A korban,
hol a magányt
gépekben rejtőző
szellemárnyak jajgatják,
én, a kitárt kapuk
diadalát hirdetem.
Ki árulkodó lelkét
gyömöszöli szóba,
kincseit így szórja közénk,
nagyra becsülöm.
Tekintetét nem kerülöm,
mikor napjai sárfolyamából
kiemelvén arcát,
levegőért kapkod.
Hozzád jöttem! – szólok,
és nyújtom kezem.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.09. @ 07:02 :: Takács Dezső
