Hirtelen ébredtem. Az óra foszforeszkáló nagymutatója most döccent el a tizenkettesről. A kismutató még maradt. Neki nem olyan sietős. Furcsán éber vagyok, sehol az álom kábulata. Mi volt ez? Mintha valaki sóhajtott volna. Nem gyújtok villanyt, csak kibotorkálok a konyhába. Majd pár korty víz segít — gondolom — és újra hallom a sóhajt. A konyhaablakon kinézve nagy fenyőnk fekete sziluettje áll mozdulatlan némasággal. Csúcsát sem rezdíti szélfodor.
— Mi volt ez, öreg fenyő?
Semmi válasz, csak áll a Hold ezüstporában. Igen a Hold. Szokatlanul nagy. Körötte hidegen ragyognak a csillagok. Rágyújtok. Cigarettám parazsa világítja csak a kékes füst változó ábráit. Végre valami mozgás.
— Na, vén varázsló, te mit mondasz?
Most a füst is néma. Egykedvűen járja ősi táncát. Odakint mintha moccant volna valami. Macska jár a kertben? Nem lehet. Suba kutyám már a pulik odaadó lelkesedésével ugatta volna meg. A kertet tapadós koromként veszi körül az éjszaka csendje. Csak a sóhajtás. Valami mégis mozdul. Nagyon lassan, tétován tapogat. Billen egy virágszirom, moccan egy levél. A Sajó a tegnapi meleget köd formájában leheli ki. Partok közé szorított teste megelevenedik, millió formát ölt a könnyű vízpárában, miközben partnak futó fodrai csacsognak, énekelnek. A köd kezet formáz. Öreg, csontos, hamuszürke kezet. A kéz búcsúzó utolsót simogat a bársonybordó rózsaszirmokon, haragoszöld levélen, harsogó, életdús bimbókon, kékes fenyőtűkön. Hirtelen megrázza magát egy gerle a fenyő ágai között. Meg sem láttam eddig. Rövid nyakát nyújtogatva tekint körül, majd tollát borzolja, csőrét fázósan begyére húzva lehunyja szemét. Megnyugtatja a simogató párakéz. A lassan kúszó köd most éri el a nagy mogyoróbokrot. A mogyoró — mint termetes parasztasszony sokszoknyája — sűrű levelei közé rejti éjjeli vendégeit, a most csendes verébcsapatot. Néhányan kukucskálnak csak kérdő tekintettel, de a simogatás őket is álomba babusgatja. Dermedten állok az ablaknál. Cigarettámról régen elfeledkeztem, hosszú hamu konyul a végén, de nem tudok mozdulni, hogy leüssem. Megbabonáz a rajtakapott pillanat. A köd ott kint, hízik, testet ölt. Csapzott hajú öregasszonyt formál. Arcán régenvolt szépség meleg mosolya, erős csípője a termékenység biztos jele.
— Ki az? Ki vagy?
Tört fényű szemével lassan feltekint, áthatóan néz rám. Mosolyog. Szó nélkül, fáradtan suhan tova. Hátam mögött lassan fényt pislognak a szoba redőnyei. Elmúlt négy óra. Cigarettámból csak a kihűlt füst szaga maradt.
Az éjjel halkan elbúcsúzott a Nyár. A kicsattanóan, éltetően termékeny, napbarna arcú asszony észrevétlenül vénült meg. Nem mutatta haldoklását sem, szemérmesen elvonult. Helyet adott az almapiros képű, mindig jókedvű, hordóhangú, mulatós öreglegénynek, az Ősznek. De a jó asszony gondosságával hagyott még hátra egy kis éltető meleget, hogy a megkésett bimbók kinyílhassanak, a zöld gyümölcsök beérhessenek. Legyen mit szüretelni tékozló, nótás kedvű, agglegény öccsének. Az éjjel, búcsúzóul megsimogatta egykori pártája ékeit, a virágokat. Ledobta zöld ruháját, hogy az Ősz abból varrathasson avarszagú ködmönt. Csak kölcsön-ködteste lebbent és halk sóhajjal szertefoszlott a pislogó hajnalban.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.03. @ 15:28 :: Placskó Lajos
