Délben már reszketett a levegő a víz felett, csecsemő-szellő dajkálta a nádast. A nádbóbiták kacéran bújtak az enyhe légmozgás markába.
Növények tövénél csubbogó halaktól forrt a sekély víz, és forrt a halakban a hideg vér.
Párzás ideje volt.
A zöld pettyes karcsú hím már legalább századszor úszta körül a nőstényt. Keringője közben egyszer-egyszer fehér hasát is megvillantotta, bravúros fordulatokat tett. A nőstény mozdulatlanul egyensúlyozott, mintha nem is látná hideg, csupapupilla szemével a szerelmi táncot. A hím mindinkább beszőkítette a kört, és minden fordulat végén farkuszonyával párjához ért. Végigsimogatta, cirógatta oldalát, farkától a mellső uszonyáig. Lassan a part felé terelte a nőstényt. Az minden érintésre megrebbent, mintha el akarna menekülni. De csak úgy tétován. Lustán. És csak azért, hogy a szerelmi tánc tovább tartson.
Menekülésről már szó sem lehetett. Ezt érezte mind a kettő. A kör bezárult, a táncot be kell fejezni. Sekély vízbe, a Nap közelébe értek.
A megérintett nádszálakról hímpor hullott a vízre.
Már nem köröztek. Mereven, fenségesen álltak egymással szemben. A nőstény a farkát vízinövények közé fúrta. Ikrásodott a sekély víz alja.
Több ezer nyákos halreménységet rakott le. Nem tehetett másként. A hím őrizte a nőstényt, mint gazda a béresét, kitartóan és fenyegetően, ha az netalán el akarna menekülni. A hím sem tehetett másként.
Ragadozó szájuk egymással szinte összeért, halszemükkel farkasszemet néztek. Körülöttük pajkos halacskák cikáztak, szemtelenül és fölöslegesen. Valahol vadruca hápogott, pipéit terelte. Talán a Nap is megállt az égen, de akkor semmi, de semmi nem volt fontos, mert a jelen akkor vált jövővé.
Mire az utolsó ikra is klorofill-bölcsöt kapott, a nőstény szemében már a mély vizek fáradtsága sötétlett. Petyhüdt testtel csúszott el a még mindig mozdulatlan hím mellett. Az pedig hagyta, hogy menjen. Megtette kötelességét, most már mehet. A nőstény vissza sem tekintett. Minek? Helyét a hím foglalta el. Farkát befúrta a vízinövények közé és már tejesedett a víz alja, amikor a nagy fekete hal megjelent.
Hosszú féregbajuszával vaksin tapogatta a gyökereket, és csak későre vette észre a másikat, amikor annak hegyes foga síkos bőrébe mart.
A fekete hal is hím volt. Tejtől duzzadó és sokkal nagyobb. Mégis elmerült. Lomhán cipelte magával kakukk-férfiasságát, mert hiányzott belőle valami. Az, ami a másikban megvolt.
A győztes hal pazarlón ontotta a tejet, és büszke volt arra, hogy fajtája a színesekkel nem keveredik. Győzött és teremtett.
Mégis, mire a tejfelhő leszállt és az ondószálak az ikrákra csomósodtak, már ő is közömbös volt. Messze járt.
A következő napokon más halak jöttek. Kicsik, nagyok, hímek és nőstények, de mindannyian elkerülték a magára hagyott ikratelepet, mint emberek az idegen személyt.
Aztán egy öklömnyi teknős kúszott az ikrás gyökerek közé. Előbb kényelmesen elhelyezkedett, majd kígyófejének nyújtogatásával falta, habzsolta a mocorgó élő jövőt. Talán az utolsó megtermékenyített ikrát is bekebelezte volna százéves gyomrába, ha elébe nem lép a gázlómadár. Arasznyi csőrével a teknőcre csapott. De elkésett, mert az még idejében behúzta nyakát és hártyás lábait csontos, kemény páncélja alá.
Hiába volt erős és keménycsőrű a madár, a teknőcöt évszázadok pajzsa a törvény védte. A madár meghempergette, sok iszapot kavart fel, de kárt nem tehetett benne. A teknős továbbra is élő teknős maradt ki tudja még meddig…
Az iszap leülepedett és a béka páncélját is terepszínőre álcázta. Biztonsága újabb réteggel vastagodott.
A teknős lomhán, de magabiztosan újabb zsákmány után nézett. A madár pedig tovább gázolt. Nem tehetett másképp. Lábbőrének csenevész pikkelyei közé tucatnyi ikra tapadt. Magával vitte ezeket messzi vidékek langyos vizeibe. Nem akarattal, de ha egyszer rátapadtak! Ott aztán hal lett belőlük. Azon a vidéken teljesen ismeretlen fajta. Kifogták és akváriumban mutogatták őket. És az emberek csodálták a természetet.
Amit meghagytak a békák, csigák, rovarok, amit nem sodort a mélybe a hullám és nem temetett be nagyon az iszap, abból is hal lett. Nem sok, de egy rajnyi mégis meglátta a napvilágot. Alig voltak akkorák, mint egy kitört ceruzahegy. A parti gyermekek csilingelő kacagással jutalmazták kicsinységüket. Akkor még egy csoportban úsztak. Úgy mozogtak, mintha egyetlen közös idegrendszer vezényelné őket. Mindig egyszerre, mindig egy irányba, mindig együtt. Nem tehettek másképp.
A tükörsima felszínen araszoló vízipóktól is megrémültek, és a felhők árnyékát is kerülték.
Aztán ismét jöttek a más halak. Kisebbek, nagyobbak, hímek és nőstények, de most már nem kerülték el a rajt, mint idegen szentélyt. Most már egy valláshoz tartoztak, a saját vérük, a tulajdon életük volt, pusztíthatták őket. Nem tehettek másképp.
Őszre a levegő üvegesen áttetsző lett. Pettyesedett a hegyoldal, a fáradt vizeken vattás pelyhek úsztak. A vadrucák nagy csoportokban taposták a vizet. Időnként ijedt, kövér hápogással röpültek néhány métert víz ellenében. Együtt.
De a halak már egyedül jártak. Ha kettő találkozott, felmérték egymást és a kisebbik megpróbált elmenekülni. Nem tehettek másképp.
A partról gyermek halászott. Nádúszókája alig biccent egy gondolatnyit, de ő kirántotta. A zsinórnak nem volt súlya. Csodálkozott is, amikor a horgon, a vasnál alig valamivel nagyobb halacska ficánkolt. Nevetségesen félrebillent, olyan pici volt. A gyermek óvatosan kiakasztotta a horgot, nehogy a kopoltyúját megsértse, háromszor megpökdöste és nagy ívben visszadobta.
— Apád, anyád ide jöjjön… Te pedig menj, és nőj még! És légy boldog.
Hát tehetett másképp?
Legutóbbi módosítás: 2008.10.04. @ 09:23 :: Bárányi Ferenc