Fájdalom-lázas hajnalon
kezed súlya alatt fulladtak
a törékeny hangú sóhajok,
az utolsó felvonásban is játszottál,
istent játszottál…
álmainkat legyilkolva,
ezer szöggel lángoló keresztet ácsoltál…
Most hóhérként röhögsz fekete gúnyádban,
önmagad festette hazug álarcodban.
A szél odakint sikítva szaggatja ki
a zajban rekedt gubbasztó csendet,
íveket tangózik a bamba világ körül…
Vagy ezek is a te lépteid?
Feszülve tágul az est pupillája rám,
néha még félek ebben a homályban,
hisz’ közeledő árnyékod is riaszt már.
Nekem készített máglyára akasztom
egykor kiüvöltött ítéleted.
Most én kiáltom;
Mától te vidd tovább a keresztet!
Reszkess te saját árnyékodtól,
s majd ott élj-szeress-sírj-halj,
hol megtört szárnyával vergődik nappallá,
a fekete hollóként suhanó sápadt arcú éj.
Ott, hol megrepedt fényű csillag-lelkek
álmodban szemhéjad alá zuhannak,
s tántorogva halnak meg csúf magányukban…
Ott élj-szeress-sírj-halj!
Ahogy az elrendeltetett…
Tán’ a halál, majd feloldoz senki fiaként,
megbocsátja félrecsúszott ököl-szavaidat,
s fekete-oltárán angyallá szentel téged.
De míg itt élsz, szeretsz, sírsz
e földön, más már nem lehetsz,
csak a pokol-gödréből felhörgő,
ember testbe öltözött,
gyilkos lelkű árnyalak…
Legutóbbi módosítás: 2008.09.05. @ 21:10 :: Szilágyi Hajni - Lumen
