A vén hold válladra hajtja fáradt fejét…
Te ott ülsz az álom, és az ébrenlét között. Előtted álmosan didergő pocsolyák nyújtózkodnak, arcod ráncaiban ott bujkál a temetetlen múlt.
Elvakultan látod, érzékeled a színeket. Rongyos hittel, tehetetlenül, roskadsz le a nyirkos aszfalt vetetlen ágyára, pinceszagú életed dohos magánya tölti meg.
Kalapod leveszed. Remegő kezed az üres világ felé tartod. Kiáltanál, mert tudod, fáj, de torkodban ott a keserűség, veled haldoklik már a magány.
És vársz, hogy halld a csörgést, a túlélés hangját.
Mormolod reggeli imád. Csukott szemmel, bezárt lélekkel éled meg életed. Szád már nem nyílik, hangtalan sorsodat csak a csended üvöltése töri meg.
Ember voltál! Vagy, leszel! Akarsz?
Nincs már semmid, csak a könnyeid mögé bújó, könyörgő szemek, és az álmok, amik még veled maradtak, nem hagytak el. Odatapadtak bőrödhöz, lelked apró rezzenéseihez, és már te sem tudod elhagyni őket.
Együtt éltek, keltek.
Haltok.
Becsukod szemed.
Érzed, ott ülsz anyád ölében. Soha nem jönnél már el abból a meleg ölelésből. Hallod az altatódal furcsa, de mégis kellemesen ringó dallamát. Melegség önt el, pedig kint tombol a vihar. Ott bent, ott nagyon mélyen benn, pattog a tűz. Anyád két kezében ringat. Neked adja az álmokat.
Hangok, zajok…
Zuhanás…
Álmaidban mindig újabb halált halsz, hogy az ébredésben, ismét megszülethess. De már nem érzed azt az édes ízt a szádban, testedet nem öleli ringató kéz, arcod nem simogatja a boldogság.
Tudod, te is voltál valaha Embernek mondott Ember. Neked is volt feleséged, gyermeked. Te is adtál életet az életnek, lángot a fáklyának, fényt a napnak, és egy utolsó előtti esélyt a reménynek. És önmagadnak.
De mégis elmentél, otthagytál mindent. Vagy téged hagytak ott.
Elhagytad már emberi külsőd, falak mögött vetkezted le múltad, most meztelen szavaid reszketnek ajkadon. Csak a lassan lüktető szíved maradt, és a lélek, mely kérget növesztett fáradt testedben. A fájdalom, mint tomboló vihar tépi a gyökereidet. Az igazi érzések a félelemtől már rég elbújtak benned. Lassan összedől körülötted a világ.
Tudod, hogy egyesélyes az élet. Látod sorsod, ahogy árnyékként követ, és rád nehezedik. Súlya van minden szónak, hangnak, mi körülveszi napjaidat. Rosszabb lesz, egyre rosszabb lesz, mint volt. Nem marad utánad semmi, csak egy kupac szürke hamu. Feladnád a feladhatatlant, de nem találod elveszett önmagad.
Az agyad már tompa, és mégis boldog vagy, saját boldogságod foglya. Hamis fényeket festesz nap mint nap fejed fölé, és hangtalanul kiáltod az égnek koldus sorsod. Üvöltésedben szilánkokra törik a keserű múlt, véresre tépi ajkadat, és a süket világ felé zokog.
Nincs társad, barátod, nincs már az Ember akivel beszélgethess.
Talán már a szavakat is elfelejtetted, hisz csak magadban mormolod, rekedt hangon reggelente az élet súlypontjait, és köztük a sikoly húzza meg éjjelente a kegyetlen egyenest, az életet, mely tenyeredben, kusza vonalként rajzolja meg sorsodat.
Mikor esténként leveszed kabátod, és fejed alá hajtod, a sötét éj száll takaróként rád. Akkor érzed magad ismét embernek. Hiszen nem látod az arcokat, nem karcolják lelked gúnyos szavak. Saját magad simítod arcodra a hazug boldogságot, saját kezeddel öleled át eltévedt álmod.
Reszketsz, mert jönnek az álmok, amik csak a te álmaid. Olyan gyermetegek, és mégis visszahívod őket.
Túl vagy már öt évtizeden, a vizsgákon, egy boldogító igenen, gyereksírástól feszült éjszakákon, válópereden, a mindenen is túl vagy, a túlon is túl, az életeden is túl.
Akárhol hajtod le fejed, már minden a tied.
A park, a pad, a lépcső, az aluljáró. De még mindig várod a csodát, hogy kukába dobhasd mocskos nadrágod és ezer lyukból kiáltó koldus életed.
Álmodod asszonyod. Talán ?? Vagy ?? Lehet most jön. Megigazítanád nyakkendőd, de már rég a nadrágszíjad lett. Előveszed kopott fésűd, leporolod magadról az utca szennyét.
Arcokat látsz, sötét árnyként közelítenek feléd. Szomorú szánalommal néznek szemedbe, de te mégis látod a halvány fényt körülöttük, hisz ők is emberek, mint te.
Újból hallod a csörgést. Leereszkedsz, még annál is lejjebb. Mosolyogsz boldogan. Ezt a napot is túléled majd. Összegörnyedsz embrió-magányodba, és hiába csukod szemed, lelkedet sós könnyed marja.
Az anyaméhben vagy ismét. Csönd van. Halk ringatás.
Jó!
És tovább.
És még.
Hirtelen megáll az álom-bölcső. Ki akarsz szállni, de tehetetlen vagy, béna a láb, nem mozdul a kéz.
Ordítani szeretnél.
Tudod, hogy senki sem figyel már rád. Senki! Hiába tépnéd ki a lapokat abból a Nagy Könyvből, neked már nincs esélyed újból írni az életed. A te életed már csak egy kiolvasott, gyűrött ponyva. Csak vegetálsz, nincs már erőd. Az élet kilökött magából, ott állsz a szakadék szélén.
Imbolyogsz… Kábulat…
Már nincs időd elromlani, már elromlott az, ami voltál, és csak a sápadt napok vesznek körül, és mormolod újból az imád. Nem istenhez, mert nincs istened. Saját imád van a túlélésre.
Az égre emeled tekinteted, és tudod még itt vagy, hiszen a te arcodat is simogatja olykor a nap ezerszínű sugara, a te szemedbe is kavarja a port a kóborló szél. De ma is csak a holdfény takar majd be, a te életed is ott zuhan valamelyik csillagban.
Lassan gördülnek lefele könnyeid, arcod mossák, ráncaid redőiben meg-megakadnak. Ahogy az idő lassan körbefonja álmaid, múltad, emlékeid, úgy sorvadnak el lassan a vágyak is.
Igen! Ez a te életed, ott a lépcső alján, a parkban, a padon, az aluljáróban.
Akármerre megyünk, tudjuk te vagy. Nem tudsz senkit megtéveszteni. Hiába álcázod magad.
Te maga vagy a fájdalom!
Rád sötétedik az üvöltő magány, mindened fáj.
Elindulsz. Botladozva jársz, fáradtan, kiégett szemmel keresel. Éhséged, szomjúságod, és tested mellé bukó, remegő kezed vezet. Talán ma is elkerülöd a véget, és tovább húzhatod pontjaid közt azt az egyenest.
Zsebedből előkerül bicskád. Hajdanán fiadtól kaptad, nem is gondoltad volna, hogy a túlélésed eszköze lesz.
Visszakábulsz a holddal együtt a lépcső aljára.
Leveszed kabátod, rutinosan teszed, nem tévesztesz el egy mozdulatot sem, hiszen minden pillanatod azt jelzi, még vagy, még lélegzel.
Nagy levegőt veszel. Hallod az utolsó vonat robogását, érzed a te életed is olyan, mint egy gyorsvonat. Ismeretlen felszállók, néma arcok Egyszer te is felszálltál rá, de már nincs több megállód.
Szemed lecsukod.
Álmaid takarnak be.
Már nem fázol.
Ismét összegörnyedsz.
Fejed felett a csillagok.
Zuhannak. Beléd robbannak.
Lassan te is belezuhansz a semmibe.
Visszatérsz az anyaméhbe.
Álmodsz.
Álmaid falai körbe zárnak.
Ringsz… lehunyt szemedben alszik veled a végtelen idő.
Lassan, ringsz…
És még egy kicsit…
És még…
… lecsukódó szemeidben lassan szétreped a gyilkos magány…
Legutóbbi módosítás: 2008.09.10. @ 12:25 :: Szilágyi Hajni - Lumen
