Bárányi Ildikó : Éjféli monológ négy hangra

Nyomtatás

Tegnap este a téglagyár előtt

baleset történt. Egy ismeretlen

kerékpáros a milicista járőr

motorkerékpárja elé hajtott és

összeütköztek. Mindkét

sebesültet kórházba szállították.

(Újsághír)

I. hang: az orvos

II. hang: a milicista tiszt

III. hang: a motoros járőr

IV. hang: az áldozat

I. Borzalmas este. Még a Brown féle mozgás is megállt, hogy erőt gyűjtsön a viharra. Csak jönne már! Még a gatyám is vizes, úgy megizzadtam. Állatian utálatos dolog, ha az ember így izzad. Valami jó hideg hely kellene… Hol a dobsinai jégbarlang? Rég voltál, szabadság… S éppen ilyen kánikulában kellett ezt a szerencsétlent is behozzák. Ott a frizsiderben a két üveg szódavíz, s a két üveg sör. De itt lehet ezt hagyni? A dolgomra se merek kimenni, mert közben…

II. Szörnyű egy este! S mindennek mindig akkor kell összejönnie, amikor szolgálatos vagyok. Egy hete nem volt semmiféle baleset, s akkor pont most… Azzal a marha részeg autóssal kezdődött a zri! Hát nem elvitte az állat a sorompót mindenestől. Hajrá, utána teljes gőzzel. S akkor jön ez a szerencsétlen, szépen bekávézik s egyenesen a legjobb járőröm motorja alá sétál, s azt is kinyírja. Én pedig töltöm itt a drága időmet potyára, közben a dáciás muki már árkon-bokron túl jár. Kíváncsi vagyok, hány karambolt csinál még útközben. Gyönyörű jelentés lesz ebből holnapra. „S te fiacskám, közben hol voltál?” kérdi majd a parancsnok. “Teszik tudni, a kórházban” — s hiába magyarázom, hogy többfelé nem tudok szakadni…

III. Keserves egy este. Az ember egészen szabályosan hajt. Abszolút szabályosan, csak éppen száztízzel… Hát mit lehet tenni, ha a másik a kanyart is körülbelül ennyivel vette? Ott pislogott előttem, jelezte, hogy előzni akar. Téboly, hogy mit jelent a megszokás… Olyan részeg, hogy csak úgy elviszi a sorompót, de azért jelzi! Nem ő. A reflexei. Hülye! Úgyis utolérlek! Még egy kis gázt… Repülni kellene, amíg nem késő. Ha eléje vágok, talán mégis megáll… Csak közben ki ne nyírjon valakit! Még egy kicsi… S akkor a jelzőlámpa helyett, egyszerre az orrom előtt egy nagy feketeség. Éppen úgy, mint amikor a kocsiban hirtelen felcsapódik előttem a motorház teteje… Most tényleg repülni kell, különben mindennek vége! Előre és jobbra, az árok puhább… S még van képük engem vizsgálgatni, hogy nem vagyok-e részeg! „A szabály, az szabály!”

IV. Szerencsétlen egy este! Nem vagyok babonás, de még a halászengedély után sem fordultam vissza, hogy biztosan szerencsém legyen. Egy nagy halat akartam fogni… Megígértem a fiamnak, s most tessék. Pedig olyan jól indult minden… Ülök a tó partján. A szúnyogok muzsikálnak. Nem tudom, miért mondják az emberek, hogy csak a tücsök muzsikál. Csak persze fül kell hozzá… Olyan ez is, mint a szimfonikus zene. Anni imádja. Én sehogy sem tudom megérteni. Egy kicsit szemtelen ugyan ez a zenekar, de sebaj, azért találták fel a cigarettát. Majd befüstölök nekik. Hát persze, a pálinka sem rossz… Na, isten-isten! Anni sem rossz leány pedig mindenki annak tartja… Csak egy kicsit bolond. És zenemérgezést kapok tőle. De nem azért hagyom ott… A fiam, hiába! Megfogom neki a nagy halat, s azzal megyek haza. Vettem három cirkuszjegyet. Legyen az asszonynak is karácsonya! Ki kell békítsem valahogy… A srác biztosan élvezni fogja… Be jól melegít ez az itóka. Nem húznak az átkozottak! Még csak nem is birizgálják… Pedig mézet is raktam a puliszkába.

A baj akkor kezdődhetett el, amikor rájöttem, hogy késő van. Hal sehol, legalább a cirkuszból ne késsünk el. Gyorsan kiiszom a maradék pálinkát, az üveget már nem cipelem haza, de azért kár volna kiönteni… Fel a bicajra! Egy kicsit rázós még, de már látszik a jó sima aszfalt. Ott csak úgy repülök, azért sem kések el! Itt egy kis emelkedő, itt meggyúrjuk… Ugye, milyen jól megy? De menjen is, nem vagyok még öreg legény… Ez az! S most szép nagy ívben fel az aszfaltra!… Akkor jött az az átkozott motoros…

I. — Hát kérem, ez agyalapi törés. A vér lecsorog a tüdőre, és saját magában vérzik el. Minden köhögésre sugárban dől belőle. Maga is látja, nem lesz ebből gálickő. Aspirátort, nővér!… Legalább cigarettám volna… Úgy kiszáradtam, köpni sem tudok. Mi lenne, ha itt hagynám, ha elmennék meginni egy sört?… Úgyis meghal… Egészen biztosan meghal… Hogy is menthetném meg?… Legalább ne volna ilyen meleg… Ilonka! Az új perfúziót!

II. — Középtermetű, barna hajú férfi, harminc—harmincöt éves. Különleges ismertető jele nincs… kivéve azt, hogy részeges disznó. Hogy csapna bele az istennyila minden rohadékba, aki ivás után volánhoz ül… még ha bicikli kormányhoz is! Legalább a legjobb emberemet ne vonta volna ki a forgalomból! Most hol az a milic, aki azt a muksót utoléri? Ez kaszkadőr volt a filmgyárban. Egy kicsit művésznek képzeli magát a jámbor. De ami az övé, az az övé… Kérem doktor úr, fejezze be a kolléga vizsgálatát is, mennem kellene…

III. — Hetvenhat kilós vagyok. Pontosan hetvenhat… Vallatnak, fél lábra állítanak, az ujjamat csukott szemmel az orrom hegyére kell tennem. Kész cirkusz! Hát nem volt elegem mára?… Az arcom kékre dagadt, a fejemen egy óriási turbán, azt sem tudom, mi van alatta. S ha arra gondolok, hogy szabályosan hajtottam!… Vért is vesznek, nem veszítettem eleget… Szorítom, hogyne szorítanám!… Az egyetlen dolog különben is, amihez kedvem lenne. Összeszorítani az öklömet, és … Jó, nem mozgok. Persze, hogy könnyű keze van.

IV. Azóta én vagyok az áldozat. A fejem kettéhasadt, s én nem tudok, nem tudhatok semmit. Még azt sem, hogy élek. A vér lecsorog a torkomon. Fulladozom. Jó vastag a cső, amin szívják. Csak úgy szortyog. Utána egy kicsit könnyebb. A karomat is állandóan szurkálják. Hol beadnak valamit, hol kivesznek. Most éppen kivesznek. Ami a szájamon folyik, az miért nem jó nekik?

II. — Az áldozattól is le kell majd venni az alkoholémiához szükséges vért. Kérem, siessenek!… Te jó ég, hogy tökölődnek! S közben a pasas, az megy, mi az, hogy megy, rohan… S a főnök!… A feleségemnek sem telefonáltam. Vár engem haza a cirkuszjegyekkel. Cirkusz kell neki! Persze, hogy igazságtalan vagyok. Ül otthon naphosszat és vár rám. Soha se tudja, mikor jövök, s ha jöttem, mikor cseng a telefon, hogy ismét menjek. Aki nincs benne nyakig, az nem tudja elképzelni sem, hogy van itt ingyen cirkusz éppen elég, valódi életveszély, védőháló nélkül. De ez neki nem érvényes, mert közben nem hallja a dobpergést, s utána a cukktronbont… Már megint Őt szidom szegényt. Szóval, telefonálni kellene… Hanem… de akkor nem kapom el a pasast… Kérem, igyekezzenek egy kicsit.

III. Könnyű fehér keze van, nem akármilyen. Bár a lelke volna ilyen finom, akkor nem hozna ide vizsgálatra, e mellé a halódó mellé. Akkor megértené, milyen nehéz ezt végigcsinálni. Idehoz, hogy nézzem, hogy lássam… Mert igen, végső soron és gázoltam el. De mi a fenéért szaladt elém? Kötelező előnyadása volt. Hova rakta a szemét?… Persze, ez semmit sem változtat a tényen, hogy ÉN tapostam el. Az orvos azt állítja, meg fog halni… Az meglehet, mert ugyancsak ömlik belőle a vér. A filmgyárban legalább tudta az ember, hogy a delikvens piros festéket okád… de ez valódi!… S a veszély is az! Bepólyált fejjel állítok haza, anyám rosszul lesz. Szegény Édes! Félti a fiát. Ennyije maradt, és kész. Minden reggel keresztet vet magára, amikor kihajtok a kapun… Hüvös van itt… — Mondtam már, hogy egy kortyot sem ittam. Csak tejet, édes anyatejet, érti?!… Vihar lesz. Tőlem lehet… Tőlem minden lehet… Hogy milyen meleg lett… S milyen sötét…

I. — Ne tátsa a száját, Ilonka! Nem látja, hogy elájult? Fektesse le gyorsan! Nem tanulják meg soha, hogy az ájult embert nem szabad felültetni! Na látja! Azonnal jobban lesz… Még csak ez hiányzott! Egy szentimentális rendőr. Nem kellett volna idehozni az áldozat mellé, legalább ne lássa. Az ember azt hinné, hogy ezek edzettek… bár, ebben a melegben… Lehet, hogy csak ez az oka. Mindegy… El kellene menni a szódavíz után, de ezt itt nem lehet magára hagyni egy pillanatra sem! Túl korán vagy túl későn születtem, csak ez a baj. Na, meg hogy éppen ma vagyok szolgálatos… Húsz évvel ezelőtt, már rég halott lenne… S akkor nem volna semmi hézag. Száz év múlva talán meg lehetne menteni. Bár nem tudom elképzelni, hogyan… Persze, ha el tudnám képzelni, akkor rögtön meg is próbálnám. De így csak kínozom. Vagy ő kínoz engem?… Nekem nehezebb, mert gondolkozom… Szóval, kínozzuk egymást még egy darabig. Vajon kicsoda? Várják—e haza? Talán van gyermeke?! …Új perfúziót! Tegyen bele Kalciumot, C-vitamint, Venostatot, két fiola Epszilon—amino-kapronsavat. János menjen fel, s hozzák le a légzőkészüléket. A Dragert!… Mintha bizony volna még egy másik is. Meg vagyunk mi lőve. Ha véletlenül befut valami még az éjjel, akkor játszhatom az Úristen szerepét…Döntsem el én, hogy kit hagyok meg a készüléken, és kit ítélek halálra… Kurva egy szakma… Csak legalább esne már, mert tussolásra semmi kilátás… Annak a Jánosnak is lehetne annyi esze, hogy a szódavizet is lehozza… Az aspirátort kérem!

II. — Jaj, doktor úr! Legalább ezen segítsen! Azt mondta, a másik úgyis menthetetlen. Hagyja azt, törődjön ezzel! Értse meg, ez a legjobb szakemberem… Tényleg jobban lett. Honnan tudta, hogy azonnal jobban lesz, hiszen rá sem nézett? Egyfolytában azt a félholtat bizgeti! Mégis csak telefonálok az asszonynak… Még azt hiheti, hogy valami bajom esett… Menjenek el nélkülem a cirkuszba… Készen van az a jegyzőkönyv? Kérem, írják már alá. Maga is, nővérke. Reggel óta úton vagyok!… És fáradt, nagyon fáradt…

I. — Viszontlátásra, kapitány úr! Lehetőleg nem itt, és nem ilyen alkalomból… Végre, hogy elment! A szent bürokrácián kívül semmi sem fontos… Vegyünk le vért az áldozattól!

IV. Értem már. A milic tudni akarja, hogy ittam-e? S ha igen, hát mennyit! Meg akarja állapítani ki a hibás. Hát inni éppen ittam… De mit ér vele, ha kideríti? Hiszen azt sem tudja, ki vagyok? Mégis azt akarja, legyek én a hibás. Ezt az orvost nem igen érdekli, ki a hibás. Pedig ez sem tudja, hogy ki vagyok. De a cigarettámat azért elszívja. Mi az, doktor úr? Most nem büdös a National?…

I. — Végre lélegzik a gép. Csak venné át a ritmust. Neki lenne könnyebb. Most elszívhatok egy cigarettát. Így ni… a fal hidegebb… Legalább ennyi! A jógások szerint öt perc alatt is kipihenheti magát az ember, csak teljesen el kell ernyessze az izmait. A lábammal kezdem… Ez megy! Tovább… A kezem is elernyed. Kellemes hűvösség járja át. A törzsem is…. A szememmel van a baj. Hiába csukom be, mindig vibrál. Máskor sohasem vibrál, csak ilyenkor, amikor a hulla-pózt gyakorolom… Ilyenkor gondolkozni sem kellene… De ki tudja ezt megcsinálni? Csak EZ itt! Ez már semmit sem tud. A jógik szerint ez az abszolút pihenés. Abszolút hulla—póz! A fene enné meg!… Csak nincs valami baj? Jó, akkor még elnyúlok egy kicsit.

IV. Csak az bánt, hogy nem tudják ki vagyok. Fogalmuk sincs. Pedig nekem is van egy nevem. János vagy György vagy Avram, vagy valami. Egyfolytában úgy emlegetnek, hogy az áldozat. Pedig ez nem név. Ha az igazi nevemet tudnák, akkor értesítenék a feleségemet, ha van feleségem. Biztosan van, és azt hiszi, megint Anninál maradtam. Pedig megfogadtam neki, hogy többé soha sem maradok Anninál. Nem is maradtam volna… De most utoljára még egyszer őt is szeretném látni. Persze az ember ezt nem tudhatja előre. Amíg úgy néz ki, hogy élünk, addig mindenről egészen másképpen gondolkozunk. Márpedig az orvos biztosan állítja, hogy meghalok. A szembogaram tágul, s a szemeimet minduntalan a sérült oldalra fordítom. Az orvos ezt rossz jelnek tartja.

I. — Figyeljék meg kérem! Igen jellegzetes tünet. A beteg nézi a saját sérülését. Természetesen a prognózis szempontjából ez…

IV. Nem értem, akkor miért forgolódnak mégis itt körülöttem. Ez az ember azt hiszi, van Isten, és csodát fog tenni. Azt akarja, csak azt akarhatja, hogy kihúzza az időt az élettől — a csodatevésig. Az már nem az ő dolga, de ami az ő dolga, azt teszi. Ez a készülék persze elég istenátka. Olyan hülyén dübörög… Bfu—dupp!…Bfu-dupp! Csak már hagyná abba! Vagy legalább ne mindig olyankor akarná belém nyomni a levegőt, amikor az kikívánkozik belőlem. Amikor pedig belélegeznék, akkor ellopja, visszaszívja az életet. Mégis hagyom, hadd csinálják a dolgukat. Mi mást tehetnénk? Csak azt ne képzelje valaki, hogy én a géphez alkalmazkodom. Váltson ritmust a masina! Elvégre, ő a gép!… Én az ÁLDOZAT vagyok. Mintha létezne valami pogány huszadik—századi istenség, aki éppen engem követel áldozatnak! Vagy mintha én akartam volna feláldozni magam? De kinek? És főleg MIÉRT? Miért érdemes önmagunkat feláldozni?… Elég ebből a cirkuszból!… Hagyjanak nyugodtan felfordulni, vagy ha nem hát én megyek! Most, rögtön. Haza, vagy valahova… Nem ide indultam! Nem igaz, hogy nem érzek semmit. Nem igaz, hogy nem tudok semmit. Tudom, hogy van fiam, tudom, hogy várja a halat és várnak engem. Érzem, hogy nyom a cső, szúr a tű! Elég! Kitépem! De… jaj, nincs erőm! Lefognak, lekötnek. Ez a modern kuruzsló rám szabadította az embereit, s most azt tesznek velem, amit akarnak. Ez a fajta kiszolgáltatottság minden másnál fájdalmasabb… Mosolyog! S milyen elégedetten mondja:

I. — Jobban van! Nem lehetetlen, elhúzhatja még egy-két napig.

IV. De ha én nem akarom ezt a percre, napra kiszámított, előrejelzett gépéletet?! Akkor mi van? Mi van akkor, ha én már semmit sem akarok?! Semmi mást, csak azt, hogy magamhoz térítsenek. Csak öt percre. Csak annyi időre, amíg bemutatkozom. Meg akarom mondani, hogy ki vagyok, ki voltam… De ahhoz nem értenek. Impotens banda! Akkor legalább hagynának békén! Ha ezt nem lehet, akkor én már semmit sem akarok. Semmit sem tudok. Igazuk van. Az orvost is becsaptam az előbb. Az a pár mozdulat reflex volt csupán.

I. — A beteg állapota változatlan. Lefekszem egy órára, mert holnap is nap van. Ha valami történik, azonnal értesítsen… De előbb kiiszom az üveg szódát. És persze pisilek is, a lábmosás ma elmarad, de aludni? — olyan sebesen, mint a gyorsvonat…

IV. De ha még tudnék valamit, akkor biztosan AKARNÉK is. Először is ÉLNI, aztán… ha nem lehet, hát… valami egyebet… valamit… addig is, amíg meghalok. Mindegy, hogy mit. Lehet valami egészen mást, mint amit itt a képzelet rám rakott. De valamit egészen biztosan akarnék… ha egyebet nem, hát aludni… hogy ne tudjak még ennyit sem! Ne tudjak semmit!