Lassan araszolt a BMW az Isten háta mögötti székely falucska utcáin. A tankcsapdáknak beill? kátyúk alaposan próbára tették az autósztrádára tervezett limuzin rugózását, s a professzor lelke mindegyik kátyú után belejajdult. Fizikai fájdalomként élte meg a vadonatúj kocsija szenvedését. Ám haladt el?re rendületlenül, s a f?tengely h?siesen bírta a megpróbáltatásokat. ?is bizonyítani akarta gazdájának, hogy megérdemelte az árát, s még ha nem is terepjáró, ?rajta néhány székelyföldi kátyú nem fog ki! Azért se tört össze.
A kocsi vánszorgását népes néz?sereg kísérte. Nem sok kocsi merészkedett ide, a világ végére, jobbára az, aki motorizálva jött az traktorra ült, ritkán jelent meg egy-egy kivénhedt ARO terepjáró, még a Dacia-tulajdonosok is sajnálták itt ribolni a kocsijukat. Már a dics?séges rendszerben sem volt itt kollektív gazdaság, még a komcsiknak se érte meg ide eljönni.
– Szegény, biztos eltévedt… – találgatta Gazsi bá.
– Szerintem a Kovácsékhoz megy. Neki az egyetemen dolgozik a lánya. Csak neki lehet ilyen ismer?se – vetette ellen a mindentudó öregasszonyok magabiztosságával a szemközti szomszéd. Igaz-e Ángyom?
– Ni, tényleg, a Juliska is benne ül! – ismerte fel a töpörödött nénike, akit Ángyomnak szólítottak. Hogy felvitte az Isten a Juliskának a dolgát! Na, erre már indulhatott is a pletyka a Kovácsék Juliskájáról, a szerencséjér?l, az érdemeir?l, a bezzegekr?l, a rosszmájú feltételezésekr?l, a …
Bármilyen lassan haladt is el?re a kocsi, az Ángyom mondanivalója befejezte el?tt megérkezett a Kovács gazda portája elé.
– Édesanyám, édesapám! Hazajöttem! – kiáltott Juliska az autóból kiszállva.
Nyílt is a kapu azonnal.
– Jaj, édes lányom, hogy itthon vagy! – csimpaszkodott a magas lány nyakába szinte egy fejjel alacsonyabb édesanyja.
– Na, hagyjál nekem is bel?le – dohogott féltékenyen Kovács gazda is. De akkor már ott volt a Juliska bátyja, a sógorn?je, s 3 éves unokahúga is.
– Puszit nekem hamar! – tárta Juliska a kicsi felé ölel? karjait. – Hogy megn?ttél!
– Mit hojztál? – érdekl?dött Málinka.
– Málinka, nem szégyelled magad? – kapta el édesanyját a nevelési roham. Juliska elengedte a füle mellett.
– Finomat, de csak benn kapod meg! A b?rönd alján van!
Juliska ekkor eszmélt fel, hogy a professzor olyan gyámoltalanul áll ott, mintha sarokba állították volna.
– Jaj, de figyelmetlen vagyok! Mutassam be a Szilárdot. A múlt hét óta ? a Budapesti M?szaki Egyetem legfiatalabb professzora! ?a f?nököm.
– Ó, Juliska, ne csináld ezt velem! S nehogy engem professzorozni kezdjenek! – fordult a család felé.
– Büszke vagyok rád, s örvendek a sikerednek, s ezt közölni akarom mindenkivel, aki nekem kedves! – feleselt vissza a lány.
– Professzor úr, tessék befáradni! – tessékelte be az öreg Kovács. Juliska intett Szilárdnak, hogy ne tör?djön a professzorozással. Úgyis hiába…
– Jaj, lányom, nem értesítettél, hogy jössz, s még ilyen el?kel? vendéget is hoztál, mit adok nektek… – dohogott Kovácsné, közben arra gondolva, hogy milyen tiszteletlen a lánya, hogy a professzort, aki még f?nöke is, csak úgy letegezi.
– Ne problémázzon édesanyám, ahol öt ember jóllakik, ott heten is ehetnek. S miként értesítettem volna? Telefonjuk nincs, s mi hamarabb ideértünk, mint ahogy a posta kihozta volna a levelet. Eszünk azt, ami van, s annyit, amennyi van.
– De a professzor úr…
– A „professzor úr” – szólt közbe Szilárd gúnyosan ejtve a szavakat – nem kényes. Miatta nem kell jajveszékelni.
– Ez jólesett, nagyon finom volt, köszönöm a részemet – mondta Szilárd. – Kár volt úgy aggódni, mert jóllaktam.
– Jer lányom, szedjük össze az asztalt, Bori majd mosogat, s mi addig palacsintát sütünk. Nem lehet, hogy ne legyen valami édesség az ebédnél, amikor ilyen el?kel? vendég van a háznál – vette át az irányítást az édesanyja.
– Hagyja édesanyám az „el?kel? vendégezést”, Szilárd kellemetlenül érzi magát. De a palacsinta az pompás ötlet, csináljunk ordás palacsintát sok kaporral, Szilárd nem evett olyat életében, biztos ízleni fog neki.
A n?k kimentek a konyhába. Málinka a nyomukban. Juliska bátyja összeszedte a csontokat, hogy vigye ki a kutyának, s amíg a palacsinta elkészül, adjon friss vizet az állatoknak, s etesse meg a kiscsibéket. Kettesben maradtak az öreg Kovács és a professzor. Nézték egymást, valamit mondani kellene. Végül Szilárd törte meg a csendet.
– Nagyon meleg van.
– Aha, fülledt.
Újabb csend állt be. Végül Szilárdnak ment? ötlete támadt. El?vette a laptopját.
– Hadd mutassam meg a képeket, amit Juliskával csináltunk a Madridi konferencián.
Elindította a számítógépet. Ekkor megcsörrent a mobiltelefonja.
– Jóska bácsi, a My Documents/Képek/Madrid-ban vannak a képek. Nyissa ki nyugodtan. Bocsánat, egy amerikai szám keres… Lehet, valami fontos.
Amikor az angol nyelv? beszélgetést befejezte, akkor vette észre, hogy az öreg meg se mozdult.
– Tudja professzor úr, én csak egy buta paraszt vagyok, nem értek az ilyen komplikált micsodákhoz… – szabadkozott az öreg. Szilárd elmosolyodott, kinyitotta az explorert, kikereste a könyvtárat, ahol a képek voltak. Lehetett látni a remeg? kezén, hogy rendkívül izgatott. Elindította a vetítést.
– Ez a Madridi egyetem… – kezdte magyarázni, de a második képet már nem mutathatta be. Megint megcsörrent a telefonja.
– Bocsánat, Jóska bácsi, de ez tényleg egy rendkívül fontos hívás. A sorsom függ t?le. – Ez a beszélgetés sokkal rövidebb volt, Szilárd arca ragyogott, amikor letette a telefont.
– Nem tudom elhinni! – ujjongott.
– Mit te? – lépett be Juliska egy tál palacsintával a kezében.
– A Kaliforniai Berkeley Egyetem rektora hívott fel. Olvasta legutóbbi cikkemet. Ã??k ugyanebben a témakörben végeznek kutatásokat. Felajánlotta, hogy vegyek részt egy kétéves projektben.
– S két évig oda leszel? – szomorúság sz?r?dött ki az éppen belép? lány hangjából. Szilárd, mintha meg se hallotta volna.
– S a feltételeimet is elfogadták szó nélkül.
– Milyen feltételeidet? – érdekl?dött Juliska.
– Hogy a feleségemet is magammal vihetem.
– Neked feleséged van? – vált falfehérré a lány.
– Még nincs. De lesz – válaszolta Szilárd. – Remélem – tette hozzá pajkosan. Juliskát az ájulás környékezte.
– Jóska bácsi, szeretem a lányát, s szeretném megkérni a kezét! – fordult az öreg Kovács felé, de szeme sarkából Juliskát figyelve.
Az öreg a meglepetést?l szólni se tudott. Hogy az ? lányát egy ilyen tudós professzor kérje meg feleségül! Egyszer?en nem hitte, hogy valóság az egész. Egy szót se tudott kinyögni. Juliska se fogta fel els? pillanatban. Aztán nagy k? esett le a szívér?l. De azt már nem állta meg, hogy ijedtségét le ne vezesse.
– Mi folyik itt? Baromfivásár? Az én véleményemre nem kíváncsi senki? Adtok-vesztek, mint egy libát? – csattant fel m?felháborodással, mely az átélt izgalom miatt nagyon életh?re sikeredett.
– Jesszusom! – csapta össze kezeit Kovács néni ijedten, hogy ez a lány most mindent elront.
– Egy perc gondolkodási id?m volt. Akkor kellett megmondanom a feltételeimet. S úgy éreztem, igent fogsz mondani… Reméltem… – tette hozzá b?nbánóan.
– Megérdemelnéd, hogy nemet mondjak, úgy megijesztettél! – ment közel a lány, belebokszolt, majd a nyakába ugrott. – De most az egyszer megbocsátok! – Majd egy kis szünet után hozzátette: – Te disznó, te ezért akartál mindenáron hazahozni! Te már rég készülsz erre! – s megint belébokszolt finoman a bal kezével, de a jobbal továbbra ölelte Szilárd nyakát.
– Legyetek boldogok! – mondta repes? büszkeséggel az öreg Kovács. Hogy neki ilyen tudós, híres professzor lesz a veje!
Kovács néninek bezzeg rögtön f?ni kezdett a feje, hogy mit f?z az eljegyzésre, de senki se tör?dött sopánkodásaival. Ám ekkor hirtelen Juliska bátyja nyitott be lóhalálában.
– Nagy id? jön! A sarjút a kertben hamar boglyába kellene szedni. Alig száradt ki az es? után, s ha megázik ismét, rothadni kezd, s nem lesz mit adni télen a teheneknek!
Az öreg Kovács azonnal indult ki az ajtón.
– Én is jövök segíteni! – szólt utána Szilárd.
– De professzor úr… – akadékoskodott az öreg Kovács.
– Én is a család tagja vagyok most már! S nem esnek le a rangjaim, ha segítek én is egy picit! – szakította félbe Szilárd. – S ne tessék engem professzorozni…
– Jó, úgyis sietni kell. Hozza a szerszámokat, Málinka majd megmutatja, hogy hol vannak!
Szilárd sietve követte a csöppséget. Benyitottak a fészerbe, el?tte millió kerti szerszám. Ásó, többféle kapa, vasvilla, lapát, gereblye, fejsze, cséphadaró, s még jó néhány szerszám, aminek rendeltetése talány volt számára. Akkor jött rá, hogy nem tudja, milyen szerszám is kell a sarjú boglyába szedéséhez. Városon n?tt fel, s soha életében nem volt még falun. Bizonytalan mozdulattal el?vette a két gereblyét, Málinka észrevette a habozását.
– Te nem tudod, hogy milyen szerszám kell? Ott a vasvilla ni, az is kell! Hogy lehet valaki ennyire buta?
A „világhír?, nagy tudású professzor” szóhoz se jutott a meglepetést?l. Na, ?t se leckéztették meg így, már id?tlen id?k óta. S pont egy hároméves kislánytól adja fel neki a leckét…
– Sic tranzit gloria mundi![1] – villant át az agyán, s az ajkába harapott, visszaemlékezve az el?bbi, kissé lenéz? mosolyára, amikor az öreg nem tudta a számítógépet elindítani. Einsteinnek igaza volt. Minden relatív…
[1] Latin közmondás: Így múlik a világ dics?sége!
Legutóbbi módosítás: 2008.09.18. @ 10:46 :: Vandra Attila
