(pulvis ââ?¬â?? cinis ââ?¬â?? nihil ââ?¬â?? et…)
XXXIII. Nevenapján fölhívtam A.I.-t
Kedves, bens? hangú még mindig. (Egy öregúr véletlenül mellétárcsázott valamikor, elbeszélgettek, azóta rendszeresen fölhívja három percre. A nevét se tudja, csak beszélgetnek.) Nagyon fontos n?i hangjaim vannak, kedvességet, mítoszt hordozott valamennyi.
Örült, hogy elmegyek az USÁ-ba. De amikor megtudta, hogy az auditálók szervezetén keresztül, dühöngött. Kikelt magából:
– Egy grafikus istenadta tehetségét dobja ezért a hülyeségért félre (volt barátném); egy fest? csak meditál, LSD, jóga (luktestvéremre célzott) és még ki tudja mi lesz; egy értelmes, tehetséges lény, akit ismer, akir?l azt hitte, hasonló az ízlése stb. (ez lennék én) kikapcsolják az agyukat, és vezényszóra akarnak kelni, pisilni, kiteríteni akárkinek a belsejüket satöbbi.
?már kimazsolázta ami hasznos számára, azt már jól tudja alkalmazni, és jól van. Aztán elnézést kért, hogy még mindig nincs kell? önuralma. De a grafikusn?n lemérhet? – aki úgy belevetette magát ebbe az egészbe –, hogy mi a változás. Most is hazugság van az életében.
Én hülye, hogy ne b?gjek, elmondtam neki valami érzelmes szöveget, amire alig bírtam visszafogni magam. Hátha érti. Nehéz volt el nem csuklani bens? hangom el?tt, ami maga a kedvesség – amelyet pedig el?z? nap „picsázni” hallottam, durválkodni a telefonból, amikor anyjánál voltam, s az eltartotta a kagylót fülét?l, majd lecsapta. Hmm. Hülye. Nem tudja, hogy miatta megyek ki?
Nem elég figyelni? Akár az állat? Amit Isten néz? Miért kell az önmegfigyelés, nem nagykép?ség ez? Nem tudathasadós beavatkozás az isteni m?be? Nem olyan, mintha lennénk, és tudnánk is, hogy vagyunk; s?t, a teremt?nek tartott „gondolat” erejével teremt?i beavatkozás az isteni m?be, melynek végs? értelme: legyen, ami egyébként is lenne, csupán e b?vészkedés által igazán a magaméként éljem meg. Mintha kevés lenne az élet, amúgy primér mivoltában, s „tevékenységünk” szellemi energiáinkat lefoglaló m?ködésünk e hókuszpókusszal merülne ki. A túl sok beszéddel, az írással, elemzéssel, melynek végösszege, tanulsága: legyünk spontának, intuitívek. Elképeszt?! Légy intuitív! Ez olyan, mint a „légy természetes”! Amint kigondoltatik, kimondatik – már elveszett lényegében, de épp akkor válik céllá. Elveszésében. Ez pedig a görcs „ontológiai” lényege. Így keletkeznek bens?nk csomói, daganatai.
Az elme hatalma fölfoghatatlanul óriási. Tökéletes m?ködésébe életünk, életeink során sérülések, bevés?dések kerülnek, ami miatt a tökély számítógépe energiájának túlnyomó részét kénytelen korrekcióra, a feladataitól eltér?re fordítani. Olyan, mintha feladatot kapnál: kétszer kett?; és neked az jönne ki, mivel zseniális billenty?zeted néhány darabkáját lenyomva hagyod eddigi sérüléseid miatt, hogy négyezer-kétszáztizenhárom. Ezt az eredményt újabb áttételekkel kontrollálod, végre sokszoros áttétel után, kiizzadva közlöd az evidens eredményt: négy. Szabadítsd fel múltad miatt lenyomva tartott billenty?idet!
– Élj veszélyesen! – ezt meg Hamlet és Nietzsche mondhatta, de akár Hermann Hesse a maga Damiánjában. Ezt mondogatja nekem egy barátom is, Sch., akinek sokat köszönhetek gyógyulásomban. – Mintha te lennél az Univerzum, mint ahogy az is vagy, te állsz el?l, mögötted gyerekek és aggok, akiket védsz, eltartasz. Ha becsukod a szemed, az Univerzum húnyja le a szemét. (Fúj, szubjektív idealizmus!) Semmilyen szempontot, tetszésvágyat ne vegyél figyelembe az írásnál, ne legyenek „szempontjaid”. Óriási szabadság-lehet?séged van, játszad végig.
– De Sch., én visszacsavart láng vagyok, aki a katartikus pillanatot már nem a régi módon – mindent vagy semmit – akarja. A lecsupaszodás, a k?létig redukálás nálam már megtörtént, életveszélyesen, azóta reméltem, építkezem. De most töltés nélküliség van, pedig nekem a katarzis napi narkotikuma kell, különben magamat marom.
Egyébként beszélgetésünk tárgya egy zseniális, drága öreg barátnénk, akinek analógiája szerint a növények a fölvett széndioxidból, vízb?l, napsugárzásból a fotoszintézis során értékes oxigént és szerves anyagot állítanak el? a magasabb szervezetek számára – talán ennek mintájára mi meg a gondolkodás, a szellem tevékenysége révén állítunk el? valami fontosat a nálunknál magasabb szint?, éppen esetleg minket figyel? lények számára. Ez lenne valamiféle szellemi-mentális fotoszintézis.
Arany barátnénk, akit befalaz a szublimálás, a szabadság! Persze születését?l író, a szimbólumok olvasója és ért?je, akinek az amúgy zárlatos lámpafoglalattal is régen holt társa üzen. Én csupán megjavítom. Misztikus magyarázatok nélkül. Nem szabad túlzottan eltávolodni az anyagitól, egy magasabb harmónia miatt is szükség van rá. Kell, amin megtapadjon, amit emeljen, ami miatt nem magáértvaló.
Azután elszégyellem magam, és Chladni doktor híres kéttükrös-gyertyás kísérletét élem meg egy felvonóban. Öreg barátnénktól hallottam err?l el?ször: két tükörlap közé egy dimenziómozdulattal gyertyát helyezek. Egyet, s keletkezik a végtelen számsor, melyb?l az els?k még hasonlítanak, a századik, ezredik már akárha ellenségesen idegen lenne.
Tükrös liftben
Mondd, miféle csúszdán jött a lélek;
mint álltak össze csillagok, hogy itt-teremjen,
akár rulettben apró fémgolyó, –
sors jelölte lukba, mintha direkt hullna –
vagy messzi lélek-hangvillája szólna,
s rezgésbe kezd itt ilyen lény meg olyan;
és Egy remeg ott távol, mindig Egy,
s ha megvalósul, testet ölt, lesz szinte végtelen,
akárha Máya-tükrök közt egy gyertya megjelen –
oldalról nézve: milliárd meg egy,
s ha lát a gyertya, többet önmagánál föl nem ismer,
és tudja ?s-magát, a feldarabolt istent.
Miféle csillag-csúszdán jött a lelked,
hogy álmaidban fölismerjed:
te sem vagy más: fény és égi rezgés,
meg föld, min megtapad az emlék;
fél lépés odébb, föl, tükrös liftben,
elid?zni kissé testben és id?ben.
Ha nem csak élem, de kimondom:
én vagyok, máris a mítoszba léptem, hisz egyrészt hordozom, másrészt tudom: vagyok. A mítosz az eredeti egységr?l szól, de már a kiszakadás pillanatában. Kezdem megélni mítoszom. Egy igen ellenszenves férfi képe bontakozik ki el?ttem, akin talán csak az ?szinteség szépít. Amikor elkalandozik, akkor vissza-visszarántja valami fura szag, talán illat. Az ecetfa lebírhatatlan illata, amely fanyarságával a n?k titkolt helyeit és helyzeteit idézi. És az auditálást. Amikor múltja és képzelete zsinórjain hagytunk rángani valakiket, miközben egymáshoz értünk, állati orrlikakkal szívtuk a másik hevülése szagát, és tudtuk, bármit meg merünk és meg merhetünk tenni. Ismerjük a mechanizmusokat, a mozgatórugókat, és nem csak a tudatos, de a tudattalan parancsait is. A nevét is tudom. Hazakísértem. Tele volt egy régi férfi miatti bánattal. Én tele voltam A.I. miatti fájdalmammal, de iszonyúan kívántam. Akárkit. Névjegykártyát is adott, amelyen valami gyémánt-séma, valami MLM, valami WordWide szerepelt.
Ez kés?bb tudatosult bennem. Reklámhordozó. Az új életprogram megszállottja: Ludányi Edit. Vegyek részt én is a hálózat építésében. Maga a megtestesült biztonság, pozitív életprogram, belátható jöv?, amelyet ígér. Ahhoz minek kellek, hogy efféle bizonyosságban részt vegyek? Ez is, mint minden jó, Amerikából jön. Tele lélektannal, tele hittel, tele gyorstalpaló pszichológiával a gyakorlati fajtából. Nem tökölnek, a módszer tuti, a termék holtbiztos, a min?ség a legjobb, a csapat remek; hát nem éri meg, hogy egy kis id?t rászánjak, hálózatot építsek, ami aztán maga is m?ködik, hozza a pénzt, akár a Bahamákon is lehetek. Ez világhálózat. Az élteti, hogy mégsem piramisjáték, bár hasonlít a szerkezete, becsületes munkát kíván, de az áruházakra, szervezetekre fordítandó milliókat is a hálózat tagjai kapják. Rövidesen mindenhez a hálózaton keresztül lehet csak hozzájutni. Most kell belépni, nem kés?bb! Egek! Hogy is volt Jézus a píár (PR) tevékenységgel és a hálózatépítéssel? Ha nincs az a franchise-kidolgozó Pál, hol tart ma az egész? Pedig ott a spirituális állott a hálózat mögött, nem a tárgy, a fogyassz kielégült pofával feelingje…
A fenébe is, mindenki már önmagában reklám illetve reklámhordozó. Még Jézus is. A kérdés csupán az, mi van a cselekvéssor, mozgás- és értékrend végén. Mi a végs? mozgató. Tárgy, vagy él?lény. Anyagi vagy szellemi. Ez magában hordozza burkoltan is: az embert tárgyként, eszközként kezeli-e, avagy célként, megvalósítandó feladatként, egy magát meghaladó, nyílt, „ég felé” nyíló rendszernek. (Kissé) Nietzsche igénye az emberr?l, tán rosszul kifejtve, efféle lehetett. A teremtést egy igazi módon tudom „imitálni” és megvalósítani. Önmagam megalkotásával. Nekem kell életem f? m?vévé válnom.
Mindennek szinte ördögi rendszer? és pontosságú álképe az a rendszer, amelyet csak használni kell, s el?bb-utóbb az fog használni engem. A lánc részévé individualizáció nélkül válok. Nem hívódom el?. Peer Gynt Gombönt?jének munkát adok…
Pedig megváltónak is kéne lennem. Megváltani magamtól a világot, vagyis hogy minél kisebb feszültségfokon létezzem a számára.
XXXIV. A minden az út
De a mindennel nincsen mit kezdenem, az olyan, akár a tökéletes beleolvadás – miben sem különbözik a haláltól.
Az út a tévedések sora.. Az út a megtalálásoké.
Az út pillanatnyi állapotod és célod között egy er?tér, amely mozgat, és csak annyiban realitás, amennyiben eddigi bejárásod már hitelesítette. Mint nagy ködben a híd. Addig van, ameddig jutottál, össz bizonyosságod ennyi. Akár a történelem, és minden, ami az id? gyermeke.
Err?l tudhattak a mesterek, mert nem írtak róla.
Az út túl van a leírhatóságon.
Éppúgy irritál és élni kényszerít, mint az örök dolgok, amelyekhez folyvást hozzátörleszkedünk, s azt hisszük, magunk is örök vagyunk. Miként az út. Úton vagyunk, tartozéka vagyunk, tehát bizonyos szempontból magunk vagyunk az út. Az utazó. Tévedések és megtalálások kett?s helye. Járás. Örök maradás, másik láb folyvást odébb. Nem hogy a tekn?st, még Akhilleuszt sem érhetjük el. Másik úton indultak. Bár, ki id?ben indul, el nem téved. Befutunk az öröklét örök temet?jébe. Betévedünk. Betalálunk. Vagyunk. Állatokban és gyermekekben örvendezünk, mert azt hisszük, mit átlátni és megérteni bírunk, az mienk.
Úttalan és értetlenek vagyunk. Csupán járunk, ami eleve értetlenségre vall.
Egy lépés felöleli összes lehet?ségünket, egy világ körüli út sem lép túl a világon.
Az átlépés az igazi út. Nem az ösvénydiktátum, sávparancs. Egyikr?l a másikra. Az átlépés.
Igen, üzenete van életünknek. Oly közel a szülészet és a proszektura a kórházban. A kocsival hátulról arrafelé kell bemenni. Majd amikor fiam terem, er?s kis életgombóc, miközben barátom, B. Kati testét a rák járja át, ezen járnak gondolataim. Az örökös lelkiismeretfurdalás. Megmenthettem volna. Lehettem volna orvosa, miként egyetlen férfi lehet az egyetlen n?nek. Helyette értetlenkedtem; amikor jól ment – azért. Milyen könnyen élek, milyen sokat keresek, ? meg mekkora tudással, éhbérért, elváltan, két gyerekkel, folyvást ?zve-hajtva.
Halála el?tt napokkal, tizenhétéves lányával sétálok kertjükben. Beszélgetünk, miközben ? már kommunikációra képtelen „tárgyal” barátn?jével, akit telefonon riasztott adóbevallása ügyében, mert tiszta képletet szeretne itthagyni. Kis piros bogyókat szed, amilyeneket a végén szoktak. Morfium. Ülve elszunyókál. Rossz tüdeje szörtyög. A csontját is eszi a rák. Két hónapig láza volt, aztán a mellét kellett volna operálni. De a tüd? lett elébb. A májával is bajok vannak.
– Már azel?tt befejezte az életét, miel?tt elkezdte volna. Algír, itthon korai kapcsolat, ifjúkor nélkül, két gyerek, válás. Anyja sosem szerette. Most is legfeljebb ülnek egymás mellett, nem is szólnak. Csak nagyapa jön, minden nap.
– Tudott feloldódni, lazítani?
– Mindig, mindenben görcsös volt.
– Ölelt magához? Kissé ridegmarha-tartást láttam.
– Soha.
– A zsidóságból is a terhet élte meg. Lelkiismeretfurdalást okozott. Kétszer törtem össze a kocsit, amikor vele találkoztam. Ilyen tehetséges, és így él, napi gondokkal, én meg…
– Valami Tamás volt a barátja. Sose láttuk. ?ment hozzá.
(– Tudod a szex jó vele – mondta régebben.– Már nem is számoltam, hányszor szakított vele „végleg”.)
A nyár folyamán? végén? volt egy abortusza. Tamástól lett volna. Meg sem mondta neki. Könnyezett, pedig nem szokott. „– Soha nem vágytam ennyire gyerekre! Tudom, többé már nem lehetne. Nagyon megszülném, de nincs, mib?l fölneveljem. Van a másik kett?, azokat is nehezen.”
És történt egy autóbalesete, amelyb?l visszajött, bár nem értette, miért, minek. Hiszen lányai már nagyok, rá nincsen szükség, az életb?l elege. Trabantját nagy sebességgel, az utcájukban ütötte-lökte le kollégan?jével egy hatalmas Jaguár.
„– Nem értem, miért nem haltam bele, nekem ezen a világon már semmi dolgom.”
– Korlátolt vagy, hogy nem látod, szükség van rád, nem kell neked konkrétan tudnod azt a feladatot! Kellesz és kész.
Máyának
Képzeld el: nincs az ég,
se madár, se fa, se föld,
se kert, se ház,
és képzeld el: te sem vagy.
Ha tökéletes, miként képzeled;
már valóban nincs-e ég,
se madár, se fa, se föld,
se kert, se ház
és te sem lennél?
És elvittük a tréningre, mert nyilvánvalóan ki kellett mozdítani progresszív melankóliájából, depressziójából; egy esten jósolt neki zaccból egy jeles hókuszpók. Nem szólt semmiféle halálról a jós, pedig az valamennyi ideges mozdulatában ott árválkodott egyetlen társként.
„– Nem érted? – kérdezte a Kék golyóban – rákos vagyok, áttétel, meg fogok halni”.
Tudta, hogy ezen nincs mit érteni. Nekem kicsit korábban született gyerekem. Input – output. Nevezzük életnek.
Csak látni akarta még a fiamat. Megmutattam neki. És nem mondtam meg a lányának, hogy megkívántam az anyját, aki kevéssel baja kitudódása el?tt kifejezetten szép és kívánatos lett. Pedig sohase tetszett úgy. De nem lehettem orvosa. A magánynak nincsen terápiája. Ontotta magából az egyedülséget, a zavart nevetést és a hiábaságot.
Nincs mit mondani. A szó arra jó, hogy rabságban tartson, olyan áttételt biztosítson, amely kizárja a valóság lényegi részét.
Halála után a vasúti töltésre igyekszel. Meghallgatod a sinek zenéjét. A-vonatok-a-vonatok-a-vonatok. Fejed oldalt fordítod, ahogy a h?s vason rajta tartod, kevés kell az élet teljességéhez. Észreveszed ecetfaerd?d, a töltés ki tudja miféle városba vezet? „majdnem pálmáit” a rézs?n, elképzeled a Várost, ahová ezen keresztül kéne bevonulnod. Vagy csak egyszer?en, felt?nésmentesen besétálnod. Itt vagyok. Vagyok, aki vagyok. Tele múlttal és jöv?re éhesen. Fanyar illat. A kövek, k?lapok közül hajtanak ki az ujjadnál vastagabb, durvább facsemeték. Szétfeszítik.
Munkások a rézs?n, kezeslábasban, egykedv? arccal. Motoros f?részek, robbanómotorral, egykedv? hanggal. Nem tudják, az ecetfa nagyon messzir?l került ide, talán Kínából, sejtelmük sincsen, hogy az ecetfa igaz neve bálványfa. A vonatoknak menniük kell, semmi nem veszélyeztetheti az utazást. Szabványok vannak, milyen lehet a rézs?. A rézs? nem lehet ilyen. Rendnek kell lennie. Odafönn oszlik már a repül? kondenzcsíkja.
Várnak otthon
„Emlékezésünk: jelen a múltról. Szemléletünk: jelen a jelenr?l. Várakozásunk: jelen a jöv?r?l.” XI.20. Vallomások, 365. Szt. Ágoston. (Avagy: szeress és tégy, amit akarsz.)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Petz György
