Bár még nem tudom, merre kanyarog majd az Út,
hogy mire lesz időm, és lesz e helyem,
és ha ott vagyok vajon felismerem még arcod,
s azt a pillanatot, amikor keresztet húzott
homlokomra életért könyörgő hangod.
Lelked fájdalma tíz körömmel kapaszkodott
a templomi csend fehér erezetű falaiba.
Istenért kiáltottam, tanítson meg
gyorsan felnőni, hogy utolérjelek,
ha elindulnál egyszer nélkülem.
De csak a ronggyá szakadt
szürke égre mutatott,
s gyűrte ráncokba szedve neved,
könnyű feloldozásod a vétkek alól,
mázsányi súlyú emlékek alá rejtette.
és sóhajtva megkondultak a harangok,
és világot rengető sikollyal,
sikolyt szültek békétlen szívemben,
s éreztem, ahogy lassan elveszítelek…
Az égen torlódó májusi-felhők közé feszült,
lelkemből kiszakadó hiányod,
csendet intett az utolsó jelen,
visszhangként zuhant vissza testetlen lelked,
kereszted alatt dombbá nőtt árva magányába.
Ahogy a Hajnal mellére hajtottad fejed,
utánad bukott a Nap a Holddal,
eggyé vált óceánjukban csillagok fuldokoltak.
Arcod felemésztette a veremmé nőtt csönd,
fohászom végleg szemhéjad alá költözött.
már nem könnyezem, csak néha fájok
a harangkupolák alatt,
elrejtve szorongatom kincseim,
omló emlék- időkből visszalopott,
nekem álmodott
kérész álmaid…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
