Csengettek az ajtón.
– Szervusz, János! – köszönt a vendég. Jöttem, hogy ellenőrizzem, hogy jó lett-e az idei borod!
– Szervusz, Gyuri! De jó! Van ürügyem pihenni egy picit –, fogadta örömmel János.
– Ezt a csokit a gyerekeknek hoztam… tette hozzá Gyuri.
– Akkor miért adod a kezembe?
Szili antennái azonnal riadót fújtak a „csoki” szó hallatára, meg is jelent azonnal.
– Öcsi? – kérdezte édesapja.
– Kinn van. Gyámbássza a csibéket.
– Ha bejön, osszátok el!
János már nem látta, hogy Szili milyen pofát vágott az elosztás ötletére. Persze, megint el kell osztani! Mióta ez a vakarcs megjelent a családban, azóta neki mindenből csak a fele jut! Mérgesen kettétörte a csokit, megnézte jól, hogy melyik fele a kisebb, s azt az asztalra dobta. A másik felébe pedig beleharapott, hogy megvigasztalja magát. De finom! Ilyent még nem evett. Na persze, Gyuri bácsi most jött Svájcból… Ilyent itt nem lehet kapni… S ha letörne még egy sort? Úgy se tudja Öcsi, hogy mekkora volt eredetileg. Kikukkantott a nappaliba óvatosan. Édesapja és Gyuri bácsi nagyon el vannak foglalva a borkóstolással. Nem vették észre.
– Csak egy sort… – határozta el. Elfogyott az is. – De ha kicsomagolom, s a másik oldalról török le egy sort, olyan lesz, mint ha kicsi csoki fele lenne… Jujj, darabokra törött! – mi lesz most! Huh, nem láttak meg! Csak még ezt a picit, úgy se rakják össze… Aztán még egy törmeléket…
Amikor meghallotta az öccse hangját, ijedtében a zsebébe dugta a maradékot. Ha meglátják, rájönnek, hogy megdézsmálta, Apu nagyon mérges lesz, s ő megint kihúzza a fércet. Mivel vendég van, s előtte történt az egész, még mérgesebb lesz… Jujj, mi lesz most!
– Hol az én csokim? – rontott be Öcsi megtudva, hogy Gyuri bácsi csokit hozott. Szili megvonta a vállát.
– Az elébb még az asztalon volt…
Na persze, megy is árulkodni… Az a júdásfajzat!
– Agyonütöm ezt a kölyköt! Hogy lehet ilyen önző! Miért nem lehetnek jó testvérek! – hallotta felállni az apját felállni az asztaltól, s a széket leesni.
– Mi történt? – lépett be Anyu ebben a pillanatban, s látta, hogy férje nagyon mérges. Ez az önző kölyök megette megint Öcsi elől a csokit! S mondtam neki, hogy osszák el! S most hogyan kárpótoljam a kicsit, nincs honnan vegyek neki Svájci csokit! Miért nem lehetnek ezek jó testvérek? – fakadt ki.
– Valamit nem jól csináltunk. Nem tudom, hogy mit, de most már látom, hogy ha megint megbüntetem, még mérgesebb lesz a kicsire, s jobban attól nem fogja szeretni, ha miatta büntetjük meg naponta. Ez egy ördögi kör. Nem szereti a kicsit, kiviseli magát, mi megbüntetjük, s mivel a kicsi miatt húzta ki a lutrit, még jobban gyűlöli.
– S ha szó nélkül tűrjük, hogy megegye a csokiját? Hogy azt higgye bármit büntetlenül megtehet?
– Nem, azt se lehet… Valahogy másképp kellene elbeszélgessünk vele.
– Akkor lássam ezt hogyan oldod meg. Kíváncsi vagyok.
– Jó megpróbálom. Nem tudom még, hogy mit csinálok, de ügyelj, hogy senki se zavarjon meg bennünket. – Szili, gyere ki a hálószobába! – szólt be az ijedten kuksoló Szilire, aki úgy ült a sarokban, mintha a halálos ítéletét várná. Anyu becsukta maguk után az ajtót, leült az ágyra, majd rászólt Szilire:
– Csüccs, ide mellém!
Szili leült az ágyra, keresztbe tett kézzel, s minél távolabb Anyutól.
– Mondd el mi történt! Haljam tőled is!
– Gyuri bácsi hozott egy tábla csokit. Azt mondta Apu, hogy osszam ketté. Kettétörtem, s a felit az asztalra tettem. A másik felét megettem. Nem ettem meg az egész csokiját!
Anyu egy pillanatig elgondolkodott. Látta, hogy a fia nem mer a szemébe nézni.
– Biztos?
Szili dacosan hallgatott.
– Félsz, hogy most kihúzod a lutrit, mint annyiszor…
Látván, hogy Szili nem szól, rákérdezett:
– Tudod, hogy megérdemelnéd, ugye?
Szili lehajtott fejjel ült. Erre a szeme sarkából az anyjára pillantott. Egy pillanatnyi habozás után odabújt, átölelte, s szipogva mondta:
– Soha többé nem leszek rossz! Soha! Soha!
– Na, ezt már ismerjük. – gondolta Anyu. – Ezt már hallottam jóegynéhányszor, valamivel valószínűbb, hogy a falra hányt borsó ott is marad, mint, hogy ezt az ígéretet be is fogja váltani.
– Félsz, hogy nem foglak szeretni. Szeretnéd, ha nagyon szeretnélek.
– I-hi-gen…
– Na de hogy, ha te megeszed az Öcsi csokiját?
– Soha többé nem leszek rossz! Soha! Soha!
– Legközelebb akkor Öcsi is megeheti a te csokidat? – engedte el Anyu a füle mellett az üres ígéretet. Szili hallgatott. Mi is mondhatott volna? – S ha te ezt nem vállalod, akkor én hogyan bízzak meg abban, hogy nem fordul ismét elő? Gondolod, hogy be is tudod tartani, hogy soha de soha ne légy rossz?
Szili előbányászta a zsebéből a csoki maradékát.
– Nem ettem meg az egészet…
Anyu ránézett. Vajon mi játszódhat le benne? Ekkor tudatosul benne a gyermek előbbi mondatának a lényege. „Nem ettem meg az EGÉSZ csokiját!” Még igazat is mondott.
– Szeretnéd, ha szeretnénk téged.
– I-hi-gen.
– S nagyon kívántad azt a csokit… nagyon finom volt…
– I-hi-gen. Csak egy picit akartam venni belőle – tette hozzá gyorsan,
– S aztán vettél még egy picit…
– Ühüm.
– S most mit csinálunk?
– Odaadom neki a maradék csokit.
– S ez igazságos így.
– Nem. Sajnálom, amit tettem…
– Tudom. De azt te is tudod, hogy nincs honnan kipótoljam!
– Bocsánatot is kérek tőle.
– Kárpótolni kellene pedig. Majd kitalálunk valamit. Menj.
Szili kiszaladt a hálóból, de elrobogott a nappali előtt, ahol Öcsi az apu ölében vigasztalódott, s a gyermekszobába futott. Egy fél perc múlva megjelent. Egyik kezében a maradék csoki volt a másikban Polic Dzsót, kedvenc kisautóját szorongatta. Azt, amelyikre Öcsinek nem volt szabad a kezét se rátenni. Még egy utolsó bánatos pillantást vetett a kisautóra, a könnye is kiserkent, majd mint a kett?t odanyújtotta neki.
– Tessék! – nyújtotta át.
Öcsi leugrott Apu öléből, felcsillant a szeme, oly régen szeretett volna játszani azzal az autóval. De nem akart hinni a szemének. Értetlenül nézett hol a Polic Dzsóra, hol bátyjára, hol Apura.
– Neked adom. Megkárosítottalak… – magyarázkodott Szili.
– Hagyod, hogy játsszon vele? Kárpótlásul. Tudod, hogy régen szeretett volna vele játszani. Szép gesztus! – vette elejét Anyu, hogy megbánja az ajándékozó gesztust.
– Látod, Szili hibázott, de megbánta. Megpróbált téged kárpótolni. Szép tőle igaz? – fordult a kicsihez. – Na, menjetek, játszatok együtt Polic Dzsóval. Hogy megértem, hogy jó testvérek legyetek…
A gyermekek békésen eltűntek a gyermekszobában.
– Erre hogy vetted rá? – kérdezte Apu elhűlve. – Hogy féltette azt az autót!
– Azt én is szeretném tudni… – mondta Anyu elhűlve. – Nem az én ötletem volt a Polic Dzsó…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.30. @ 12:03 :: Vandra Attila
