„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” odahaza — talán. Itt javában tombol a nyár. Délitália. A csizma sarkán egy patkónyi kis üdülőtelep „Victor Village”. Rajta sincs a térképen. Valahol félúton Galliopoli, a híres görög kikötő-erőd és Santa Maria di Leuca — a félsziget legdélibb pontja között, ahol találkát ad egymásnak két tenger.
A Sátán pedig a róla elnevezett barlang üregeiben hahotázva mulat azon, hogy úgy egymásba gabalyította őket, hogy nincs ember, aki meg tudná különböztetni, melyik hullám kihez tartozik. Ártatlan sátáni szórakozás ez a szept. 11-i New Yorkihoz képest. Mindenki kicsit bolondnak nézett bennünket, hogy a történtek után — éppen 13-án — repülőgépre ültünk. Sőt, Rómában átszálltunk egy helyi olasz járatra, egészen Brindisi-ig.
Utána még taxiztunk vagy 200 km-t, amíg elértünk az említett nyaralót. Valósággal lementünk a térképről, míg megleltük a hihetetlen nyugalomnak ezt a tágas fészkét, ég-, víz- és földhatárán. Victor Village — Győzelem falva — magyarítottam gyorsan gondolatban — mert rá jár az agyam, hogy mindent (vissza)magyarítani szükséges. — Aztán rájöttem, hogy ez most más és abbahagytam…
Ez messze van mindentől, ami zavaró és fölösleges, de összkomfortosan ellátva mindennel, ami kell, kellhet, vagy kívánatos. Hat hektáros lakópark, pálmafákkal, pineákkal, virágzó hybiscusokkal, oleánderekkel és istentudjaminekhívják illatos futó-virág lugasokkal. Mögöttük az ég és a tenger.
Ide bújtunk el az emberiség egyik legdöbbenetesebb szörnyűsége után, két hétre kilépve az időből és a történelemből, egy sóhajtásnyi tökéletes pihenőre.
Ez valóban győzelem!
Nagy elhatározással vetettem magamat az élvezkedésbe. Reggel addig aludtam, amíg kidobott az ágy. Aztán megittam az Olga-főzte finom feketét, megettem a bőséges reggelit, becsomagoltam az ebédnek szánt gyümölcsömet, az olvasnivalót, a napozó kenceficéket — fényvédő erősség szerint — és irány az illatos park, a tenger felé. Ott egy kényelmes napozó ágy, optimális szögben, hogy a nyakam se maradjon fehér… Pillanatnyilag ez a legnagyobb gondom. Elnyúlok a tökéletes „déli” kényelemben. Hiszen már otthon elhatároztam, hogy most az egyszer fenékig kiélvezem az életet…
Csak fekszem, süttetem a nappal a hasamat, hiszen elhatároztam… és akkor hirtelen rádöbbenek, hogy a mindennapok rohanásában sohase érzem annyira az élet múlandóságát, mint éppen most, a tökéletes pihenés ritka félórájában. Talán, mert csak most mérem fel a veszteség igazi nagyságát. Azért a sok szürke gondért, bajért, amivel nap, mint nap bíbelődünk, nem is olyan nagy kár… De lám, színes a világ, kék az ég, türkiz-habos a tenger, illatosak a pineák és a virágzó oleánderek. Tengeri szellő csiklandoz és simogat a napsugár. Hunytan is világos szemhéjam alatt elsuhan a bennem és velem együtt elmúlt teljes huszadik század, minden fontos és lényegtelen aprósággal.
Az itt így eltöltött rövidke idő megtanít, hogy van tökéletes és tökéletesebb…
Élvezném is, ha nem napozna velem együtt valami kellemetlen lelkiismeretfurdalás-féleség is. Mintha én lennék a hibás mindenkiért, aki nem juthatott el soha idáig… Halott gyermek, vesztett szerető, világ szegényei és nyomorultjai helyett kellene kötelezően boldog legyek. Hiszen nekem megadatott… Mégsem sikeredik…
A mellettem levő napozóágyon párom dúdolja a nemrég Temesváron hallott régi slágert:
„— Az egyiknek sikerül, a másiknak nem… A sors néha nem tudja, mit akar!” — Lehet, hogy ő is gondolkodik?!… mellette is ott fekszik egy hívatlan, tolakodó láthatatlan árnyék?!…
Elcsépelt ócska sláger. Döntöm el végül is fölényesen — és nem kérdezek tőle semmit. Hiszen idővel mindenkit elhagynak a színek, hangok, ízek, illatok. Legtovább az ütést és a simogatást érzed… egy érdessé száradt kéz utolsó érintését Aztán már csak a szél cirógatását és a napfény melegét, míg azt is el nem zárja előled a négy csupasz fal, ami mögé tehetetlenséged bekényszerít…
Fájdalommá válik a mozgás és hiánnyá, ami ma élvezet. Ritmusát vesztett életedben mindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Úgysincs már semmi dolgod, s ha lenne sincs erőd hozzá… A szíved sántán félrever. S ha perverz emlékként egy régi tangó ritmusa kísérteni visszajár, csak csoszogó papucsod és járókereted sasszéja feleselget rá, miközben életed utolsó nagy erőpróbájaként éppen a fürdőszoba felé igyekszel… „— Istenem add, hogy odaérjek időben!”
Oly kevéssel megelégedne az ember… Utána eljön a nap, amikor erre is képtelen leszel…
De ma még kinn fekszem a forró homokon, vízbe lógó lábamat ritmusosan verdesi a tenger, meg-meglegyint a szél és felettem tombol a napsugár.
Föld és tenger s két évezred határán fekszem itt, eleven műszer. Fény elől zárt szemhéjam alatt suhan a múlt és a jövő — s szivárog alóla sós, gyógyító nedű. Nap felcsókolja, szél leszárítja, s nyugtató gyógyszerként tudatosul bennem, a múlt visszavonhatatlansága. Bármilyen hibás vagyok érte, utólag nem tehetek semmit, senkiért. Még magamért se. A jövő pedig egy nagy furcsa kérdőjel.
— Á, dehogy, nincs semmi baj szívem, csak az erős fény sérti a szememet… Azt hiszem jobb lesz, ha árnyékba megyek.
Nekilátok a kivitelezésnek. Ép kezemmel arrább teszem bénára fájdult bal vállamat, megtámaszkodom és felülök. Kinyitom a szemem. Úsznom is kell még. A sós vízben könnyebben bejáratom a karomat. Már is sokkal jobban mozog… Nem hagyom én magam! Igazában azt szeretném, ha lányom legnagyobb megbotránkoztatására utolsó percemig „repkedni” tudnék a világban. Kétségbeesve nézte, hogyan kínlódom az öltözködéssel és dorgált, ahogyan az egy szerető lányhoz illik: — „Ez vagy te, ahelyett, hogy kezeltetnéd magad a leglehetetlenebb időpontokban repkedsz a világban!”
De hiszen akkor könnyebben otthon talál a halál, Csurikám!…
Így az árnyékos fonott ernyő alatt nyitott szemmel a körülöttem levőket is észreveszem. Nem szívderítő dolog csak befelé nézni… Kedves, csinos olasz fiatalember halad el mellettem.
— Salve! — köszön nagy természetességgel. Itt mindenki köszön mindenkinek, mint odahaza a szülőfalumban. — Isten áldja meg! — Jó napot! — kinek mi dukál.
De ez a SALVE felkészületlenül ért. El tudtam képzelni valami csiao-t, bondzsurnó-t, Hello-t. De ez a „Salve!?” — kóstolgatom az ősi köszöntést — közben a feje kissé meghajolt… Hirtelenjében hasonlóképpen fogadom én is: — Salve!… — miközben elfeledett latin órák és templomi latin szertartások botorkálnak elő az alig eltűnt előző századból.
— Salve Domine! — morituri te salutant! — Deo gratias!…
Legutóbbi módosítás: 2008.10.06. @ 21:25 :: Bárányi Ildikó