Hosszú túrára indultál. Egy darabig elkísértelek. A hegyi ösvényen kézenfogva mentünk egymás mellett, lépteink alatt a hó nyikorgása siratta elvesztett ártatlanságát.
— Aztán vigyázz magadra, nehogy megegyen valamilyen erdei manó — tréfálkoztál az elválásnál.
— Ne aggódj! A nyomokon visszatalálok.
Hamar elnyelt az első kanyar. Sietned kell, későre jár. Visszafordultam az úton, fenyő és nyírfaóriások sorfala között. Azt mondják, az erdőnek füle van. Behunyt szemmel hallgatózva azonnal észreveszem, ha valami mozdul. De sehol semmi. Ekkor hirtelen felhangzott a búcsúzóul felém küldött Hahó! Holla-la-rió… Egy fáradt visszhang ráfelelt: … rió… rió.
Attól kezdve úgy éreztem, egyedül csak én élek a világon. Mintha mindent, ami mozgott valaha, fehér szemfedő takarna. Még bagoly se huhog ebben a kísértetvilágban. Szárnysuhogásnyi életzaj, vagy harkálymorzé üzenet… Semmi. Csak a fák lelke nyög keservesen a fagy szorításában, mint régi bútorok a kicsi házban, ha a halott gazda szelleme hazajár. Még hogy manó! Csak jönne már! Piros sapkával, zöld szakállal, sárga szemmel — és hahotázna!
Szaladni kezdtem. — Gyere manó, fogj meg! Ne bújj el előlem, nem bántalak! Gyere, ugorj már!
Nem fogod elhinni. Ugrott. A nyakamba, hátulról. Megbicsaklott térddel a földre esve, csak pár pillanat múlva értettem meg, hogy az egyik fenyőágat megérintettem és a hó a nyakamba zúdult.
— Na, elég volt a képzelgésből — parancsoltam magamra. — Az ösvényre kell figyelnem. Ha a régi nyomomba lépek, akkor a jobb oldalamon végig mellettem van a te nagy, biztonságos bakancsod rajza, mintha még mindig fognád a kezem. Nem vagyok egyedül. Így haladtam, míg az ösvény egy jól kitaposott szélesebb útba torkollt, s ott nagyon hamar ráuntam az idegen lábnyomok cikornyáit nézni, mikor körös-körül olyan csodálatos a táj.
Fejem fölött fehér ágszövevény, mint vert csipke terült a szürkéskék égre, s már egyáltalán nem éreztem szemfedőnek. Mellettem pihe terhük alatt lassan ringó bokorágak végén, fejüket hópárnába fúrva a rügyek tavaszt álmodtak.
A kanyarban hirtelen jelzőtábla villant — tízpercnyi járás a menedékház. Nem tudtam örülni ennek. Ekkor döbbentem rá, már félórája egyedül vagyok. Hiszen mióta a biztonságos, forgalmas úton járok, hűtlen lettem a nyomodhoz. S keserves volt a felismerés, hogy két embert néha csak a bizonytalanság és a félelem érzése tart kézen fogva.
Sokáig topogtam a menedékház előtt a hóban. Vezekelni akartam. Ha már nem lehetek veled, legyek egészen egyedül. A fenyők zöldje lassan feketébe váltott, s az ágak hegyén itt—ott kigyúltak a karácsonyi csillagok. Újra félni kezdtem. Téged féltettelek, míg nagysokára felhangzott a jól ismert hahó…
Akkor éreztem csak, mennyire átfáztam. Sietve a kandalló mellé bújtam… Emlékszel? Mikor beléptél egy könyvet lapozgatva, közömbösen kérdeztem:
— Megjöttél, kedves? Na, milyen volt?
— Csodálatos a téli erdő csendje. De rossz egyedül…
(Ezért az utolsó három szóért, tartoztam ezzel a vallomással.)
Legutóbbi módosítás: 2008.10.04. @ 09:40 :: Bárányi Ildikó
