– Tele vagyunk élettel, ?rnagy elvtárs!
– Akkor most elhajtom magukat a halál f…ára. Huszonöt kilométer, Druga és Balicza ?rvezet?k leadták a bátor jelentkez?ket. Tavasznak kés? tavasz…
– Június, ?rnagy elvtárs.
– … de az aknavet? egy kis melegt?l nem fél. Fölkészültek?
– Minden tekintetben, ?rnagy elvtárs.
– Ezt a Kis-Nagy honvédot is viszik?
– Ragaszkodom hozzá, ?rnagy elvtárs. Kiváló a fizikuma.
– Nem valami combos, de maga tudja, mit bír, Balicza. Aztán tudják, mi lesz a jutalma az els? öt rajnak? Öt teljes nap szabadság.
– Hányan indulnak, ?rnagy elvtárs?
– Huszonegy raj próbálkozik. Azért a nyulakat sem kell lenézni. Ã??k vannak a legtöbben, de futnak, mint a…a…
– Beszart oroszlán – tette hozzá Druga ?rvezet?.
– Derék, nagyon derék. Magáról sok jót hallottam.
– Köszönöm, ?rnagy elvtárs. A dolgozó népet szolgálom.
– Mint egy kész hivatásos. Ezt már szeretem. A rajpéká tíz napot kap.
– Az a Balicza.
– Náám, nincs. Druga vezeti a rajt. Punktum.
Én még elméláztam a sokszor hallott mondaton: „- Elhajtom a halál f…ára.” Milyen érdekes, a halál más nyelvekben n?nem?. A magyarban nincsenek nemek vagy mégis? Egy katona lehet balfa’. És az izraeli hadseregben a n?k? Akiknek van vér a pucájukban. És mijük durran el, ha tele van a f…uk? Milyen rafinált a spanyol nyelv. Ott a picha (ejtsd: picsa) azt jelenti, amit a férfiak hordanak. És nekem máris a Druga jut eszembe, meg a dolgozó nép. Lehet, hogy én is szolgálom, de ezt így megfogalmazni, ilyen készen és feln?ttesen, még nem jutott eszembe. Nem véletlenül találták ki és rögzítették a szabályzatban a „- Köszönöm, nincs mit; tettem, amit kellett”-et. Ezen sem kell gondolkodni, úgy jön magától.
Csapatunk nem rémül meg semmit?l. Ugyan elég sok atlétát, kézist, s?t úszót láttam – másutt, csupa kigyúrt alakot, akiknek meg sem kottyan az a b? két tucat kilométer. De minket f?t az ismeretlen távolság, a meleg, a lehet?ség beígért öt napja. Zazi, akár egy zerge, pedig van rajtunk szerelés elég.
– Ne ugrálj, te ló! Tartogasd az er?det! Vegyél példát Drugáról!
Druga mintha még némább lenne, mint máskor. Zömök, er?s fickó, igen összeszedett. Ha valaki, akkor ? biztos kibírja. Szívós a Pádár is. Balicza, ha beindul, bármit elbír. Harthát majd úgy kell lefogni, hogy ne tegyen még egy kört. Maradnak a bizonytalanok. F?leg a Zazi, akir?l nem tudni, mikor g?zöl be. Talán a Balkó megnyugtatja, és akkor nem lesz baj vele. Hogy én mit bírok, fogalmam sincs. Beosztom az er?met, a hosszú táv valójában filozófia. Majd gondolkodom.
Hát, ett?l kerültem a legmesszebb. Helyette kellett kúszni-mászni-dobni-cipelni, kötélen és vízen „járni”, de tocsogtunk is a rekken? és fülledt melegben. Nem ez volt a baj, hanem a tájékozódás. Erre nem készültünk. Egy aknavet? pontos, irányzékhoz is ért, engem leszámítva, de az nem az alföldi tájékozódás magasiskolája.
– Szomjan döglök. Van még valakinek vize? – ez vált a leggyakoribb mondattá a huszonötödik kilométer tájékán.
– Gyerekek, f?részporos vagyok.
Ekkor került el? két citrom, amit Pádár hozott be a városból utolsó útján.
– A teába szántam, de nem találom a csájt. – szétosztottuk.
Druga leült egy k?re, bokáját szemlélgetni.
– Kurvára bedagadt! – értékelte Zazi. – Nem fáj?
– Hogy a kurvaistenbe ne fájna?! Alig bírok lépni. A rohadt csúzli pedig verdes, ahogy lépek.
– Add ide, én viszem – így Zazi.
– Egy f’-t! – mordul Druga, mint akit zavar az ajánlat. – mindjárt vége.
– Fogalmam sincs, de már ott kéne lennünk.
Zazi azért valahogy hozzásodródott. Mintha beszélgettek volna valamit, és még többet hallgattak volna. Még kezet is fogtak, amit el?ször Druga nem is akart. Zazi vitte a fegyvert, én meg szóltam Drugának, támaszkodjon rám.
– A fenébe, pont velem!
– Nem érdekes. Bárkivel megeshet.
– Csak egyszer léptem félre…
– Ne szólj semmit! – figyelmeztette Zazi, de nem tudom, mir?l beszéltek. Jé, ezek összebeszéltek, pedig eddig, ha két szót váltottak!
– Azt a birkalegel?t ismerem a csatornán túl!
– Naná! Én is tudtam, hogy a csatorna mellett kell haladnunk.
– Hogyhogy nem vettétek észre a csatorna vonalát? Annyira teli vízzel, majd’ kiönt.
– Most úszni akarsz, vagy vízen járni?
– Te dumálsz, te csatornatöltelék?! Nem nálad volt a térkép és a tájoló? A saroknál fordulunk…
– Mi vagyok én, Amundsen?
– Neki legalább az agya nem f?tt meg a naptól!
– Nem, neki a lábujja jött le a fagytól.
– Nálad olyan mindegy, egyiket sem venni észre.
– Gyerekek, nem mindegy? – Balkó elintézte – jó társaságban voltatok.
Ekkor már Gyuriczával ketten támogattuk Drugát, aki a vízveszteségt?l egészen rosszul lett, szédült is.
A laktanyában odaálltam a vizeldéhez. Keramitkövet pisáltam. S?r?, sötét, sárga mint az elny?hetetlen keramitk?. Zazi el?bb végzett, a folyosón összefutott „a bácsival”.
– Maga mit kóvályog azzal a két géppisztollyal, Kis-Nagy honvéd? Azonnal vigye a fegyverraktárba!
– Ã??rnagy elvtárs, jelentem, megérkeztünk!
– Már azt hittük, megszöktek. Erre a vécéb?l bújik el?…
– Jelentem, tizenöt kilométernyit eltévedtünk.
– Gratulálok! Mi a szart csináltak? A többiek régen itt vannak, már aki beért.
– Sajnálom. Nehezen ment, pedig hajtottunk.
– Ez, nem az els? öt, de inkább hátulról. Szabadság náám, nincs. Jöttek volna el?bb. Jó, ha fegyelmit nem kapnak. Hol van a Druga?
– Rosszul lett út közben, most vitték a gyengélked?re.
– Maga bírta?
– Jelentem, mindenki helytállt.
– Inkább csipkedték volna magukat, minthogy állnak. Mosakodjanak, egyenek! A Kisst?l kapnak másik gyakorlót, mert úgy látom, ez lerohadt.
Az elátkozott légió megtért tagjait a többiek értékelték. A körletben körülvették ?ket, csurom víz zubbonyuk csodálat tárgya lett.
– F’-ok, megérte? – így Lukics, némi irigységgel – megvan az öt nap?
– Frászt. Ráhúztunk még tizenöt kilométert, annyira jó volt.
– Negyven kilométer, az cigib?l is hosszú lenne – szólt bele Juhász Gyuri.
– Zazi a csapat h?se – legyintette pofon Balicza a szégyenl?s Kis-Nagy honvédot –, még Drugát is kisegítette.
– Ba’meg tatám, lehet, hogy így nem lesz téeszes?
– Ugyan már, ennyi kondi b?ven elég egy húsagyú tiszthelyettesnek. ?meg tiszt akar lenni.
– Nem erre gondoltam – Zazi fogta törölköz?jét, és ment a hidegvizes vályúhoz.
Valami történhetett vele, mert eddig szégyenl?sködött, meg más volt a tartása. Én azt hittem, hogy gyáva, pedig lehet, csak félt.
Az események s?r?södtek, mint a hírek a kés? tavaszi árvízr?l. Minden másutt történik, nekünk a napi rutin jut. Például az atomvillanás. Elméleti képzésben már megkaptuk, mit kell tenni egy esetleges atomtámadás során. F?leg a kettes számú ?rhelyen strázsálónak kötelessége tudni, amely ?rhelyhez tartozik egy nagy bádogdoboz, benne varázslatos eszközökkel: egy stopper és egy általam csak logarl?csnek aposztrofált, kalibrált kihúzható fa mér?eszköz. Afféle logarléc. A nagy elméletieskedés során föltettem a kérdést Zsoltésznak:
– Ã??rmester elvtárs, kérdeznék.
– Mi van már megint, amit nem ért, Petz? Rávezetem!
– A mérést.
– Jogos. Akkor figyeljen: az atomgomba felh? szélességét kell megmérni. Nem a magasságát!
– Eddig értem.
– Azel?tt már megmérte az atomvillanás és a léglökés közti id?t.
– Ezt is értem, ?rmester elvtárs.
– Akkor mi a fészkes fenét nem ért?
– Azt, hogyha én hasra vágtam magam a kettes ?rhelyen, úgy, hogy a lábamat is leszorítom, akkor hogyan mászom el a bádogdobozig, hogy nyitom ki azt, miként veszem ki a mér?lécet és a stoppert, az id?t már el?bb mértem, ugye…
– Azt magában számolta, úgy körülbelül.
– … és mennyire nyújtom ki a kezem? Teljesen? Mert a Feidál honvéd jóval rövidebb karú, mint én. Mi van, ha túllép a gombafelh? a mér?eszközön?
– Balf’ katona! Ha már nem tudja megmérni, akkor maga már úgyis halott! Kifujt!
– Megnyugtatott, ?rnagy elvtárs. Akkor nem kell mérjek.
– Azért akkor is tudnia kell, hogyan kellett volna mérnie, ezt ne felejtse!
– Nem fogom elfelejteni.
Ezen elméleti eshet?ségek közepette, hogy a két világrendszer összecsapna, és mi, a 82-es aknavet? üteg esetleg nem küzdenénk le az ellenséges él?er?ket, eltörpül az id?járás. Pedig az figyelemre sem méltatta az áskálódásokat és építkezéseket, ami a NATO vagy a Varsói Szerz?dés esetében feltételezhet?. Az ezredparancsnok szavait hallgatták a bent lév?k.
– Riadónál nem szoktunk beszédet tartani, ez most kivétel. A dolog lényege maga a dolog. Mennünk kell. Megmentjük a lakosságot és az anyagi javakat. Az egész hadosztály, a magasabb egység katonái az árvíz elleni véd?munkálatokban vesznek részt. Békeid?ben dolgozó népünk szolgálata megköveteli az ez irányú tevékenységet honvédeinkt?l. A Körösökhöz megyünk, földmunkálatokhoz szükséges szerszámokat viszünk, Zsákot, homokot a helyszínen kapunk. A törvényes rendet vészhelyzetben is fenntartjuk, a körzetben szesztilalom van a mentés idején. Honvédek, munkára fel!
Nem volt lehet?ségünk élvezni a magyar retorika hagyományaihoz méltó nagy formátumú megnyilatkozást, mert sötétedéskor többedmagammal – illegálisan – a városba távoztam. A lehet? legtávolabbi városrész egyik vendéglátóipari helyiségében elmélkedtünk élet, halál és irodalom, valamint a mez?gazdaság kapcsolatáról.
– Apuskám, úgyis téeszelnök leszel. Nem szégyen az, majd megyünk hozzád vendégségbe.
– Azt hiszitek, az csak úgy megy? Nem tudjátok, mi van Baktakéken vagy Baktalórántházán.
– Dehogynem. Mindig panaszkodnak a ravasz parasztok.
– És a ravasz pestiek? Azok meg a politikát csinálják.
– Mi az értelmiségiek leszünk.
– Nem vagy te nagykép??
– Mondom, mi leszünk az értelmiségiek, akik el?tt tudvalév?en két út van.
– Dolgozni vagy nem dolgozni.
– Frászt. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.
– Ez régi duma. De mi ez az éjszakai sietség?
Egyre több robogó, bicikli igyekezett odakint, ahogy látjuk kocsmánk fedezékéb?l – ez riadó lehet. Nyilván a kiértesít?k már riasztották a tiszthelyetteseket, tiszteket, utóbbiakból néhányat autón szállítottak be.
– Ez komoly! Spurizzunk befelé, miel?tt lebukunk.
– De hát nincsen kimen?nk, jobb, ha elt?nünk.
– De hogyan, itt teljes riadó és kivonulás lehet.
– Ott kell legyünk! Ha nem vagyunk a teherautón, az felt?nik.
– Biztosan az árvíz. Akkora lesz a káosz, hogy a kutya sem foglalkozik majd velünk.
A négy kilométernyi utat ledaráltuk húsz percen belül, és meglepetésünkre a laktanya kapuja tárva-nyitva, irtózatos sürgésforgás rajta. Balicza elmehet jósnak. Senkinek nem hiányoztunk, senkit nem érdekelt, vagyunk-e, nem. Szinte rosszul esett. A próbariadó már megvolt korábban, ez már az éles.
Még elértük az ütegünket.
– Hol a fenében voltatok? Sajó falazott nektek.
– Faltunk és ittunk egy makk-kupakkal.
– Ennek vége. Szesztilalom van.
– Hol? Ne izgassatok.
– A Körösöknél. Ahová megyünk.
– Megérdemeljük. Nem is szeretjük a piát, csak a jöv?képhez kell.
– Ne filozofálj!
Az öreg Csepelek elvánszorogtak velünk a megáradt vizekig. Édesvízi tengert láttunk. A platón még néhányan viccel?dtek:
– Úgy belejöttünk, hogy Erdélyig meg sem állunk!
A Körösöknél észleltük, hogy nagy a veszély, de nem tudhattuk. Egészen addig, amíg ezred törzsf?nökünk, Vidáts alezredes mind a száznegyven kilójával el?re nem merészkedett, egészen a véd?fóliáig, amit már nyaldosott a víz. A távolt és közelt egy hosszú szempillantással átfogta, majd kijelentette:
– Megállapítom, hogy a vízállás naaagy.
Megvilágosodtunk. Már tudtunk is. Beindult a katasztrófa-élet. Szerzetesi életrendünket a helyi iskolában igencsak untuk. Úgy t?nt, nem lesz ebb?l áldásos tevékenység a köz hasznára. A víz is kezdett megszelídülni, katasztrófa errefelé szerencsére nem történt. Az iskola ?rjít?bb, mint a laktanya. Akár a karantén. Se ki, se be, meg aztán minek is mennénk ki. Pedig a kíváncsiság m?ködött. Meg az ösztönök, melyek annál követel?z?bbek, minél háborúsabb a háttér.
– Akkor kimegyünk – így szóla Balicza ?rvezet?.
– De hogyan, te nagyesz??
– Fogjatok vödröt, ásót, lapátot.
Becsülettel beöltöztünk. A hét törpe csak abban különbözött t?lünk, hogy nekik volt munkavédelmi oktatásuk és egy Hófehérkéjük, aki nem szabolcsi.
– Ügyeletes elvtárs, Balicza ?rvezet? megbízott rajparancsnok és hat f? városi munkára kér engedélyt kimenni.
– Az engedélyt megadom.
Azt persze nem kötöttük a különös helyzet kapuügyeletére, hogy miféle munkára megyünk. Igyekeztünk minél inkább el az iskolától úgy, hogy azért visszataláljunk.
– Azt a „bajuszos” babakocsit nézd!
– Papás babakocsi. Semmi különös.
– Akkor figyeljetek!
Balkó alig ment oda csinos kis lapátjával valami megbeszélésre, már intett is nekünk, hogy kövessük. Akadnak helyzetek, amikor a csoportosulás kevésbé felt?n?, mintha valaki egyedül kólicál. Követtük a babakocsit, amiben nem láttunk babát, hacsak nincsen jól bebugyolálva, amire pedig a meleg id? nem adna okot. Némi cikkcakk után egy kis udvaron megállapodtunk. Gondoltam, névadó ünnepség következik.
– Az nem baj, ha nem tiszta szesz? Csak 50%-os.
– Kiváló. Nem tudjuk elvinni, itt innánk meg.
– Tessék, vitéz urak!
– Azannya! Milyen er?s kisgyerek!
– Tiszta apja! – hunyorgott Herczeg Vili, akit kénytelenek voltunk magunkkal hozni. Azt állította, hogy nem bírja a tespedést, a Lukicsnak meg nyoma veszett.
– Tüzérnek kell a célzóvíz. – összegezte a kirándulás célját Zazi.
– Kis-Nagy honvéd megemberesedett. Azt hiszi, most is harcászkodunk.
– Most összedobjuk a keresztel?t, hiszen szesztilalom ugyan van, de vízhiány nincsen.
Az értetlenked? babakocsis gyorsárust megnyugtattuk a pénzzel, pedig ha keménykedünk, rá is ijeszthettünk volna. Erkölcstelen ember, szesztilalom idején csak tett volna ilyet Roosevelt korában!
– Ott van Lukics is!
– Két órát kint vacakolni – bátor ember.
– Fiúk, kijönni még ment valahogy, de befelé felt?nnék.
– Gyere velünk, de egy kis amortizálást csinálunk.
Egy megkezdett építkezésnél eszközeinket munkában megfáradt tárgyakká avattuk. Egyesek ugyanis a látszatból ítélnek, és nem szeretnénk mihasznának látszani. A rendszer m?ködik, csavarjai büszkék a döccen?kre is. Meghökkenésünkre a kapus megállított. Még emlékezhetett a kimen? létszámra, azt próbálta összevetni a beérkez?kével Lehelési távolságon túlról mondta Balkó az ügyeletesnek szánt válaszokat, amelyek közé egészen filozofikusak is kerültek.
– Jelentem, valóban. Az emberek sebessége akkor is más, ha állnak.
Ennek jelentéstartalmával ugyan nem vagyunk tisztában, Balkó sem világosított fel, de érezzük gazdagságát, mint tizenhat évesek a Bergman-filmeknél.
Csillagváltás. A legszebb magyar szavak közé sorolhatta volna Kosztolányi. Sokakat a hangsor jelentése befolyásol, de itt az is elb?völ?nek t?nik. Csillagpor származéka az ember is. Csillag a Nap is. Vörösmarty Földje vak csillag.
Megint ?rség. Drugának, Gyuriczának, Pádárnak, Sz?r-Dalanak már rég krumplivirágja van, csontcsillag, ami m?anyag. Én kóteros voltam, csillagom – Náám, nincs!
Ã??rség, de már öreg rája vagyok, mélytengeri, iszapszem? öreg rája, másként nézem a világot. Nemsokára elhúzok, mint a vadlibák. Nyár és egyetem. Vágjuk lelkesen a centit. Már nem is borzaszt a disznók szaga, nincs mit tenni, ez a kettes ?rhely. Tudomást sem veszek fel?lük, szabad vagyok. Szaguk szakasztott körletillat. Itt vagyok honn. Az korábbi el?felvételis társaságból itt l?tte meg valaki magát. Már egykorú apámmal, Pet?fivel.
Hajnal. Fáradt is lehetnék. A kopaszok fölvételiztek már, és készülnek fölváltásunkra. De addig a megfigyelés. Mikor jönnek a madarak a maguk menetrendje szerint. Rend van, ahogy elfordul a Föld, jönnek a varjak, a tengelicek, kedvenceim. Énekes madarak. Akár az erd?, mez?. Szép, pedig csak jelzés, akár a határk? és halom: eddig jöhetsz, enyém a n?! Szabadság, szerelem? „Tulajdon, szerelem – Pet?fi, gilice”.
Mintha az allergiám is elt?nt volna. Pedig voltam korábban egyszer a toronyban, a péeszhá-telepen. Reflektorral, ami odacsalogatta a szúnyogokat. Rám jött a taknyolás, dög meleg volt, szúnyoginvázió a zízííí hangokkal, védekezés a gázálarc felvételével, maga a komplett ?rület.
Most jó. Uhler öcsi lelkesen telefonál a Juhász Gyurinak:
– Huszár f4.
– Szerintem elnézted.
– Miért, nálad van tábla?
– Dehogy. Ã??rségbe soha.
– Akkor fölajánlom a döntetlent.
– Rendben. Egész megizzasztottál.
– Igen, a fizikai er?feszítések sehol nincsenek a szellemiekt?l.
– Mindjárt váltunk. Kör-telefonra csillagváltás lesz. Nincs ütiveszély.
Nosztalgiázó állat az ember. Talán a második fokozatot mutatnám el?ször:
– Állj, ki vagy?!
– Anyád, fehér lovon.
– Fehér ló el?re, anyád maradjon helyben!
Nem emberibb ez egy öreg rájától, mint a csírák szabályzatban rögzített, arctalan változata:
– Állj, ki vagy?!
– Fölvezet?, váltás.
– Fölvezet? el?re, többiek maradjanak helyben.
Azután a fölvezet?t azonosítjuk, megtudjuk t?le a jelszót, és váltunk.
A harmadik lépcs?ben üldögélek, vagy sétálok. Szimatszatyrom derekasan tele. Kassák: Egy ember élete I-II. Már a második kötettel végeznék, és egy olyan emberrel, akit?l régebben idegenkedtem, de az már a múlté. Valami kiabáló, primitív lények jönnek, nem az olvasó népért mozgalom. Az ember ilyenkor higgadtan föltekint:
– Ne zavarj, vagy várj még, oldal közepén járok!
– Akkor fogsz leszerelni, amikor Gobbi Hilda lépést vált az alakulótéren.
– Meggy?ztél, megyek.
Bölcs belátás többet ér, minden buta idomításnál.
Csillagváltás. A szabálytalan ?rségváltás legszebb koreográfiájú megnyilvánulása. Megannyi ?rhelyr?l spermiumok indulnak egy irányba, és nem az gy?z, amelyik els?nek ér oda megtermékenyíteni a petesejtet, hanem mindegyik. Ezzel ellentétes, nem barátságtalan folyamat tapasztalható egyidej?leg, így az ?rhely személyzete szerencsésen megújul. Az ?rszoba méhébe hatolók pedig nagy zabálást tartanak a konyháról utólag küldött étkekb?l. Szabályoknak megfelel?en, persze el?z?leg kitáraznak, nehogy elsüljön a fegyverük odabenn.
Valamit ünnepelünk. Sosem voltam tisztában az ünnepekkel, mert az igazi belülr?l fakadó, nem kell hozzá el?írás, perec, nyalóka, lufi, lengetés, dísztribün, még sör sem. Egyenruhában ünnep lehet például egy eltáv, egy rendes fürdés, egy jó evés-ivás, beszélgetés egy lánnyal, de ez sem belülr?l fakad. Belülr?l a végtelen sivárság jönne, ami viszont nem lehet ünnep; ha odavisszük valakihez, az csak szeszszagot érez, és nem érti, hogy lehet így élni. Hiába gy?zködnénk, hogy nem így élünk, így csak elvagyunk, ennyire telik most, mert olyanok vagyunk, mint a magunk negatív lenyomata. Amolyan túlél?k. Ilyenek is lehetnénk, ha nem élnénk. Miért, mások hogy élnek? Még tavaly, a Gellértben az orvosisok gólyabálja. Az is lehetett volna ünnep. A volt gimis barátok bevittek. Ott d?ltem el a sok idegen között a pamlagon, jó-jó, nem feküdtem, de elbóbiskoltam, és:
– Petz honvéd, hozzám! – üvöltötte valaki. És én fölpattantam, és ott röhögtek a barátok.
– Állatok vagytok!
– Jelentést kérünk!
– Már elmondtam.
Nem. Ez sem volt ünnep, pedig ?k jól érezték magukat. Csupa sikeres, majdani jól keres?. Én elvileg magamat keresem, nem vagyok olyan kialakult, mint egy tudatos lény, aki képes és bele is mer vágni egy másik emberbe, mert ismeri a szervezet m?ködését.
A szervezetben rend van, még a balf…ságot is képes bizonyos mértékben korrigálni. A szemetet is képes az egésznek alárendelve, talán eredeti szándékai ellenére is jól felhasználni. Vagy elkeríti, tokmányt csinál. Gyöngyöt a kagyló. Betokozódik az, ami másként semmire jó.
Azt utálom legjobban, ha Csucsunak igaza van. Amikor egy szemét alak, akit nem becsülök semmire, még meg is ideologizálva pattog – és ráadásul igaza van, mert mondjuk, tényleg lógtam abban, amihez semmi közöm, amiben nem is akartam részt venni. Ez megsemmisít?. Ha meg én lehülyézem, akkor nem Kiss József f?szeméttel van bajom, hanem a Magyar Néphadsereg tiszthelyettesére mondok akármit, ami pedig jogtalan és igazságtalan, mert ugye a Magyar Néphadseregre úgy általában, annak tiszthelyetteseire meg egyáltalán effélét állítani, belátható, hogy képtelenség, tehát nem igaz.
Hazug vagyok és ünnep nélküli, pedig valamilyen ünnepre tisztogatjuk ruhánkat. Ezredsorakozó. Egyetlen hang nélkül. Raj, szakasz, század, üteg zászlóalj vezet?i mind tudják, hova, hogyan. Nagydob, a maga sötét buffanásaival, perg?dob, a maga idegesít? ritmusával. Mindenki tudja, mit kell tenni. Akár az álomban. Egészen illogikus, hogy tesszük, amit teszünk, de csináljuk. Szavak sem kellenek, pedig az egész katonaságot ki lehet húzni Zsoltész kedvenc hármasával: „jogos, hajts, kifújt”. De itt, most, szó nélkül m?ködik a rendszer. Mint a marionettfigurák mozgunk, de nem szálakon függünk, hanem, mintha belülr?l fakadna, akaratunkból jönne, amit teszünk. És azt tesszük, amit számtalanszor tettünk. Ezredsorakozó, fölvonulás, díszlépés, jobbra vetett fej, hasat be, mellet ki, láb húsz centi magasról odab…va, hogy a giliszták is… és magával ragadja azt, ami maradt bel?lünk ez a kísérteties majdnem némajáték, m?ködik a szerkezet, de hiányzik a burleszk röhögése, nincsen feloldás. Ahogy lezajlik az egész, továbbra is némán bambulunk egymásra.
Aztán megjön a szó. Elkaptak a légvédelmisek, Jóni, Prücsök, Feny?. Érdekl?dnek arról az alesr?l, akit pizsamában, éjjel, tiszteletlenül illettem szavaimmal.
– Hogy volt az a szentjánosbogaras eset?
– Mit mondjak, a kincstári változatot?
El?adtam bogarászásom és elveszésem történetét, mivel öt napra csak kivontak a laktanya langy melegéb?l. Ráadásul, kóteros múltam miatt legfeljebb szikvíz lehetek, ha leszerelünk.
– Bár egy szakaszvezet? mégsem honvéd – fejeztem be.
– Mi azok maradunk, hálistennek. Bár a Prücsökb?l még lehet akármi. ?nem elveszett ember, ha úgy is néz ki olykor.
– Én máshogy vesztem el, és az igazi erd? volt – kezdte Feny?. – A gyulai árvíz és a kecskeméti lótás-futás után bevagoníroztak minket, s útközben – tudván, hogy Borsosberénybe megyünk – elmeséltem egy gimnazista élményemet ezeknek – és itt Prücsökékre mutatott -, melynek egyik f?szerepl?je egy borsosberényi leányzó volt.
– Nagyon jól tetted, Gézukám! – Prücsök dülledt szemeivel, mint egy gólyák fölött ítélkez? béka – körülnézett, majd behúzta maradék nyakát.
– Agyoncsaplak, rohadék! Jó néhány nappal kés?bb ezek megetettek azzal, hogy bóklásztak a környéken, találkoztak egy csomó helybelivel, köztük ezzel a lánnyal is, aki azt üzente: „- Gyere!” – Mi kell a bakának? Nekivágtam az útnak, lementem a faluba, de senki sem volt otthon.
– Ez csak ürügy az ivásra. Szerelmi bánat oldószerrel…
– Anyátok! Egy kis kocsmai feltölt?dés után visszaindultam, s eltévedtem. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy odafele nem néztem meg azt a helyet, ahol kijöttem az erd?b?l a szántóföldekhez, így visszafelé túlmentem.
– Bölcsész ez is, nem térképész…
– Ott bóklásztam az erd?ben a magyar-csehszlovák határon: bakaruhában, öt évvel a dics?séges csehszlovákiai inváziónk után. Besötétedett, azon gondolkodtam, hogy egy fa tövében bevárom a reggelt. S valahol lenn autófényeket láttam. Nyílegyenesen átvágtam az erd?n az országútra. Valahol Balassagyarmat környékén jártam, három faluval feljebb a kelleténél.
– Még jó, hogy nem volt nálad a csúzlid!
– Stoppal visszamentem a faluba, de még meg kellett éjszaka találni a katonai tábort. Voltam én útépít?k táboránál, cigánytelepen. A kutyák ugattak, kergettek, s fennállt a veszélye, hogy egy ideges ?r esetleg valagba l?. Már jószerivel hajnalodott. Egy barakkban tévét néztek, épp az NSZK futball-VB volt. Bekopogtam.
– Mióta vagy te ilyen illedelmes?!
– Az ablakhoz lép? emberen azonnal észrevettem az antantszíjat – s rájöttem, hogy a legszéls? katonai barakkba kopogtam be.
– Beszarás…
– Ahogy mondod. Egy kis versenyfutás kezd?dött, el akartak kapni, de nekem akkorra már volt annyi helyismeretem, hogy tudjam, hol is vagyok. Sikerült belógnom a sátrunkba.
– Na már most – pislogott Prücsök –, ha nem hülyítjük a lánnyal, nincs ilyen szép emléke.
– Kösz, majd lerendezlek.
– Azért, az alesr?l nem tudtunk meg túl sokat, csak annyit, hogy vigyázni kell vele.
– Hát még nekem! Állandóan benyomnak ?rségbe, szerintem nem kerülhetem el. Én nem voltam pizsamában, lehet, hogy ? fölismer.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Petz György
