Régebbi nyár
A csíbor
A vasárnap az ijeszt?en jó szokott lenni, ha nem otthon vagyunk, és a nyitott ablakon nem jön be a jó ebédhez szól a nóta, mert attól mindig elmegy az életkedvem, ahogy apám szokta mondani. Az igazi az, amikor kint vagyunk a Dunán, és a hajóval megyünk fölfelé a Rómairól. A Bibicb?l indulunk, mondjuk, Lupát kerülünk. Anyámmal hátul ülök, rám van bízva a kormányzás, minden attól függ, merre húzom a kormányzsinórt. Akik eveznek, azok er?sek, ha apám pocakos is, azért nagyon er?s. Ã??k állandóan mozognak, belehúznak, gurulnak, csúsztatnak, azzal vannak elfoglalva, mit sem tudnak arról, ami engem bánt. Siklik a hatalmas evez? a vízen, ha belekap egy-egy kis hullám, akkor olyan, mintha megakadna az a hajóoldal, szinte zöttyenünk, de ?k abból semmit nem éreznek. Csak én érzek mindent. Talán azért, mert én látszatra nem csinálok semmit. Csak lenn ülök anyám lábai között, mélyebben mint a feln?ttek, figyelek, és minden rezdülést érzek. Rosszabb itt, tele felel?sséggel, halálra váltan a legkisebb billenést?l. F?leg, ha g?zös megy el mellettünk, és iszonyú táncba kezd a kilbót. Rosszul vagyok, de nem mutathatom, mert én vagyok a nagyfiú. A vízben minden ott van: felfújt koton, dinnyehéj, szar, amit egyszer fölemeltem, hogy ez mi?, hulláról is beszéltek, meg persze láttunk döglött halat, a szélinél meg csíbort. Nagyobb, mint a tenyerem. Akár a nógrádver?cei gyermeküdül?ben, amikor els?s voltam és születend? tesómnak labdát vettem, ami sajnos kilukadt, mert azért fociztunk vele, anyuéknak meg egy sötétmázas agyaglovat, ami jól ment a nagyszekrényükhöz.
A Duna szélib?l kivadászott csíbor
Amelyikkel megküzdöttem, de visszatért álmomban. Amelyiket az üdül? szobájába vittem, hogy a régi mosdó széles lefolyójába dobjam.
Csíbor! Neve és alakja, fényes páncélú háta félelmetes. Alig merem megfogni. Vissza a vízbe! Sötét utakon, vízvezetékeken, házak, városok szálnyi folyamán a nagy vízbe jut; itt, igen itt nyílik szobámból az egyik út.
A lefolyóba vetem a csíbort. Nem merem puszta kézzel megfogni, papírból hajtogatott csipesszel ügyetlenkedem, többször leejtem; csak meg ne csípjen! A bogár vésztjóslóan hallgat, koppan. Az örvény elnyeli. Odalenn a hídnál a folyam is tele van forgókkal. Csónakkal már borultak, fulladtak bele.
A csíbor kiúszik. Elpusztíthatatlan.
Holnap evezni megyünk, én leszel a kormányos. A híd alatt is át kell menni, közel a híd lábához. Ahol forgós, örvényes. Amikor hajó kürtöl mellettünk, méteres, vidám hullámokat dönt a csónak oldalának – és akkor nekem kell kormányozni, anyám ölében, lenn a lélekveszt? fenekén. Ingásokra d?l a csónak, az evez?k szídnak, játékosan. Félek – komolyan, pedig már tudok úszni. Medencében. Ugrani is tudok; de itt d?lnék. Az evez?villák fölnyársalnak, szemem verik ki, görcsöt kapok, nem ébredek föl többé.
A Duna elfelejt. De el?bb bosszút áll a csíborért. A vizek gyermekéért engem fog meg magának a folyam. Haragos örvényeiben mosolyog az ?r.
Vízben ébredek.
Olyan jóságosak
Még sokan jöttek, talán születésnap lehetett. Az el?szobában eltapostam egy baromi nagy svábot. Hangosat roppant, aztán törölhettem föl fehér belét. Örültem, hogy nem a vendégek léptek rá. Kimentem teavizet föltenni. Tálcán bevittem anyám kését, az ezüst kanalakat, a herendi csészéket. A csorbát apu elé tettem. El szoktak hallgatni, amikor bemegyek, vagy másról kezdenek beszélni, olyan feln?ttesen. Meg hogy mennyire megn?ttem már és a többi. A Schäffer Béla bácsi, akinek az apja a Schlosserral focizott, legalább csúzlizni megtanított. Bef?z?gumi a mutató és középs? ujjra, papírból „U”-szög és gyerünk! Az ajándékokat már odaadták, átmehetek épít?kockázni, de még húzom az id?t, hátha ellesek valamit, vagy csak úgy elhallok bármit is. Aztán már nem is tudom, álmodtam-e, hogy olyan jóságosak.
Olyan jóságosak, és mindenki rám figyel.
Nagy asztal, mesebeli pompa, díszes ruhájú sokaság. Inkább álom. Vége már a vacsorai fecsegésnek. Hálás lehetek, hogy közöttük ülök, pedig másutt a helyem, mert itt mindenfélér?l beszélnek, szólhatnak egyet s mást rólam is akár. Bizonyára most én kerültem szóba, mert elhallgattak a szájak, a kezek sem matatnak az asztalon. Jóságos tekintetek fordulnak felém, valamit akarnak t?lem. Nem többet, mint egyetlen szót, amivel meger?sítek, bizonyítok valamit, vagy hogy ne árnyékoljam be jókedvüket – csupán szólok.
És én beszélek, h?, még mennyire! Be nem áll a szám, én csak tudom.
De hang sem jön ki torkomon, hiába tátogok, és mondom, mondom megveszekedve, a némaság ömlik bel?lem – s csak hiszem, hogy beszélek; ?k meg néznek, néznek.
Jóságosan figyelnek. Várják, hogy beszéljek. Szám kiszáradt, torkomban gombóc.
1954-es nyár, áradás
Váci rabkórház
– Beszélsz rohadék, vagy itt fogsz megdögleni! Azt hiszed, ha vagánykodsz, akkor neked már mindent lehet? Most szépen meg fogod mutatni, hogy tudtál lelécelni innen! Világos?!
– Akkor kezdjük újra! Neve, születési év, hely, anyja neve!
– Gérecz Attila, 1929. november 20. Dunakeszi, Pest megye, anyám neve: Básthy Irén. Vallás: református. Apám vitéz…
– Rohadt fasiszta, hagyjuk! Mi az apád?!
– Gérecz Ödön, a MÁV mérnöke, akit az els? világháborúban tanúsított bátorságáért avattak vitézzé.
– Mondtam már, hogy kuss!
– Apám 1943. március 15-én bekövetkezett hirtelen halála után, anyám három fiát özvegyen, egyedül nevelte. Két bátyám közül Ödön ludovikás f?hadnagyként vett részt és sebesült meg a második világháborúban.
– Kuss, az is fasiszta volt!
– Árpád bátyám heged?m?vész, karmester…
– Sok a duma Gérecz! Magáról pofázzon!
– 1944. ?szén vonultam be a Nagyváradi magyar királyi “Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Sümegre menekített alakulatához. A második világháború alatt annak növendékeként el?bb a németországi Friedrichshafenbe, majd a város francia megszállása után Taldorfba kerültem. A francia hadifogságból 1946. október 23-án jöttem haza.
– Látja, faszikám már a dátum, hazaérkezésének napja meghökkent?.
– Civil tanulmányaimat sorozatos magánvizsgákkal folytattam, pótolva az el nem ismert katonaiskolás éveket. Egy éven belül 3 gimnáziumi év tananyagából tettem különbözeti vizsgát, majd 1948-ban leérettségiztem a budapesti Kölcsey Ferenc gimnáziumban.
– Szóval dolgozó népünk kitaníttatta magát! No, gyerünk tovább!
– Családi hátterem és hadapród mivoltom miatt az egyetemre nem vettek fel, ezért vasesztergályos tanoncként egy csepeli m?helyben dolgoztam.
– Legalább megtudta Gérecz, mi a munka!
– És sportoltam. 1949-ben, a magyar öttusa válogatott kerettagja voltam. 1950. december 8-án letartóztattak, f?ként hadapród iskolás barátaimmal.
– Le bizony! Megérdemelte volna, hogy azonnal fölakasszák!
– Összeesküvés, hazaárulás vádjával állítottak bíróság elé. 15 évi börtönbüntetést kaptam.
– No, ezt most jól megfejeljük, ha olyan szerencséje lenne, hogy nem fog lógni! Jegyezze meg ezt a napot! Tudja, hanyadika van?
– Július huszonegyedike. Sztálin halála utáni év.
– Majd jól beverek magának, csak ne örüljön! Hogy válaszol?!
– Jelentem, 1954. július 21. Három napja szöktem.
– Milyen hamar föladták a barátai, Gérecz. Maga már ennyire nem fontos nekik? Kicsit úsztunk, lubickoltunk a megáradt Dunában? Kurvázni akartunk odakinn, mi meg idebenn hiába várjuk magát? Örülhet, hogy a doktor úr vigyáz magára egy ideig a kórházban! Én letépném azt a tenyérbemászó fejét!
1956 ?sz
G.A. levele
– Figyelj, Karcsikám, ezt a börtönlevelet a váci rabkórházból juttatták ki. Egy volt hadapródiskolástól.
– A Schäffer Béla is az volt. Majdnem belekeverték egy összeesküvés-hazaárulás perbe.
– Hát, ezt belekeverték, épphogy nem végezték ki, mint több társát. Tizenvalahány évet kapott.
– Csak nem a Gérecz?
– De az. Szerintem láttalak vele.
– Tényleg vívtam vele. Azt mondták, az úszás és a lövészet az er?ssége.
– Akkor még inkább hallgasd!
Ez a kultúra: vécépapír és egy kis darab ceruzavég. Civilizáció már több van. Fürd?szoba, hideg- meleg víz, angol W.C., éjjel-nappal központi f?tés és óriási ablakok a Duna felé, ahol ismer?s napesti fények kóborolnak ismeretlen vizek hátán, valamerre az Élet felé. Mert az is itt folyik közvetlen a fal mellett, a túloldalon. Ugyanolyan szürkén, mint a Duna, ismer?s szekérzörgést és gyermekkacagást hord a hátán…– de hol vannak már azok a hullámok, amelyek bennünket itt dobtak ki a fövenyre? Én visszavetettem magam az árba, de olyan vad hidegség vett körül, hogy átfagytam benne a lelkemig, amelynek az emlékek talán ugyanolyan szilárd váza, mint a csontrendszer a testnek.
A víz, amelybe beledobtam magam, a jegyz?könyvek szerint, part mentén 14 fok C volt. Az ár feljött a falig, ahonnan a víz alatt cca. 40 métert kellett megtennem, míg a reflektor-fényb?l és az ?rök látótávolából kijutva, a drótkerítésig értem. Azon átmászva kb. 1 óra hosszat voltam vízben, küzdve az örvényl? árral, ruhámmal és cip?mmel, melyek lehúztak, a görcsökkel, melyek maró fájdalommal bénították meg id?nként végtagjaimat (teljes er?b?l dolgozva és kilazítva az izmokat le lehet gy?zni ?ket) és a viharral, ami teljes er?b?l tombolt, vágta arcomba a jeges záport s a tajtékzó hullámokat.
A szigeten – kiérve – futnom kellett, mert a reszketés úgy elfogott, hogy majdnem tehetetlenné tett. A csurom vizes, jéghideg ruha ellenére is sikerült végre kissé felmelegednem, de csak a szívem kimerítésével sikerült. Többször majdnem kelepcébe estem. A sziget tele volt katonákkal, nyomozókkal és ávósokkal, részben az árvíz, részben miattam.
A másik Dunaágnál észrevettek, rámkiáltottak, de miel?tt megragadhattak volna, beugrottam a vízbe. Az ordítozásra az összes ott lév? rocsók és csónakok üldözni kezdtek reflektor és fáklyafény mellett, de sikerült még odaérkeztük el?tt egy – a fák koronájáig elöntött – gyümölcsösbe úsznom. Körülkerítettek s csak a csónakok alatt tudtam végül kitörni a gy?r?b?l. A másik oldalon már vártak, de a rend?rök el?tt átvetettem magam egy kerítésen és a kertek között végleg elt?ntem el?lük.
Már hajnalodott. (24 óra múlva Paliék el?tt voltam. 5 percig akartam legfeljebb ott maradni, míg pénzt kérek t?lük és egy kabátot. – Azt hiszem ? most Nagybudapest leggyávább hímnem? teremtménye. Kató is méltó hitves hozzá, de ? legalább egy értelmes mondatot tudott kinyögni. Pali egész testében rángva csak egyet ismételt: “Takarodj! Nem ismerlek!” – Viszont ez mentett meg.)
Épp akkor kerítették körül a környéket mikor a kapun kiléptem. Az ajtó el?tt álló “kíber” (detektív) egyedül nem mert megtámadni, csak tisztes távolból követett. Úgy 50 métert tehettem meg fölfelé, mikor a riasztott jeepek befordultak kétoldalról az utcába. (“Ki ’hitte’ volna” hogy éjjel-nappal figyelik minden rokonom házát!) Addig egész lassan baktattam, de egy pillanat alatt átugrottam a baloldali 2 m körüli kerítést. Taktikájuk hülye volt, mert az ellenkez? oldalra rohantak a kocsikkal, ahol ha keresztül megyek a kerteken, ki kellett volna jönnöm. Ugyanott jöttem ki, ahol bemásztam, de az ajtón. Egy rikácsoló öregasszonnyal hátam mögött, aki azzal gyanúsított, hogy biztos én lopom ki mindig tyúkjai alól a tojásokat.
Nagyon forró volt akkor ott a leveg?, de ezen hangosan felkacagtam. Az utcára érve, ugyanúgy bandukolva mentem föl a villamos megállóig, de már más ruhában. Rövidnadrág és egy tenisz ing volt rajtam, a pulóvert és hosszúnadrágot becsomagolva az aznapi Szabad Népbe (politikai fogolynak illik tájékozódni) vittem a hónom alatt.
A gy?r? mintegy kilométeres sugarú lehetett, mert még a budaörsi reptér mellett is le voltak zárva az utak. 1-2 órai “ipi-apacs” után kitörtem és bementem Pestre. (8-10 olyan ismer?st kerestem fel, ahová a nyomozás nem juthatott el. Egyet sem találtam már meg. Közben találkoztam a “Szépasszonnyal” is, ki házunkban lakott “valahol a negyedik emeleten.” Kedves mosolya van. Persze nem álltam le tere-ferélni, ahhoz túl sokan voltak vele.)
Kevés a szép n? már Bpesten. Több órás csavargásaim során egyetlen egyen akadt meg annyira a szemem, hogy megálltam pillanatra bámulatomban. Budán egy kis bisztró el?tt a F?-utcában. Ott ült és evett. Szép fekete n?, tudatában szépségének, ez látszik rajta. Észrevette, hogy nézem, felnézett, mosolygott és kissé csodálkozva szólt: “Tóni!” Margit volt.
Mindeddig agyam és idegzetem precízen és alaposan dolgozott. Ekkora giccsnek viszont én sem tudtam ellenállni. 2 óra múlva egy budai cukrászdában ültünk hármasban, Lófej ?sz?keségével, és egymást ugratva, megtárgyaltuk az összes pesti pletykákat. Botrányosan víg hangulatban voltunk. “Szegény Irén néni” – sóhajtozott Magda – “ha tudná milyen jókat röhögünk most a fiával.”
Nem változtak sokat. Kissé mindketten csinosabbak, jobban öltözöttek, de modoruk a régi. Margiton látszott, hogy bántja valami. Megnyugtattam, hogy semmi naiv reményt nem táplálok szerelmét illet?en és ostobaság is lett volna t?le legszebb éveit átvárakozni, de ez sem nyugtatta meg túlságosan. 24 órát kértem t?lük, hogy valami ismer?süknél addig meghúzzam magam, míg kissé kipihenem az eddigi hajszát. Este 9 órakor találkoztam Margittal és utódommal, Labancz Dénessel. Margit nem várta meg míg odaérek, csak rám mutatott és elment.
“Nálam nyugodt lehetsz” mondta Dénes. Idegcsillapítót vett el?, er?s altatót, amint az Aladár utcai (Gellért hegy melletti) kis társbérleti szobába értünk. Kinevettem.
Másnap kés? délel?ttig aludtam, persze altató nélkül, míg ? valami éjjeli szolgálatban volt az árvízzel kapcsolatban. Este 7 órakor kellett érkeznie. Én napközben elsétáltam a Dunapartra és “Pemetef?éket” is megnéztem. Persze ?ket sem találtam. 6 óra felé elhelyezkedtem leshelyemen, egy játszótéri padon, ahonnan szemmel tarthattam, hogy kivel érkezik, vagy ki követi.
Egy férfival jött beszélgetve és bementek a kapu alá. Más nem jött utánuk s így bementem megnézni, vajon együtt mennek-e föl a lépcs?n, vagy csak egy szomszédos lakó a pasas, akit?l elválik a lépcs?házban. Beléjük ütköztem. Közvetlen a kapu mögött álltak. A férfi zavartan elsomfordált a közelb?l, én pedig karonfogva, vidám (!) locsogás közben mentem fel vele a lépcs?n. A férfi kilépett az utcára, mi pedig elértük a lépcs? fordulatát. Ekkor megragadtam mellén a ruhát. “Ki ez az ember?!” Hamuszürke volt. “A rend?rség” nyögte. “Elárultatok?” “Azt hiszem Magda volt. Nagyon megverték ?ket, különösen Margitot.” “Merre lehet meglépni?” “Semerre. Az egész környéket bekerítették.” Könyörögni kezdett, hogy ne csináljak semmit, ne tegyem ?ket tönkre. Rászóltam, fogja be a száját és lehet?leg vidám képpel jöjjön mellettem.
Kimentünk az utcára. A játszótér már tömve volt különféle öltözet? férfiakkal, ki lézengett, ki a padokon sakkozókat figyelte. Lassan ballagtunk és én állandóan beszéltem valamit, mintha a legnyugodtabb hangulatban lennék. Gondoltam egyetlen lehet?ségem, ha kíváncsiakká teszem a nyomozókat. “Most felmegyünk a Pistáékhoz és lehozzuk a cuccot” majd halkan: “ezek mind kíberek?” “Mind.” Az út felfelé vitt, s?t lépcs?ket is kellett mászni. Itt nagyon kifáradtam. Már délel?tt alig bírtam feljönni a Dunapartról. A szívem a legkritikusabb pillanatokban hagyott cserben.
A két nyomozó, akik eddig távolabbról követtek, meghúzták a lépést. “Add meg magad” – könyörgött Labancz, aki nem tudta megállni, hogy ne tekintgessen hátra – “agyonvernek minket.” Majdnem sírt. “Itt csak engem fognak agyonverni” – mondtam… Pokolian cinikus düh vett rajtam er?t. “Nos Atyaúristen ezt sportszer?tlenül csináltad.”
A detektívek már mögöttünk kopogtak. Még menekülhettem volna. Szívem – akkor már lejtett az utca – kissé nyugodtabban vert és akárhogy is, de elfutva még akkor sem érhettek volna utánam. Viszont ezekben a pillanatokban omlott bennem össze valami, amit ma sem tudok teljesen megmagyarázni magamnak. Egy örök kételkedésb?l éppen az napokban felemelked? Istenhit és az ifjúságnak az a kedves, buta hite, mely önmagából meríti az emberek iránti véleményét és szeretetét.
Valami ?si parasztos g?g tört fel bennem, mint a legény, mikor a fegyveres el?tt feltépi az inget: „ide szúrjon!” úgy tártam oda az életem valami iszonyú gonosz Úrnak. Teljesen nyugodt voltam, látszólag. A küls? történés alig-alig vert bennem hullámokat!
Az egyik nyomozó vállon ragadott s abban a pillanatban reflexszer?en hátradobtam magam, egyszerre mind a két detektívet földre ütve. Izmos fickó volt mindkett?.
Megragadták a lábamat és rövid, kissé véres harc után letepertek. Az egyik majdnem agyonl?tt. Hirtelen a mellemhez nyomta a pisztolyt és ráfeszült ujja a ravaszra. Láttam a szemén az ölésvágyat, de egyszerre észbe kaphatott, mert remegni kezdett a keze, és furcsa, tétova mozdulattal elfektette mellemen a fegyvert. A másik a torkomon térdelt és a fejemhez tartotta a pisztolyát. Labancz félelmében félig lerogyva kapaszkodott egy vaskerítésbe.
“Hát ezt akárhogy is, de bravúrosan csinálták” – mondtam, mikor hátracsavart, gúzsbakötött kezekkel vittek az autó felé. Hirtelen felvidámodtak: “Mi? Azt mondod? Hát azt mi is elismerjük, hogy nagy vagány vagy.”
A házmester-lakásban bejódozták magukat, ahol megsérültek. Nekem csak az ingem lógott cafatokban meztelen b?römön és az arcom volt mocskos az egyik cip?talpától, mert beletaposott, mikor a földön feküdtem. “Viszontlátásra elvtárs” – szorították meg Labancz kezét. “Viszontlátásra, elvtárs” – mondtam én is “még lehet, hogy látjuk egymást.”
“Aztán legalább 30 perc alatt verjenek engem is agyon, mint azt, aki el?ttem kísérelt szökést a Gy?jt?b?l. Engem is a társaim el?tt fognak agyonverni?” Á, nem fogunk bántani” – felelt az egyik – “ha nem vered nagyon a tüzet.” – “A balhét egyedül viszem” – vettem föl a szokásos “sitt” stílust – “senkit nem köpök be, ha megnyúznak se.” – Tényleg nem nyúltak hozzám. Valami kültelki elismeréssel adóztak végig és egy rossz szót se szóltak hozzám.
“Na, pihend ki magad. Mi sem aludtunk ezalatt a három nap alatt.” Betettek egy zárkába, ahol még volt egy hely. A Deák-téri f?kapitányság pincezárkáin nincs ablak, csak kis lyukak, amin keresztül naponta kétszer a légszivattyúk benyomnak valami gumiszagú leveg?t.
“Állati b?z van itt” köszöntöttem azt a 8 alakot, akik a fadeszkán hevertek. “Nagyon kényes vagy” köpött elém Csimbi a díjbirkózó, aki “zeig”-gel (órákkal) foglalkozott, és tömegverekedésnél bukott le. Mikor elmeséltem az ügyet, elérzékenyült. “Agyonütöm ezt a Labanczot. Aladár u. 16.” morogta, amint felírta a címét a cip?bélésére. “Ilyen srác kéne nekem, mint Te. Ha kiszabadulsz gyere hozzám. Naponta meglesz a 2-3 ezer forintod. Hány kilód (hónap) volt?” – “12 mázsa (év) – feleltem – és ami most rájön 2-3.” Ezen ?szintén elszörnyülködtek.
Vegyes társaság volt sikkasztók, szajrésok. Egy fiatal kölyök, 17 éves, aludt a szomszéd deszkán. Visszaes? volt, már háromszor volt büntetve. Most egy homoszexuálist fosztottak ki.
Reggel Pobjedában Vácra vittek, ahol le kellett játszanom a szökést. Az ávós alezredes, aki a belügyb?l jött ki, majdnem szeretettel bánt velem. Nagyon imponált neki a viselkedésem és oka sem volt a gy?löletre ellenem. A csoportja elfogott s ezért nyilván elismerést fog kapni.
“Remek n?id vannak Attila” – szólt az autóban Pest felé robogva az egyik nyomozó. “Melyiket szereted jobban?” A másik közbeszólt: “Hagyjad, ez igazán magánügye.” Elmosolyodtam, és megmondtam neki. “Nem való az hozzád. Betegeskedik. Most is feküdt, hogy nálatok voltam.” “És Anyám?” “?készült vidékre a nagymamáddal.” “Drágák – gondolkoztam – talán azért tették mindkett?t, nehogy egy gyengeelméj? pillanatomban berohanjak az ottani kelepcébe.
A Gy?jt?be vittek. Felvették és aláíratták a jegyz?könyvet, aztán átadtak az ottani nyomozónak.
“Ismer?s a pofád Gérecz” – szólt, amikor belökött a kisfogház legsötétebb zárkájába. Az ?rparancsnok kihirdette el?ttem, hogy szökésnél nincs megállj kiáltás, itt azonnal l?nek.
A zárka 2×4 m. Egy deszkapriccs, egy pokróc és egy kibli volt minden szerelékem. (A kibli rozsdás, iszonyú büdös vasedény, amibe a fogoly minden dolgát végzi.) Az ablakon, a rácson kívül drótháló. Cip?f?z?m és minden hasonlót elvettek, ételt külön csajkákban kaptam, amit utána ki kellett adnom, szintúgy a reggel beadott lavórt és törülköz?t.
Egy hónapig komoly harcot vívtam a tébolyulás ellen és ugyanúgy az öngyilkosság gondolata ellen. Csak két n? miatt maradtam meg. Anyám és szerelmem miatt. Anyámhoz kötött egy ígéret: “Amíg Te élsz, Anyám, addig én is élek”, a kedvesemhez pedig akkor kezd?d? m?vészetem, amely kezdeti jellegén túl meglehet?sen er?s tehetséget mutatott. (Ekkor kezdtem igazán írni verseket, és fordítottam is, ami nagy alázat. Dacos fejemet más igájába hajtani.)
A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztül segíti: a fantáziája. És egyetlen soha le nem gy?zhet? ellensége: a gondolatai. A boldogság nem küls? tényez?k eredménye, hanem bels? lelki tulajdonság, mondhatnám közérzet. Rendszerint a külvilág segíti uralomra bennünk, de mindig csak relációkban, viszonyítva az el?z? szenvedéshez, vagy ha úgy tetszik vágyhoz, ami ennek csak bens? megjelenése. Nincs olyan szenvedési állapot, melyben enyhülési folyamat ne szerepelne. És ez az enyhülési fok a boldogság. Ezért van az, hogy mindenkinek mást és mást jelent. Mindenkinek a legkínzóbb vágy megsz?ntét. Rabnál ezt a folyamatot egyedül a képzelet végzi.
– Te Karcsi, én a Labancz anyját ismerem, oda jár az Irmuskához tisztíttatni, ahová én. Jóravaló asszony, nem tehet a fiáról. Mondjad, vajon Júdás anyja kevésbé szerette gyermekét, mint Mária?
– Itt most konkrét helyzet, konkrét elemzése, Misikém! Én viszont tudom, ki az a Labancz, kapna t?lem legalább egy átszállót! A fenébe is! Inkább megértem.
– Karcsikám, ne verj át!
– Miért? Te mit tennél a helyében, Miska? Ha családos emberként megfogható lennél, mit csinálnál?
– Tudod, nekem ti vagytok a családom, meg a sérvem. Egyébként fogalmam sincsen. Úgy tudtam, magamért mindig felel?sséget vállalhatok, de így, lassan negyven felé, már csak reménykedem, hogy vészhelyzetben hogyan viselkednék. Úszni amúgy sem tudok úgy, mint egy válogatott.
– És az éjszakáid? Tudsz rendesen aludni?
– Nem. Fantáziálok, és valóban, hajnali 3-4 körül a legfurább. Nem véletlen, hogy akkor tájt küldik a meseautót, akkor szeretnek vallatni az ávósok. Föllazul az emberben az elképzelt és a valódi világ, eljön egy id?szak, amikor könnyebb kikezdeni a tartást. Tudod, hogy az öcsémmel próbálkoztak?
– Képtelenség. Csak nem rólad akarnak tudni valamit? Te párttag vagy…
– Én a szocdembe léptem be. Meg parasztgyerek vagyok, akit zavarba hoztak az úri fiúk a sandwich-csel.. Nekem kenyér és kolbász, az is marad, aztán harapni kell.
– De miért akarnak ezek tebeléd harapni?
– Ugyan, mi kis emberek vagyunk. Talán csak rutinból m?ködnek, hogy ne érezzük túl szabadnak magunkat. Vagy most már valaminek tényleg történnie kell. Tudod, hogy a lengyelek megmutatták Poznaban, mit kell tenni.
– Mire mentek vele? Gazdasági célokért…
– Ã??k már politikaiért is. Épületeket is elfoglaltak. Rokossowski…
– Persze, az orosz marsall…
– Az. A lengyel nemzetvédelmi miniszter szabályos sokezres katonai akcióval, harckocsi százakkal, repül?kkel és lövetéssel tudta megfékezni a tömeget. Halottak tucatjai, ezernyi sebesült.
– A lengyelek olyan romantikusak, harminckilencben lovassággal mentek a német tankoknak. Jó lesz ez a Pozna a Pet?fi-körnek? Tánczos Gáboréknak?
– Nagy Imre gondolatait hol ismernéd meg másutt? Azért ez már sok ezer ember.
– Mindig csak a szöveg, a megfontolások, az értelmiségi duma. Miért mindig az áldozatnak kell figyelemmel lennie a hóhérokra? Editkém, mit akarsz?
– Ne haragudjatok, de lejött Margitka az ötödikr?l. Elromlott a villanya. Kovács Ferivel próbálkozott, de az még nem jött haza. Túlórázik. Azt mondtam, Karcsikám, hogy te tudnál segíteni.
– Nem is ismerem… legalább megtudom, kik tartják ebben a házban a tet?t. Jössz, Misikém?
– Nem mehetek. Gyurikának megígértem, hogy focizunk. Hatos a meccs, ad három gól fórt. Én lettem Anglia, ? Puskás akar lenni.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
