Tétova
– Hol vagyok én? Hogy kerültem én ide? Tudják, hogy én itt vagyok?
– Nagymama, ez most egy másik kórház, ide azért hozták mamit, mert meg kell gyógyulnia. Láza van és szortyog a bal tüdeje.
– Jó-jó, de tudnak itt rólam? Hát ez az én otthonom? Ha ide jövök, akkor én nem ott vagyok, akkor ott hogy’ fognak megtalálni?
– Ne tessék aggódni, itt csak egy kis ideig tetszik lenni! Ott jobb volt?
– Hogy történt ez az egész? Most fölkelhetek, vagy itt kell feküdjek? Szállítottak össze-vissza, teljesen megkevertek, attól vagyok már ilyen teljesen bolond. Fölkelek gyorsan. Pisilni kell!
El?t?nik karja a takaró alól. Csupa ránc, kilencvenéves kar. Lesoványodott, beszáradt, barnásan szürke. Az emberek öreg korukra fává lesznek. Tölggyé. De ez a fakéreg mégis, mintha lefegne kissé. Akár az elefánt b?re. Ebbe adják az infúziót. A vége felé az ember már nem eszik. Elszemezget a gondolatai közt.
– Megtalálnak itt engem? Ugye szólsz, hogy itt vagyok! Adj inni!
Ivás. A beszáradás örvényében elt?nik egy kis gyümölcslé.
– Anyu majd jön holnap. Mit hozzon? – menekednék – igazi italt? Legyen benne valami?
– Miért, ebben nem volt? Legyen, legyen. Anyád tudja, hogy kell higítani. Hubertus.
Fölültetem. Ágytálazás. Faggyús szag. A szomszéd ágyon harminc körüli lány, most érkeznek látogatói. A sarokban csupa-vibrálás öregasszonnyal év?dik az alaktalan ápolón?, rásegít a lábára egy gézhurkot, amivel a néni tornagyakorlatokat végez. Két er?lködés között majd kitölteti velem éjszakai ásványvizét, pedig még félig tele a pohara. Taktikus. Fölkészül. Tudja, hol van, meddig tarthatják itt. Karácsonyra hazamehet.
– Megcsináltam volna, kár volt kivinni az ágytálat – t?nik fel húsz perc múlva az ápolón?.
– Ugyan már! – mondom.
Fogalmam sincs, mir?l beszéltünk eddig azzal a fogatlan vénséggel, aki egy özv. el?taggal a nevemet viseli, és akihez úgy mentem látogatóba sok éven át, mintha a halálom után járnék még a világban. Özv. X. Y.-né Semmi közünk egymáshoz. Más vér. Nagyapám elvette valamikor, de apámat fiaként nevelte. Ez köt össze. Meg az öregség. Hogy most szórakoztatni kell. Ez egy természetes állapot.
Eddig volt valahol, elesett, ment?n hurcolták mindenhová; combnyaktörés, rosszul szegecselték, föl nem állhat, a fekvést?l már fölfekvése van; újra kéne m?teni, mert centiket tévedtek a m?tétnél; gyenge, nem vállalják, az elfekv?b?l kidobták, ne rontsa ott a statisztikát, most itt van, sokat alszik, altatják? nem bírja összeszedni a gondolatait, gyerekesen mammog, már nem tudja, mit akar, talán inni, mozognak körülötte valamiért; ha kilépek, már nem tudja, voltam-e, de most megismert, megbeszéltük, táncolunk az öcsém esküv?jén, megmutatjuk azoknak a ványadtaknak! igen, tangót, aminél a nagy belépés fölér egy nászéjszakával és csárdást, addig majd leckét veszek; megigazítom a párnát, fölemelem a csontokat a rajtuk lév? vastag, ráncos b?rrel, elhelyezem az ágyon, hogy kényelmesen nyugodjon, de még inni kér.
– Nem tudom, ez nem az én otthonom, vagy ott vagyok én? De akkor ki ez itt, ezt magyarázd meg nekem!
Sokadszor mondok el mindent. Miért, honnét, hová, meddig. Csak a szó fontos, hogy holnapi látogatást hazudok, akkor még nem tudtam, hétf?n nincsen látogatás, de most hozzá beszélek, a hályog nélküli látó szeme alja iszonyatosan véresnek t?nik, mondom neki, hogy kicsit piros a szeme, nem kellett volna ennyire kifestenie magát, de a haját megdicsérem, csak nem ment fodrászhoz? megköszöni, hogy meglátogattam, ugyan már, ez nem munka nekem, egy hölgyet meglátogatni, én most a lovagja vagyok, ? most n?, különben is a nevemet viseli, csak azt nem tudja, hol is van ?, és tudnak-e róla, nem veszett-e el, megígérem, szólok mindenkinek, hogy itt van, jó lenne otthon lennie, de én nem vihetem haza, itt vigyáznak rá; végül súgva megkérdezi a nevét.
Elköszönök. Arcom fölhorzsolja a fakéreg.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.23. @ 16:26 :: Petz György
