Katának írtam egy kis mítoszt, amit végül is Aranka néninek küldtem el. Komolyan gondoltam, er?sen lírai-filozófiai-epikai m?nek, ami a halandóság dicsérete lenne. De valamiért az általános iskolai osztályf?nök nénimnek jobb lesz. Mégse vegyész, hanem magyartanár.
*
Rávé (fabula africana)
…Bamávé pedig megteremté a Férfit s az Asszonyt állatok b?neib?l, és mondá:
„A világnak folyama állandó háborúság partjai közt legyen, s mindég rettenjen vissza; látván a szirteket ahová eljutni – önnön súlyától – mindig álom marad; de haladjon is örökkön, mert isteni játék és tétlen, mint kisgyerek.
A világ így próbáljon ezer cselt,
próbáljon ezer kart, kapaszkodót
(mi nem olyan, mint majmok inas karja) – s hiába minden.
A háborúságnak partjainál tovább ne jusson,
hiába jönne bármi áradása a létnek;
a béke dús mezeit csak istenek m?velhetik – és míg akarom, addig.”
Ígyen szólott, s hogy ? volt, hirdette égzengés és nagy moraja a földnek.
Az állatok b?neib?l születettek meg álltak, bár ámulni nem hagyták ?ket soká a gonosz istenek. Koruszi, a Hullámok Ura próbálta erejét rajtok, minek b?nös állat még ellent sosem állt.
Kénes gázokat, odvas b?zöket kerített s kergetett elébük
– de akkor Jóvé az Asszony, hajából kilencven fényl? szálat kidalolt, és abból font szitáján, mint gabonából ocsú – fönn maradtak a mérgek.
Koruszi szörnyen feldühödve, s hogy éhét vegye, újra támada rájok – fülükre küldé a zaj rettenetét.
Rámó a férfi és Jóvé az asszony, erre elbújtak függönye mögé a szelíd fáknak, hova gonosz zaj soha bé nem hatol.
Fényt külde utolszor a gonosz Koruszi, s tajtékolt a dühben, mert hiába gyujtá fel fényes köpenye erdejét a bujdoklásnak,
Rámó és Jóvé összehajoltak a h?s patak alján, vékony csöveken szíva a lelket.
Hajlékony haragossa Bamávénak, a Jónak, is ?zni akarta a Férfit, Rámót és Jóvét, Asszonyát.
Összefogott hát Koruszíval a Hullámlóval, ki bármi állat fölött úr vala
– hisz b?zre hiába a madár röpte, mérges gázoktól, mint fájó es? zuhan;
– hisz zajra a zerge eszetlen riad, s kecses lába kitör, járjon sima pusztán akár;
– hisz fényt, ha bocsájtott tüzes nyilakkal a földre, er?s oroszlán ?rületében, vakon verte fejét, az ég?t.
Hullámos Koruszi, Hajlékony Molámó meglepte az alvó Rámót, Jóvét,
és behajolva álmukba Nullót, az Egyedüllét Sárkányát festi nekik.
Hát, kezeik görcsét feloldta a kép, puha társ helyett
lassan éles f? vérezte húsuk, egyedül fájtak,
de ekkor – mint szület?b?l a sírás, Jóvét a könnyek s?r? dalra bírák;
s arra Hullámos Koruszi, Hajlékony Molámó igen elszégyellték magukat,
megcsípte a sós könny, s az idegen dal ?ket.
Mostan Bamávé haragvott meg, a Jó – kinek rossz feleit legy?rték szüleményei.
„- Mi dolog ez?! – kérdé -, újszer? férgek er?sbek, mint isteni részeim?
Minden alattam oly tökéletes, tán e két vakarékból hiányzik valami?
Sz?k partjai közt a véges létnek, hát er?sbek, mint én,
az örökkön trónló – élet-halált másnak teremt?, magában-forgó?
Végtelenné teszem ?ket hát; fenyítékül, ha ily izmosak a percben, mi összefogja lényük?”
…S megárada a világ f?isten segedelmével túln?ve a parton a béke dús mezejéig.
Ottan letevé két ámuló utasát a folyam – s azok fulladozva csodálták a végtelent.
Bejártak mindent, hisz út se kell testüknek, se fáradság, se vágy, se szenvedés.
Bejártak mindent, de lábuk olyan, mint leveg?ég, csillagok köze,
s nem köti többet kedves portestüket;
fáradtság nem játszik, nem húz senkihez, nyomukat nem látják az erd? vadjai,
h?s forrás jó vize nem mossa gyümölcsük, melegszem? állatok mind messzire t?ntek.
Jóvé dalát nem viszi szél, mert énekelni oly felesleges;
Rámó, ki építeni vágyott valaha – alig élvén a földön
és máris – száradó faként, ha es?höz könyörög szálkás évszak végén – ekként szól:
– Gy?ztél, urunk, Bamávé, sohse kétkedtük er?d; gy?ztél, hisz kétség sem élteti létünk – mert nem élünk, nem halunk – kiesvén mindenb?l felejtjük a testnek, léleknek örömét, s oly nagy el?ttünk az ismert, hogy únott…
– „Vidd hát – dörgött Bamávé, a Jó – bizonytalan valód te pár, s nézd,
ha majd feledve mindent, porontyaitok feln?nek, boldogok lesznek-e?
emberi valótok tud-e meséket oly er?seket, valót, mivel kötitek utódtok poros lényetekhez?
Én adni tudok, s elvenni, de mit tudtok ti, csábot? Szeretni? – er?s villámlás kíséré szavait…
– Uram, mi mulandók vagyunk…
– Nem értem?!
– Uram, mi sietünk, mert gyümölcsök érnek, s most legédesebbek…
– Nem értem!
– Uram, nézd feleségem kelyhét, élet csurran bel?le, hamar; engedj, kérlek…
– Nem értem. Magamon kívülit alkottam vagy talán? Menjetek! – gondolt er?set Bamávé, istene a Jónak.
Rámó a Férfi és Jóvé az Asszonya, boldogan függött tova a kínok indáin, ringatván egymás csodáját – az új életet. Rávé az Új Lény fölsírt – tudván tudatlan a Végzet szavait, s hogy fején az örök fehér folt – kétely.
Ahogy letelt a laktanyám, mentem volna ki, mint szabad madár. Azt rebesgették, lesz el?bb-utóbb sportszázad, és nem fogjuk zülleszteni a normál el?felvételis állományt. Egyik délután összeszedtek néhányunkat, hogy gyakorlóban lenne egy kis munka odakint. Egye fene! Válogatott bandával, Balicza, Pádár, Zazi kivittek a tiszti lakótelepre. Itt, a négyemeletes téglablokkos házakhoz nagy pince is kapcsolódott, ahol a krumplit kellett átnéznünk, csírátlanítanunk. Elég gyorsan végeztünk, a táskás szem? tiszt hálás volt. Még soha nem hallottam odabenn sem, hogy kiabált volna. Amúgy finomabb embernek t?nt, a felesége máris egy kör kupica er?ssel fogadott mindenkit.
– Kedves fiatalok, köszönöm! – mondta a megfáradt mosolyú hölgy, aki a kétszobás, tiszti lakótelepi lakást meghittséggel rendezte be.
– Drágám, még egy kört a vitéz uraknak! De ne álldogáljanak, üljenek le. Ez parancs!
– Készítettem egy kis harapnivalót is, mert nem hiszem, hogy visszaérnének vacsorára.
Igaza volt Erzsi néninek, mert hosszas beszélgetés kezd?dött. Ittunk, és természetesen az ivásról beszéltünk. Ki, mikor, mekkorát, hányszor. Szóba került az ezredtörzsf?nök, akin én, a Cooperen, May Károlyon edz?dött sötét lelk? alak mindmáig nevetek, és tollakat tételezek a tányérsapkája helyibe. Olyan részeg volt egyszer, hogy levetk?zött a Pesti Csemegénél, és ölelgetett egy fát. Vadabbakat is meséltek, de a lényeg, hogy mindenkir?l kiderült: iszik. Azért egy katonán is nagy a nyomás, fél a legénységt?l, a felettesét?l, a feleségét?l, az egész katonai életformától, és ezen nagy hangon akar úrrá lenni, mintha ? parancsolna.
Aki szemét, az azért iszik. Eleve. Aki más – és itt szimpátiánkról biztosítottuk szomorkás házigazdánkat – az meg azért iszik, mert nem bírja a sok szemétséget.
– Örüljenek, fiúk, hogy csodálatos pályákat választottak, és szabad emberek lesznek! Maga mi lesz?
– Én agráros – szólt Balicza.
– A legjobb téeszelnök a világon, 24 liter tejet adó tehénnel… – er?sítettem.
– Én matekos, de lehet, a pszichológia felé is elmegyek – elmélkedik Pádár.
– Igen derék. Szívem szerint…, csak az anyám egyedül nevelt hármunkat.
– Ezek csak bölcsészek – mutat ránk Pádár.
– Csak nem tanárok lesznek?
– Aki nem tudja, tanítja – válaszolom -. Mi magyarosok vagyunk. Magyar-törisek.
– Igen, mert csak törik a magyart – szemétkedik Pádár.
– Az a legszebb. Magyar-történelem… Vagy sokat kell beszélniük, vagy sokat kell hallgatniuk. Köztes megoldás nincsen – szögezte le Hamvay százados. Elmerengett.
Azután megtudtuk, miért csak százados, huszadik éve még mindig. Van, amiben nem tud alkalmazkodni, és ezért, mire megszokna egy hely?rséget, akár egy jó papot, akit túlzottan megszeretnek a hívei – áthelyezik.
– A hülyék nem tudják, hogy akinek ilyen jó asszonya van, az mindenütt otthont talál.
– Drágám, elég lesz. A májad… – szólt Erzsébet, szemmel tartva emberét. Hamvay lecsúszott a fotelban, már aludt is.
Elnézést kértünk a hosszúra nyúlt zavarásért, f?leg az volt mögötte, hogy az asszonyt ilyen kellemetlen helyzetbe hoztuk; egymásban tartva a lelket, távoztunk. Az asszony szabadkozott, nézzük el férjének.
Vigyáznunk kellett, nehogy felt?n? legyen viselkedésünk a házban és közelében. Túl sok tiszt lakik errefelé, és azt nem lehet tudni, bennük mi lakik.
Másnap, a reggeli szemlénél már meg is jegyezte a Kiss törzs, hogy:
– Egyesek tisztekhez járnak italozni, és abból el?nyt remélnek, de tévednek.
– Gyerekek, ezt nem hiszem el! – súgtam Pádárnak.
Zazira néztünk értetlenkedve, ? ránk, hasonképpen. Fejét ingatta: nem, nem. De bizony. Tégla van közöttünk.
Megalakult a zászlóalj KISZ-szervezete. Néhányan eleve nem voltak benne, bár vázoltuk a végtelen lehet?ségek tárházát. Sz?r-Dala honvéd nagyon nyüzsgött, akadt, aki a bennfentes Sz?cs honvédot is szóba hozta. Hogy, hogy nem, végül az angyali Sajót választottuk. Annyira lelkiismeretes. Olyan, mint az a partizán, akire senki sem gyanakodna, ezért mindig igazat mond. Nem oly vagány, hogy a f?nökség kivetnivalót találjon benne, de majd a KISZ-vezet?ség életszer?vé teszi. Vékony nyakán az ádámcsutka le-föl rohangált. Kereste a szavakat enyhén raccsolós eleganciával, ami egy franciásnak még jól is áll, aztán megköszönte a bizalmat, amit igyekszik meghálálni.
Mindenki tudja, hogy a titkárnak hangulatjelentéseket kell írnia. Hát, hangulatunk, az van. A f?nökség azonnal elfogadta.
A zászlóalj klubja nem is volt rossz hely. Még Lukics is bekukkantott, leült a zongorához, és valami Chopint játszott. Diabolikus feje mély érzelmekr?l tanúskodott, de egy helyütt elronthatta, rácsapta a zongorafed?t, és fölpattant.
– A francba, nekem már csak a csocsó való! Meg is verem a Sályi-Vilmos duót egyedül.
– Velünk próbálkozz, ne a tornából fölmentettekkel! – tanácsolta rajom két szelíd oszlopa: Rusz Jen? és Kriván Szilárd.
Utóbbi a szobrászok, pardon, fest?k között botrányosan fiatalnak számított, els?re fölvették. Annyira tehetséges, vagy alányúltak? Ugyan lassúnak t?nt fura tartásával, darabos, nehezen jöv? beszédével, de boszorkányosan hárította az iszonyú acélgolyót.
Megkezd?dött a nagy élet. Rendszeresen beültünk az engedélyezett id?ben, még rajzolni is próbáltam, és nagy büszkeségemre a képz?s Csele személyesen is megdicsérte egyik portrémat. Amit éppen a szemüveges Ruszról készítettem.
A tégla ügy nem hagyott nyugodni, és ezzel nem voltam egyedül. Nyilvánvaló, hogy Igaz Franci jelent bármit, amib?l el?nye származhat.
Elég az is, ha Sz?cs írnokunk csupán elejt kell? id?ben, kell? helyen némi információt, anélkül, hogy beköpésnek tartaná. Amúgy is restaurátor szakos.
Szólhat Zazi is, nem is tudja, mikor komoly a dolog, mikor játék. Nincsen realitásérzéke. Neurotikus bölcsész.
Beszélnie vagy írnia Sajónak is kell, ráadásul ? olyan kedves tisztességgel hiszi annak a rendszernek az alapvet? igazságosságát, amely kizárólagos igazságként vesz körül minket for ever. Végül is, ha jól belegondolunk, mindenki megpiszkálható, zsarolható, hiszen egyetemre akar járni, s jó polgár akar lenni.
Ismétlem: Kriván Szilárdot els?re vették föl, ami lehetetlen, a képz?sök majd mindegyikét csak sokadszorra.
Még a Gerölyt is be lehet hülyíteni, hiszen gyáva, nemcsak zseniális.
Magam is gyanús vagyok, és csak remélem, hogy miként viselkednék, ha egyszer rám kerülne a sor. Ilyen mögöttessel különösen furcsa, hogy Waltival létrehoztuk a Garnizoni Merkúrt. Nem mondhatnám nagy vállalkozásnak vagy túl bátornak. Merész küllemét egy óriási gémkapocs uralta, amit saját kez?leg hajtogattam egy vastagabb drótból. A belsejében egy középiskolai újságnál alig több anyag jelent meg – kézírással. Akadt benne pár sornyi vers, valamicske próza, tán az ihletett „Hogyan lettem kettes?” cím? szürrealisztikus agymenésem is, amit a nagyérdem? ugyan élvezett már születése pillanatában (Pádár szerint: – Te hibbant!), de javasolta, be ne adjam, mert vagy futkosó vagy diliház lesz a jutalma. Tettünk rejtvényt, tréfás hirdetéseket, mellettük vicces bakikat a vizicsórópacsattól a Banda Ede gondorkázikon keresztül a német m?korcsolyázó olimpiai bajnok Anett Pötschig, a kis pöcsig, aki tudva lev?, tavaly óta, hogy megn?tt-ig mindent. Ajánlottam még könyvet is nagykép?en, hiszen az agymosásban, az elején, képtelen voltam bármit is elolvasni. A kizökkentés ellenszere lehetne az olvasás – nekem Hernádi Miklós: A közhely természetrajza jelentett sokat, talán a katonai közhelyek megélése miatt. Ódákat zengtem Rényi Alfréd: Ars mathematica könyve okán. Sajnálom, hogy nem lettem matematikus. Ezért még Uhler öcsi is megdicsért. Pádár Endre is. Mármint azért, hogy nem lettem. Nem hozok szégyent a fejükre.
Szerepelt a lapban számos fura helységnév: Tátária, Arhangelszk, Krím,Vlagyivosztok, Szimbirszk, Kavkaz. Néhány cirillbet?s ákombákom a dóci pottyantós latrina elválasztó méteres falacskájáról. Ahol találkozhattunk a szovjet elvtársakkal. Igazi élmény. Amikor mi meleg vagy hideg miatt diétás tornát tartunk, ha egyáltalán, akkor ?ket télen alig öltözékben, nyáron bezzeg jól bebugyolálva hajtják. Akinek nem tetszik, vagy hibázik, hatalmas frászt kap, de akár rúgást is a tisztest?l, tiszthelyettest?l, amit?l leszakadhat a veséje. -Pofa be! Szó szerint. Ahogy lessük ?ket, a felszabadítókat mi, a felszabadítottak vagy megszállottak, elfog bennünket az általános emberi szégyenérzet. Hát van nekünk bármi bajunk? Kis dóci homok, amit piszkosul utálunk, némi lövészet, gyalásóval lövésztekn? ásása, géppisztolyos és pisztolyos l?gyakorlat. Ha ide számítom a hagymapucolást, szinte a jutalmat is említettem. Mi, arra ítéltek, magunkkal visszük Korcsmáros Gyurit a könnyzacskó cibáló sírós feladatra, és megtiltjuk neki, hogy kést fogjon bárkire is, vagy beszálljon a hagymakopasztásba. Csak meséljen! Mondja idétlenre vett hangján az idiótán bölcs Rejt?ket, amiket még akkor tanult, amikor apja a regényeket illusztrálta.
A f?nökség nem érti azt a kvázi önkéntességet, amivel a hagymának esünk. B?gést várnak, röhögést hallanak.
Géppisztolysorozat, éleslövészet. Dóc diszkrét örömei.
Az igazi férfi világéletében erre várt. Én is férfi voltam – egykoron. Még amikor fekete-fehérben a Robin Hoodot és az Ivanhoe-t néztem a bérházunk két tévéje egyikén. Utána fegyvert készítettünk, és rossz esetben kil?ttük egymás szemét. De ez régen volt, szép volt. Aztán a patronos pisztoly, aminek trafikban vett patronját vasalt sarokkal is érdemes kapualjakban eldurrantani, és elszáguldani a házfelügyel?k el?l; vagy a papírcsíkot átlukasztó, nagyot csattantó pisztoly, amihez zabáltuk a Népszabadság vékonyra vágott csíkjait, bár az csak 40-50 centis rémiszt? sorozatokra adott lehet?séget. Mit összeizgultunk a Coltos l?párbajokban a Kende utca és a Budafoki út közötti átjáró kertjében, akár egy vadnyugati filmben. Nekünk minden l?tt, ha nem akadt más, bekövetkezett a köp?csöves korszak, amit a rajztanárn?, Lantos Rózsa néni diavetítéseinek pauszpapírja bánt leginkább, meg az otthoni rizsakészlet. A csúzliról nem is beszélek. A Karinthyn vásárolt szelepgumi már gyanús mennyiségére emlékszem, az U-szög tömege kibökte a háromszög staniclit, az már a verebet is leterítette. A jobbak dupla gumival f?zött b?rbe fogták a követ, és zúzták az utcai lámpákat.
A férfiúság ondókilövellését modelleztük teljes tudatlanságunkban, csak az nem életet generált, hanem virtuális halállal nemzette a környezetet. Mi voltunk a negatív teremt?k.
Vagy a gyufatömködés a lukas kulcsba, szögfojtással, felhajítani a francba, avagy a földhöz vágni – kétesélyes játszma, rövidre zárt orosz rulett. Beszarás az egész. Majdnem aknavetés. Nem kellett hozzá se igazi pisztoly, se AMD 65-ös gépkarabély, se 82-es aknavet?, f?leg nem aknavet? – gránát beszorulással, de kézigránát helyett homokbomba is megtette, és csak ijesztésnek imitáltuk az atomvillanást.
Ehhez képest egy Drugának itt most paradicsomiak az állapotok, olyan veszélyesen hangos, ahogy csak akarja. A fiúkat elkapja a vadász, célzás, leterítés szenvedélye, a versenyszellem; a kiváló lövészetért járó jutalomszabadsról nem is szólván.
Ez egy szimpla kis lövészet, de nekem fickándik a fegyver a kezemben, mint egy verg?d? hal, és én nem érzem magam machóbbnak, mint egy liternyi hófehér h?s tejjel a Pesti csemege üvegénél, ahogy belenézek a kék ég békéjébe.
Amúgy én is tudom: a cél a tábla bal alsó széle, közepe, hogy a fegyver jó irányba kapja fel kezünket, de azt, ami velem történik önkívületben, azt Kiss/Csucsu nem érti. Nem viselem el, ha figyelnek.
– Nyugodjon meg Petz honvéd! – Ismétli ijedten, amikor teljes természetességgel ráemelem a fegyveremet. Szinte érzi az ember a kezében lév? fegyver és a célpont közé kifeszített „fémhuzalt”.
– Én nyugodt vagyok, Kiss elvtárs – kockáztatom meg elborult tekintettel, és ugyanazzal a mozdulattal visszafordulok a célpont alakok felé, amelyekben kevesebb kárt tettem, mint derék Csucsumban. A szememben mégiscsak lehet valami, amit csupán ? lát, mert elsiet.
– Err?l majd még beszélünk, Petz honvéd!
Megbeszéltük. Nem lettem kiváló lövész, mint mondjuk a Druga, akit el?löktek ?rvezet?vé, de egyáltalán, el se találtam a táblákat. Akkor mit?l félt ez a Csucsu? Szerintem többet lát belém, mint ami valójában vagyok. De már a legels? naptól. Neki ellenségkép kell, annak megfelelek. Szinte olyanná válok, amilyennek tart. Utálnom kéne, de csak hányok t?le. Bizonyára összetett figura, de felém folyvást ezt az énjét mutatja, mint ahogy én meg azt a bizonyos másikat. A humorából csupán annyit élvezhettem, hogy amikor hívattak az ügyeleti asztalhoz, azt hittem, szórakoznak velem a fiúk. Odarohantam, belerecsegtem az általam utált hangon:
– Itt Kissss törzs?rmester! – próbáltam a legvészjóslóbban, úgyszólván tökéletesen.
– Itt is – hangzott a lakonikus tömörség?, de azonnal fölismerhet? válasz.
Vomitare necesse est. Okádni pedig köll – ahogy a tájszólásos helyiek fordítanák a halhatatlan római bölcsességeket.
A hányás valóban bekövetkezik, több résztvev?je van. Az oka az a noha vagy nova bor, amit portyázó csapataink némi anyagi áldozat árán szereztek a környez? tanyákon. Olcsó, ócska, elhülyít és vakít, ami lehet, hogy téves információ, de fokozza az élvezetet, megfejeli a tiltás egészségügyi bukéjával. Ez bizony már nem a célzóvíz. Annyit nem iszunk, hogy ne ártson. Egyébként a hányásnak is megvan a (civil agy számára felfoghatatlan) esztétikuma, csak senki nem vizsgálja, mert a józanok az undor kategóriájáról is csak esztetizálni akarnak. Pedig ez mennyivel inkább komoly. Zsigeri, legy?rhetetlen. Nem véletlenül áll közelebb Bakkhoszhoz, semmint Apollónhoz. Ábrázolhatatlan, mert Müron Diszkoboloszánál megvan az ideális pillanat, a Laokoón-szoborcsoport szenved? f?papjánál is, amúgy a nemes egyszer?ség és csöndes nagyság, de egy okádó magyar közkatonánál mindez kit is érdekelne. Alantas bonyolultság, de hangos kisszer?ség. Tennénk hozzá lessingi tömörséggel. Azonban nincs is ilyen szobor, pedig az általánost ill? lenne megörökíteni a különös kategóriájában, hogy Lukács György is jól járjon a maga esztétikájával.
Szenvedélyes mozdulatú barátunkat nagy nehezen kimosdatjuk küls?vé vált beltartalmából, empátiánk majdnem végzetes a számunkra so zusagen – ahogy Kothencz Walter Henrik mondaná, von Haus aus, de elt?rjük. Hodie mihi, cras tibi. Ma nekem, holnap – nem iszunk…
A dóci homokban visszasírjuk a vásárhelyi leizzasztó, bebüdösít? zuhanyozásnak nevezett er?ltetett menetét, a heti egyszeri tisztacserét. Err?l amúgy is sokat vicceltünk, példaként hozva a gy?zhetetlen Vöröshadsereget, ahol esetleg egymással szemben állva, igen gyorsan hajtják végre a ruhacserét. A szemben állók cserélnek, ha nem is lesznek tisztábbak.
Milyen jó lenne a jéghideg betonvályús hidegvizes laktanyai mosdó is!
Nálunk csoda történt! Dócról visszatérve iszonyú rendcsinálásra ítéltetett az egész ezred, aztán nem történt semmi. Illetve annyi, hogy Palics Attilát meglátogatta az apja. Még az esküre sem jött, mit tudtuk mi, hogy ki az. A teljes vezérkar kiállt egy pizsamás fogadására, valami altábornagy lehetett. A körletbe Attila behozta az apját. ?volt az. Egy szempillantás alatt elintézte, hogy heti kétszeri tisztacsere legyen. Bealkonyult a Gerölyöknek, gy?zött a tisztaság és a fél egészség. Talán még a gyengusz is megsz?nik, pedig az volt a humánum utolsó er?ssége.
A katona, amikor elege lett mindenb?l, és volt némi fantáziája, azonnal tudhatta a módját, miféle kórságot produkáljon. Ezt olykor bevették, f?leg, ha akadt a századából egy tökösn?vér, vagyis az egészségügyi szolgálatra a laktanyai betegszobára beosztott egészségügyi katona. A gyengélked?re, valószín?leg a kontraszelekció miatt mindig egy rossz-jó orvos került. Annyiból rossz volt, hogy nem ismert volna fel egy szembe jöv? elefántot sem, nem hogy a mikrobákat, de ez volt benne a jó is. Állandó kétségei közepette nem merte kirúgni az arra már éretteket sem, úgy gondolta, az egészség végül is az ember szuverén, bels? ügye. Aki gyógyult, megérzi, és kéri az eltávozást. Az élet fényesen igazolta ezt a hozzáállást. Legábbis az els? fázisát, mivel a gyengélked? már telít?dött. Így a tökösn?vérekre hárult a kisz?rés Szent Péter-i feladata.
Akár a villámcsapás, hasított belénk a felismerés:
– Gyerekek, eldurran a tököm! mi van, ha a Palics a tégla?
– Hülyeséget ne beszélj! Minden napra egy tégla? Már nem marad malter!
– Miért is ne. Hát miért vonult be egyáltalán? Hiszen az apja tábornok.
– Éppen azért. Ne legyen kivétel.
– Szerintem azért, hogy minket figyeljen.
– Balf’ katona! Neki már biztosítva van minden, el?re. Ã??t nem lehet megzsarolni.
– Akkor az öntudattal. Ez a rendszer emelte fel, a h?ség, a párt, a néphadsereg.
– Épp azért, mert annyira gyanús lenne – pont azért nem ?. Logikus?
– Hát akkor ki?
– Csináljunk valamiféle próbát. Olyat, amir?l csak mi tudhatunk.
A légkör, a gyanú a semmire és a semmib?l engem is tönkretett. Berosáltam a Garnizoni Merkúr pozitív fogadtatása ellenére is, kijelentettem, nem készül újabb szám. Egyetlen példány, a világ legértékesebb orgánuma a születését elszenvedvén – máris a világtörténelem megismételhetetlen darabjává vált. Mi lesz, ha el?vesznek illegális sajtótermék létrehozása, terjesztése, felbujtó propaganda stb. miatt? Az egyetemnek annyi, pedig anyám özvegyen nevelt föl az öcsémmel. Mi van, ha most, ha ezért kérnek t?lem valamit?
Maradt a sportkarrier.
Itt is léteznek fura alakok. Akad teljesítménymániákus, aki folyvást büdös, kámforos krémekkel keni magát, bogyókat eszik, stopperral rohangál. Van nagyon laza, szexmániás magamutogató.
A sportpályán a múltkor ott feküdtek az efféék hasmánt a magasugró laticelen, és pornóképeket néztek röhögve. Ember emberrel, ember állattal – hát ez sok volt (nekem is).
Én „Latyin”, Lakatos Gyurin kívül találtam egy áttételesen ismer?st: Setét Miklóst. Igazi atipikus bölcsész. Tele realitásérzékkel, azt leszámítva, hogy engem sprinterré képezne. Kiváló dolgokat talált ki. Egy hatméteres gumikötélbe fogta magát, ahogy az oviban lovacskáztunk az ugrálókötéllel, el?refutott, én meg úgy megiramodtam a kifeszült gumi segítségével, hogy új 50-es világcsúcsot futottam. Isteni érzés.
Latyival magasat ugrottunk, Fosbury-flippet vagy mifenét. ?magyarázta, én a laticel vastagságát mérlegeltem, túlélem-e.
– Fosbury 1968-ban köríven futva szerezte a lendületét, háttal fordult a lécnek a leveg?ben, és háttal érkezett a jó kis puha szivacsra.
– Én úgy mondanám, hogy 1973-ban az ember nekifut a magasugrólécnek, aztán szégyenl?sen, mintha elrohanna mellette, egyszercsak háttal átveti magát.
160-ig vittem, de tízzel többet hazudtam mindenkinek, hogy komolyabbnak t?njek. Mégiscsak sportszázad, ha nem is vagyok atléta.
Rendszeresen megjelenik egy aszketikus fazon, kissé leeresztett vállakkal, roppant inas, nálunk jóval id?sebb. Több éve már a Varsói Szerz?dés bajnoka hét vagy tízpróbában. Ilyen pofával képzeltem el a nácikat, mint ezt az atlétát a Baráti Hadseregek Spartakiádján. Kegyelmet nem ismer? arc, ami majdnem szép, csak ne rajtam gyakoroljon. Minden dobó és hajító eszközhöz értett, bármit fut, akadályt is. Valami fegyveres próbájuk is van. Akár egy gépezet, úgy m?ködik, félelmetes precizitással. Én viszont csapatjátékos vagyok. Kisebb teljesítmény?, de a többiekért mindenre képes.
– Úgyis megszerettetem veled a sprintet – állítja Setét.
– Úgyse – válaszolom, és már kezdjük is. Feljavulok, de nem váltok sportágat. – Egyébként a futás mégiscsak jó dolog. Ha szertenézünk a világban, valójában mindenki fut. Csak az a kérdés, azért, mert üldözik, vagy mert ? üldöz. El?bb vagy utóbb mindenki megtér. Ki a golyóhoz, ki a vadhoz. De ez valami Héra Zoltán, az MSZMP lapjának partizánja.
Sokat beszélgetünk Setéttel, ismer?söket keresünk. Áttételesen ismertem az apját. ?meg az unokatesómékat, mert annak apja rendezte egy írását, a Borostyán, a vándorszínészt, valamint ? porolta le és rendezte Madách Mózesét, aminek bemutatása szenzációt keltett. Bár még kritika is érte, például Aczél György részér?l, hogy „- Nem lesz egy kissé sok a zsidó témából? Chagall-kiállítás, Salomé, Heged?s a háztet?n Ennyi zsidót egyszerre… Még unokatesóm apja védte meg Madáchot, mentegette Aczél György el?tt az Ószövetséget.
– Ez a helyzet iróniája. Tudod, hogy az Aczél az Appel György volt, és Radnóti Miklós volt a keresztapja, akinek meg Sík Sándor?
– Dehogy tudtam. Bár nagyapám, akihez három évig, tizennégyt?l tizenhétig volt szerencsém, bárki kapcsán megjegyezte a származását.
– Aniszemita volt?
– Nem hiszem, mert megmentett zsidókat. De nem az oldalági rokonságból. Azokkal rosszban volt.
– A rokonok ott sem mindig álltak ki egymásért.
Aztán bizonygattam, hogy én városi népies és vidéki urbánus vagyok, meg haza vagy haladás szétválasztása már a Toldi estéjében is lehetetlen. Próbáltam fitogtatni jólértesültségemet:
– Apádról én is tudok. Irodalomtörténész, francia forradalom- és Pet?fi-kutató.
– Igaz. Segített a Pet?fi-rockban Pál Istinek a korabeli Helytartó Tanács jelentéseivel – mondja Miklós, – annak a szegedi rendez?nek, aki országos botrányt vagy dics?séget szerzett. Majdnem betiltották. Azért nem lehetet végül is betiltani, mert az összes létez? díjat elvitték a kisk?rösi dönt?n, ahol ezzel szerepeltek, és él?ben közvetítette a televízió.
– Aha. És apád hanyas?
– ?huszonhetes. Anyámmal él huszonöt éve.
– Az enyém huszonhatos – volt. Négy éve halott. Anyámat férjhez kéne adni. Mindegy kihez, csak neki jó legyen. Harminckilenc éves.
Azt hittem, ennyiben maradunk. Aztán másnap délután, hazafelé, elkezdte a birkalegel?n mutogatni a gombákat.
– Ez itt mind ehet?.
– Nekem mondod, biológia tagozatos voltam.
– Én meg családfenntartó gyerek.
– Az ott?
– Az nem nagy szám. Kerti tintagomba. Piálni tilos rá, mert „tintás” lesz az ember, mintha kábítózna. Ha leszedve hagyod, tintanyomot hagyva összeesik.
– Honnét vagy te ekkora gombász?
– Az én apámat betiltották egy id?re. Újságíró volt az Új Hangnál és a Szabad Népnél munkatárs. Írt szöveget Rákosinak is, amivel nem dicsekszünk, de 1955-ben csatlakozott a pártellenzékhez. 1956-ban az ELTE magyar irodalom tanszékén oktatott, irodalomtörténészként. Az 1956–57 fordulóján Hungaricus álnéven írt politikai vitairata miatt 1958 ?szén letartóztatták. Illegálisan terjesztette a cikksorozatot, ami külföldre is eljutott. 1959-ben 9 évre ítélték, 1963-ban szabadult az amnesztiával, azóta az Irodalomtudományi Intézetnél dolgozik. De nálunk családi hagyomány, hogy mindenkinek ismernie kell a gombákat, és még sokféle módot, ha újra leültetnék, akkor se haljunk éhen.
– Unokatesóm apja ismeri az öreg Setétet, irtó jó fej lehet az apád.
– Aha. Mit gondolsz, mit fogunk bent csinálni?
– Eszünk, döglünk, olvasunk. Sajna holnap is, mert a sportosokat sem engedik holnap ki.
– Frászt! Pénzt is szerzünk, és ki is megyünk.
– Nem hiszem el. Módszer?
– Teli sportszatyrok.
Délután, másnap egy órácskát, ha dolgoztunk. A küls? körlet valóságos aranybányának bizonyult. A látogatás után mindenütt eldobált szeszes üvegeket találtunk. Becsülettel összegy?jtöttük valamennyit, de azért más se halna éhen utánunk.
Rendesen kiöltözve, hatalmas sportszatyrainkkal megálltunk a kapunál, ahogy kötelez?.
– Zászlós elvtárs, Setét Miklós és Petz György a sportszázadból kérünk engedélyt a városba távozni!
– Jé, a sportolók! Hát, maguknak sem lehet ma kimenniük.
– Jelentjük az ügyeletes elvtársnak, hogy azonnal jövünk vissza, ugyanis a zászlóalj KISZ-vetélked?jére vásárolunk ajándékot, amit összekapcsoltunk az üveghulladék hasznosításával.
– Ez már igazán derék, katonák. Három óra múlva itt legyenek!
– Értettük!
Alig kaptam leveg?t a meglepetést?l, a nevet?görcst?l, a csodálattól. Alig vártam, hogy odébb érjünk, kibuggyant bel?lem:
– Te zseni vagy!
– Ugyan már! Apám kreatív szelleme.
– Hát, elég atyáskodóan nézett rád a zászlós.
– Még szép! A múltkor már rengeteg gombát hoztam neki. Megvendégelte a fél ezredtörzset… és túlélték.
– Te sem lehetsz tökéletes…
De a rendszer, mint olyan, mégiscsak az. A személyes ambíciókat is képes a nagy közös jóba „becsatornázni”. Talán nem lett rendezettebb a küls? körlet? De, általunk. Hiába svindlizünk, a láthatatlan „nagy kéz” egy ateista korban is rendez. Akárcsak a Korcsmáros. ?is rendez, úgyszólván él-hal a rendezésért. Minél többet, lehet?leg úgy, hogy békén hagyják. Ami a képz?söknek a festékes bungi…
– Sz?cs honvéd, Sz?cs honvéd!
– Parancs, ?rnagy elvtárs.
– Szóljon a képz?söknek!
– Nem találom ?ket, ?rnagy elvtárs!
– Tudom ám én, hol vannak!
– Hadd tudjam meg, ?rnagy elvtárs!
– „Náám, nincs. Nézzük meg a szabályzatot…”
– Fogalmam sincs, ?rnagy elvtárs.
– Maga tirpák. Hát állítgatják a brokijukat a festékes bungiban.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Petz György
