkedem a támlás széken; ellazultam, de szemhéjam mögött még vibrálás érzékelhet?.

– Ha a jöv?ben kimondom azt a szót, hogy „törölve”, mindaz, amit a terápiás ülés alatt mondtam neked, érvényét veszti, és nem lesz hatalma fölötted. Minden szuggesztió, amelyet adtam neked, elveszti erejét, ha kimondom azt a szót, hogy „törölve”. Érted?

– Igen.

– Keressük meg azt a gyerekkori eseményt, amellyel délel?tt foglalkoztunk, és amelyre pontosan emlékszel. Ezután, azáltal, hogy többször átmész a történteken, csökkenteni fogjuk az esemény hatását. Akkor tehát, keress egy olyan eseményt, amellyel úgy érzed, nyugodtan szembe tudsz nézni!

– Óvodai esemény, de kell az el?zmény is. Az el?jelek már otthon nyilvánvalóak. Kedveskednek. Mi másért lehet a fokozott szeretet, érzelmi zsarolás, meggy?zés. „– Milyen jó neked, hogy óvodába mehetsz, ott sok a játék, barátok, alhatsz is délután. Milyen jó neked!”

– Hogy hangzik ez pontosan?!

Ízlelgetem a mondatot, egyre pontosabban artikulálok, valahogy úgy, amiként egykor elhangozhatott. Némi undor és fájdalom is bujkál a hangomban. A sokadik ismétlésre megnyugszom.

– Na, szóval piszkosul irigykednek. Szeretnének gyerek lenni, délután aludni, amit én utáltam. Nem szerettem gyerek lenni, parancsszóra aludni.

– Most történik mindez, kérlek, jelen id?ben mondd!

– Elhatározom, hogy az óvodában nem vernek át, nem altatnak, nem vernek át…

– Ismételd, kérlek: nem vernek át.

A mondat indulati töltése nehezen sz?nik meg, végre a sokadszori ismétléssel, mintha kiürülne mindaz a düh, ami belém szorult.

– Más szóval, nem fordítanak ki magamból. Rossz leszek, provokáló, mindentudóan bármire felkészült.

– Mindez jelenben történik, ugye?

– Persze! Kihozom bel?lük, hogy olyanok legyenek, akik között már valóban rosszul érzem magam… (Kiöltöm a nyelvem.)

– Ezt ismételd, kérlek: rosszul érzem magam.

A fejemet lóbálom, többször ismételem, majd váltok:

– Mutassák ki a foguk fehérjét! (Ezt már külön felszólítás nélkül ismétlem, eleinte dühösen, majd folytatom a felidézést.) – Apám visz. Pontosan tudom, melyik k?t?l kezdve huzatom magam, hiszen a beiratásnál már jártam erre. (Cinkos nevetgélek, mélyen egyetértve magammal.) – Apám zavarban van kissé, milyen hülye a nagyfia, nem tud velem igazán mit kezdeni. Szinte érthetetlen – még a fenekemre sem ver. Oka van rá. Akkor vigasztalnia kéne, pedig már szabadulna t?lem. Szégyelli magát. Talán. Nem kegyelmezek. Mindenre felkészültem; megkeserítem neki ezt az elhagyást! Megkeményítem magam kívül-belül. A barna ajtónál, majdnem kapu, nekem hatalmas, fölemel a cseng? gombjáig – mindig imádtam nyomkorászni –, de most nem vagyok hajlandó csöngetni!

A szemben ül? „terapeuta” lecsap, akár egy közönyösnek látszó ragadozó:

– Ismételd, kérlek: nem vagyok hajlandó.

A dac szinte egész mivoltomban rángat. Mondom a „nem vagyok hajlandó” mondatot, mondom, aztán átváltok: – Azértse! Azértse!

– Folytasd, kérlek!

– Végül ? csönget. Hallom, apám csönget. Távoli, mégis bántóan éles zaj hasít belém. Tökéletes, tudatos dacban állok, nekiveselkedve… várom a sötét ajtóban megjelen? ?sellenséget, a fehér köpenyes óvón?t… Az ajtóban azonban egy szürkéskék köpenyes, jóságos asszony áll. A dadus. Az Erzsike néni. Nem ? az ellenfél, ezt azonnal tudom. Apám megkönnyebbül, amikor az asszonyhoz bújok, aki átölel a hangjával, megölel a karjával…

– Ezt így érzed? Ismételd, kérlek!

– Átölel a hangjával, megölel a karjával… (Valósággal elandalodom, szinte ringatózom, ahogy ismételem, mintha eggyé válnék valamivel. De a következ? pillanatban felháborodottan, kitörök.) – A szeretetre nem készültem fel! A szeretet rohadt, váratlan, kiszámíthatatlan! Hiába er?sítettem meg magam – akár valami öntudatlanság, mint kábító injekció –, a szeretet el?tt kapitulálok! Mezítelen leszek, csupasz, védtelen…

– Ismételd, kérlek, ez a jó mondat?: védtelen vagyok.

A rezzenéstelen, gépies felszólításra hosszas, nehezen oldódóan ismételgetek, majd megfáradt hangon folytatom:

– De hiszen a szeretet csak rendes lehet; nem tehet mást velem, mint ami nekem jó, csupán azt, ami nagyon, nagyon emberi.

– Hogy van tovább? Folytasd kérlek!

– Észre sem veszem, hogy a dadus kacsintására apám megkönnyebbülten elmegy. Lehet, hogy puszit ad, mintha borostás lenne. A kékes köpenybe fúrom magam. Magához ölel. A szeretet kábulatában bármit megtehet velem…

– Ismételd, kérlek: bármit megtehet velem!

Fakuló ismétlések, mint aki illúzióit levetve csupasz már.

– Úristen! – a fölismerés indulata keser?séggel társult bennem – hiszen már itt megtörtént a beetetés, a cs?behúzás! Már itt lemondtam volna önmagamról?! A dadus az óvoda része?.. (értetlenkedem). – Kábulatomban a kiscsoport síkosan fényes fehér ajtajáig vezet, mintha szép hangján még néhány bátorító szót mondana: „ – Kint leszek, várlak, beszélünk majd.” És a nagy fehér, er?s ajtó már be is csukódik mögöttem. Odabent a szálfanövés?, villogó szemüveges Olga néni, a szigorú, kontyos. És emberei, akik már megszelidítve, akarat nélküliek, az ? gondolatait lesik. Lemondtak magukról…

– Ismételd, kérlek!

– Inkább azt, hogy ezt nálam nem érik el! (sziszegve ismételem.)

– Kérlek, mondd tovább!

– Most ezek jönnek mosolyogva… valami fényes, virágos kirakójátékot hoznak, úgy, ahogy minden új jövevénynél szokták, aki fél.

„– Nézd, milyen szép, színes játék ez!” – mondják, és be akarnak fogni a játékukba, de félresöpröm, nem innen vagyok. Nem érdekel! Szemem becsukom, tenyerem is rátapasztom.

– Ismételd, kérlek: nem érdekel!

Az érzelmi tónusom csökken az ismétlések során.

– Nem fordítanak ki magamból – (ezt már magamtól mondom, újra meg újra, egyre lassabban, átgondolva) – Nem etetik ezt meg velem; nem veszek részt a játékukban. A fenébe is! Micsoda világ ez, ahol ilyen a választási lehet?ség?! Szar vagy fos... (nevetek, akár egy óvodás). Hát választás ez? Ha lemondok önmagamról és behódolok, föladom azt, aki vagyok, akkor részt veszek a játékukban, meg a délutáni alvásban, hogy azután vállvereget?s mosollyal „ – Na ugye, megmondtuk!..”

– Ezt hallod is?

– Igen, persze, „ – Na ugye, megmondtuk!” – ünnepeljék magukat az akarat nélküliek és vezérük, az óvón?. Olyan, mintha megölnék azt, ami belül van. Legbelül. Vagy ellentéte ennek az, ha szembecsukva eltaszítom mindezt: el a színt, a formát, a játékot; az egész világot kizárom… Hiszen ez meg olyan, mintha minden, de minden meghalna, tehát én is. Teljesen…

– Ez jó mondat, hogy: én is meghalok?

– Igen. (Er?sen gesztikulálok, bólogatok fejemmel.)

– Akkor ismételd, kérlek!

Értetlenkedve ismételem, majd felcsattanok:

– Nem lehet, hogy ilyen legyen a választási lehet?ség! Kell egy valóban ellenkez?nek lenni, hiszen az el?z? kett? szinte egy. Nem alternatíva. Halál. Erkölcsi vagy fizikai, de halál. Nem lehet ez az élet! Az élet ott van, ahol önazonos vagyok, ahol törvényeim egyetemesek, elkülönülés nélküliek és játékosak – ott vagyok otthon igazán, csak az lehet valóságosan, igazán élet…

– Az óvodában gondolod így, ilyen szavakkal?

– Nem. Csak gombóc fojtogat a torkomban. (Lázasan tovább elemzek.) Talán az els?, a barna ajtó utáni, az Erzsike néni-féle, a szeretet lenne az igazi ellenpont? Ami kábító-oldó-azonosulás-érzetet ad, kilépést önmagamból. Szeretet? De hiszen egy rafinált, magasabb szempontból, talán éppen akkor, már akkor elfogadtatott velem valamit az óvoda, az óvón?k világából; ahol az erkölcsi halálért vállveregetés jár! A szeretet a természet trükkje lenne, hogy mintegy kábulata által „vezérelve” a következ? ajtóig kerüljünk, ahol csakis a hamis „alternatíva” birodalmába kerülhetünk, ha belépünk, ha nem… Hm… Anyagi világ, transzcendencia nélküli… És mi mindig itt, ezen belül vagyunk kénytelenek dönteni?!

– Ismételd, kérlek: a szeretet a természet trükkje!

Sorozatos ismétlések, majd szinte elalszom. Mintegy félálomban hozzáteszem:

– Hiszen a n?kkel is így voltam. A feleségemmel, aki egy titokzatos, szecessziós „halálvirág”, életidegenség, szembecsukós együtthalás, „fizikai” világelutasítás volt. Öngyilkosságomat oldotta szét, mintegy egész együttlétünk idejére. Ráadásul alföldi fatalizmusa kimondásával még az ?szinteség jöv?látó bajnokának is tetszett a számomra. Akár az illúziótlan óvodai szembecsukás… Irén pedig, akit minden sejtemmel éreztem és sóvárogtam, a végtelennek látszó testi érzékiség révén – az óvodai játékok elfogadását jelentette… Hogy elfogadom valaki uralmát, érzékeim miatt t?le függöm, „prakszisa” alá hajtom a fejem, a testem. Hiába állt oly biztosan a földön, pontosan ismerve még eksztatikus pillanataiban is eggyé vált testünk törvényeit; irritálóan gyakorlati lény, a mindennapi élet g?zeivel megnehezít?, csekkeket számolgató, kisszer?en taktikázó, vagyis végülis kibírhatatlanul hétköznapi. A hétköznapiság királyn?je. Akinek pedig oly jó segíteni, hiszen minden dolgának tudja kizárólagos helyét; de egyszerre el is nehezít. A könnyed, elegáns, olykor rendetlen szellemiség hiányzik bel?le, ami feleségemnél az önironikus fatalizmussal együtt, de mintha meglenne, habár folytonos világlemondásból fakad. Halálos; és test, szex nélküli.

– Ez idetartozik az óvodai eseményhez?

– Persze, hiszen most látom!

– Akkor folytasd, kérlek!

– Amikor egyikükt?l, a feleségt?l elválok, ugyanakkor válok el a másiktól, Irént?l is. Egyikük teremtette a másikukat. Nap és Hold, illetve már tudom: nem igazi ellentétek voltak! A fehér ajtó két oldala. Álalternatíva. Fizikai vagy szellemi – de halál mindkett?… Én bolond, e tapasztalat teljes birtokában, az egymás felé növekedés folytonosságát kívántam és véltem fölfedezni célként; s erre alanyt találni. Akivel nem egymás legy?zése, fizikai vagy szellemi bekebelezése a cél; még csak nem is a „ki szeret jobban” vagy „ki szeret tehetségesebben”. Azt megtalálni, akiben az egyetlen lehetséges és csakis általa bejárható utat tisztelem, amellyel, mondjuk, az északi sarkcsillag, vagy valami istenségféle felé igyekszik; s ennek során, mivel én is, a magam által bejárható egyetlen úton, e felé megyek; hát folytonosan közelítünk egymás felé. Akár két emberi vektor. Ennek során válik a másik is örök céllá, és nem lesz sohasem eszköz, tárgy. (Elhallgatok. Lehajtom mázsás fejem, mintha már nem is akarnám fölemelni.)

– Ismételd, kérlek: nem vagyok eszköz. Vagy úgy jobb, hogy tárgy?

– Nem vagyok tárgy… (lamentáló ismétlések, majd fölemelkedem) – Ahá! Egy ilyesféle szeretetben találom meg az ellenpontot; s rávetítem az egészet A.I.-ra, akit ez az egész, huszonkét-három évesen csak megterhelhet. ?ennek még el?tte van, az álalternatívák hordozója. Azok küzdenek benne, apasztják erejét, betegítik. De nem rövidíthetem le neki tapasztalása útját, nem is gyorsíthatom meg idejét. Mindaz a tudás, amit átadtam neki – lényegében érthetetlen a számára…

– Ismételd, kérlek! (a felszólító elnyom egy ásítást.)

– Érthetetlen számára… érthetetlen vagyok számára… van, amiben végérvényesen egyedül vagyunk… az a gyerek, aki még nem tudja, hogy egyedül van… (elérzékenyülök, arcomon, homlokomon úgy érzem, ráncok jelennek meg, ezeréves vagyok, felszólításra ismételek.)           – Az a gyerek, aki még nem tudja, egyedül van… egyedül vagyok… egyedül vagyok… – De ha én oly szívesen elhittem, hogy ? olyan mélységes mély az érzelmeiben, hogy azzal mindent átfog, mert annyira bens?séges és hiteles…! (Indulatosan a homlokomra csapok öklömmel.)

– De hiszen a fenti „modell” (ezt gúnnyal mondom, megismétlem) „fölismerés” egészen a születés, s?t, egész a fogantatás pillanatáig igaz!

– Kérlek, maradj az óvodai eseménynél!

– Hát nem veszed észre?! Önazonos, teljes és egyetemes törvény? lény minden él? egy másik dimenzióvilágban, a fogantatást megel?z?en, a legteljesebb játéktérben. Akkor most figyelj!

A hallgató egy-egy szót jegyez, el?rébb d?l:

– Folytasd, kérlek!

– Két fél nagyon szeret, nagyon akar, a legközelebb kerül egymáshoz; s eggyé csukódik a kett?… És ekkor zárnak ki a leginkább. Ekkor vannak legjobban elfoglalva magukkal, „önmaguk meghaladásával”, eggyé vált kett?, satöbbi… Ekkor vagyok nekik a legkevésbé, hiszen kizártak, s?t! öntudatlanná lettek a szerelemben; s ekkor fogannak engem… Amikor a legkevésbé vagyok – akkor leszek! Áthívnak eredeti elememb?l, dimenzióimból egy szinte isteni gesztussal, amit nem is uralnak, mert elkábultak, és, és… belekerülök az óvodai alternatívába. A földi létbe… Elfogadni, elutasítani; egyre megy (könnyezem). Ráadásul megköszöntetik velem, hogy vagyok, mivel ?k a szüleim. Vállon veregetnek. Hát nem tudják, milyen szinten, miféle döntéslehet?ségek között vagyok?! Hol van ennek az ellentéte, a fehér ajtó melyik oldalán? Behódolok vagy elutasítok… mi ennek a kettévált egynek az igazi ellentéte? Ahol újra érezhetem az önazonosság végtelen teljesség? állapotát, a teljes játékteret. Talán a szeretet lenne az, ami a maga oldottság-kábulatával emlékeztetne rá? Egy fenét! Hiszen ennek eszközével hívtak el?, hívtak le vagy át az anyagba, vezettek az els? barna ajtótól a fehér másodikig. Tehetetlenül, csupaszon, mint a gyermeket, akivel a szeret?-oldó lény bármit megtehet. Hiszen semmi rosszat nem csinálhat, mert a feltétlen szeretet hatalmas kötelezettséget is jelent. Erkölcsi parancs. „Velem rosszat nem tehet, akinek így átadtam magam.”

– Kérlek, térj vissza az óvódai eseményhez!

– Végig arról beszélek! Mert én ezt éltem meg A.I.-jal, akinek hangszíne, szeretetárama, ölelése megidézte az Erzsike néniét, ugyanakkor elfeledtette, hogy itt a természet trükkjér?l lenne szó. (Kesernyésen mosolygok szemem továbbra is csukva.)

– Rendben – szól a jegyzetelést befejez? másik –, keress, kérlek, egy kizárólag pozitív eseményt…

– Hú, de nehéz!.. Megvan! – nevetgélve fölidézek egy gyerekcsínyt, kipirosodom.

– Rendben. Az ülés rövidesen véget ér. Térj vissza a jelenbe! A jelenben vagy?

– Igen. Mindig ott vagyok.

– Hány éves vagy? (Megmondom.)

– Nagyon jó. Törölve. Érted? Törölve! Ha ött?l egyig visszaszámolok és csettintek az ujjammal, újra éber leszel. Öt, négy, három, kett?, egy! (Csettint.)

A kezemmel törlök egyet orromon. Nyújtózkodom.

Egésznapos fejfájás. Estére fokozódott, alvás csak 1/4 4 után. Reggel öreg barátném hívott. Arról igyekszem meggy?zni, hogy az, amivel most foglalkozom, éppen olyan, mint amit ? csinál a lélekkel, csak más nyelven. A szeretetben nincsen félelem.