Botos angyal
Úgy emlékszem, fölfelé találkoztunk.
A Kende utcai ház igen régi, legalább századfordulós lehetett. Két hatalmas, durván faragott k?lépcs?vel kellett megbirkóznia annak, aki be akart merészkedni homályos belsejébe.
Az id?s férfi, úgy vélem, túl lehetett már a legnehezebbjén. Máig sem tudom, mi módon sikerült feltornáznia magát a két irdatlan fokon. Liheg?sen, kétes fehérség? nadrágjából kétoldalt kilógó ingével olyan volt, akár egy botos angyal, aki igencsak beleizzadt a megváltás segédmunkálataiba, és most megpróbálna pihenni, miel?tt az Úr ismét rábízna valami fontosat.
Zihált, fujtatott, pedig különösebben még meleg sem volt. Leveg? után kapkodott.
El?ször ki akartam kerülni. Úgy véltem, kár lenne megzavarni. Jól elbíbel?dnek egymással: hajlott kora és egyenes botja; de olyan kihívóan szerencsétlennek t?nt, hogy megszólítottam:
– Hová, hová? Segíthetek?
– Föl. Föl szeretnék menni, az Isten áldja meg, drága uram, de valahogy nem akar sikerülni. Pedig már mióta készülök fölfelé.
Belekaroltam. Újra megtanultam járni. A járás egyáltalán nem az, amit mi, járókel?k könnyelm?en annak nevezünk. Nem. A járás egy öntudatlan misztérium. Szertartás. Amelynek segítségével túlszárnyaljuk a gyökereivel túlontúl elfoglalt növényvilágot. Különböz? helyeket kötünk össze, s valójában anélkül, hogy tudnánk róla. A járás csoda.
– Ne olyan gyorsan, pihenjünk! – szólalt meg botos társam.
Megfogja kezem. Hálálkodik. Pikkelyes, száraz b?rét, vastag, durva karmát semmiképp nem tartom tisztes öreghez méltónak.
– Tudja, sokkal könnyebb már nekünk, öregeknek, amióta van lift. Ahol régen laktam, csupa földszintes ház volt Óbudán… Ott sokkal nehezebb volt… Lifttel könnyebb, csak el kell jutni hozzá… Maga nagyon jó!
– Ugyan, ugyan! – szerénykedem. Bosszant az értelmetlen beszéd és a totyogás.
A liftig leküzdöttünk még öt kisebb lépcs?t, amelyek közül az egyik igen-igen csorbának, mondhatni életveszélyesnek t?nt, bár erre még sohasem figyeltem föl. A lépcs?ket általában kettesével vettem, már csak sportból is, „felvonóval” meg ritkán jártam, hasonló megfontolásból. Réges-régen az ötödiken lehetnék, ehelyett itt piszmogok!..
– Nem nekünk építik a várost – krákogott az öreg.
Mit akarnál mégis, nekropoliszt?! – gondoltam, egyre dühösebben. – Sok a szósz, gyerünk!
– Milyen jóles?en szokatlan, hogy egy fiatalember ilyen kedves legyen manapság, mint maga. Tudja, hogy hasonlít szegény, megboldogult fiamra?
Na, most még ez hiányzik! A családfa következik… Ez a rohadt lift meg, a fene tudja, mi lehet vele – el sem akar indulni, hiába nyomom!..
– Az ötödiket nyomja, fiatalember? – kérdezte az öreg, de föl sem nézett. Szemét lesütötte, mintha nem bánná azt sem, ha megyünk, azt sem, ha maradunk.
Neki nem sürg?s, vagy csak direkt velem szórakozik! Én pedig, egyébként tényleg, amilyen hülye vagyok, valóban a földszint gombját nyomkorászom…
– Sohasem voltam még az ötödiken, életemben – mondta halkan.
A csudába is! Velem akarja elkezdeni a magaslati kirándulásokat?! Minek néz ez engem; játszótársnak?..
Ahogy haladtunk egyre följebb, mintha emeletenként egyre lejjebb hajtotta volna a fejét, és valami izgalom lett úrrá rajta. Nem értettem, mi baja, megkérdeztem:
– Valami kártyapartira megy föl? – mintha értetlenül nézne rám. – A nyugdíjasklub, úgy tudom, lent van a szomszéd ház földszintjén.
– Nem, nem. A partit már régen leosztották – és itt elmélázott –, én különben is sakkoznék inkább, kettesben valakivel…
Ez már valóban több a soknál! A végén még hazaállíthatok egy ilyen pisiszagú vénséggel…
– Itt is vagyunk – szóltam megkönnyebbülve.
A rohadt lift rosszul állt meg, nem az emelet szintjén, bizonyára sittet fuvaroztak rajta, és meghúzták. Jókorát kellett lépnünk, f?leg neki, hogy kikászálódjunk. Meg akarta fogni a kezem, de kikerültem hálás kézszorítását:
– Ugyan, igazán semmiség!
El?resiettem a folyosón. A leng?ajtót kitámasztották, így véget érhetett áldásos tevékenységem.
A keskeny folyosó alacsony korlátjától apró koromban igencsak féltem, s annak idején jobban szerettem feln?tt kísérettel, vagy szorosan a fal mellett járni. Mára már e félelmemb?l semmi sem kísért, bár jóval magasabb lettem, de tériszonyos nem vagyok.
Azt még érzékeltem, hogy az öreg mögöttem szuszog, talán a korláthoz csoszog, de vissza már nem néztem.
Állítólag rázuhant a házmesterék négyéves kislányára.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.26. @ 16:32 :: Petz György
