Nehéz lélekkel mentem vissza anyám lakásába – eladja, falura költözik – szortíroznom kell hát a múltat. Csupán búcsúzni és néhány tárgyért megyek, amiben talán szívesen ismerem fel egykori önmagam.
Arconütött a jól ismert lépcs?házszag, a felejthetetlen zajok, rám tört újra egy megfoghatatlan félelem, pedig hol volt már akkor a piros m?b?r szandál, törpékkel az elején! Feln?ttként, egyenrangú feln?ttként érkeztem, nyugodt mozdulatokkal, érett lélekkel – csak kicsit zavart, hogy fél szemmel még mindig a rémeket lesem, és csupán egy hajszál választ el attól, hogy tébolyult rohanásba kezdjek. A k?lépcs?b?l nyújtózkodó láthatatlan kezek szívesen a bokámba kapaszkodtak volna, a démonaimat ugyanis nem hatotta meg a feln?ttpóz. Ã?¿k a kislányra éheztek, odabent.
A hosszú függ?folyosó linóleum padlója elnyelte a lépteimet – akár elnyelhetett volna engem is – már csak néhány méter, és sok év után újra belépek a gyerekkorba. Lábtörl?, kilincs. Szorongás.
Odabent anyám és nyilván a vev?je alkudoztak valamit, cigarettafüst szállt felém a nagyszobából – itt mindig ilyen büdös volt? Amíg beérek hozzájuk, már én is büdös leszek; ruhámba, hajamba ivódik a nikotinszag, mindig betegnek érzem magam t?le. A lepusztult nagyszoba kaotikus kép; kopott sz?nyegek, szakadt bútorok szerteszét, szemfájdító villanyfény. Egy doboznyi újságpapír-ölelésben a Zsolnay készletek egy-egy darabja, nippek, vázák. A mára meglehet?sen értékes bélyegalbumok, könyvek már az el?szobában várták a dobozolást, azt láttam, amikor bejöttem. Egyébként minden ugyanaz: a tapéta, a szekrénysor, tükör a falon, rosszíz? hangulat. Semmi sem változott.
Anyám vev?je loncsos, nagydarab asszony volt, papucsból kilógó sárgás lábujjkörömmel, átizzadt ruhában, hófehér, kemény húsán fekete sz?rszálakkal; a karján, a lábán, még az álla alatt is. Er?szakos arcán ellenséges hangulat. Látszott, hogy mindent megvet abban a szobában, de leginkább az én egyre inkább összetöpöröd? anyámat, aki úgy ült ott saját franciaágyának szélén, mint egy hívatlan vendég. Csak dohányzásának ritmusán láttam, hogy kétségbeesetten próbálja összekaparni magában azt a valakit, aki egykor szóba sem állt volna egy ilyen csíp?s szagú boszorkánnyal.
Amint beléptem, mintha megkönnyebbült volna, a loncsos n? pedig végigmért, s mert egyszerre magam is a szoba tartozékává váltam, nyilvánvalóan engem is megvetett. Rámosolyogtam, aztán arcon csókoltam anyám – rumszaga volt – üdvözöltem a loncsost és vártam, hogy elmenjen. A n? kizökkent.
– A telefon – recsegte – azzal jó lenne, ha megmondaná végre, mi legyen.
– A lányom… a lányom nevén van – hebegte anyám.
– És? – csattant fel – Hát akkor szólni kéne neki nem? Ha a költözésig nem intézi el, akkor a maguk vonalát használom és idegeskedhet, hogy kifizetem-e – a cigarettájáról leesett egy jókora hamu. Utánanézett, hogyan t?nik el a kopottszürke sz?nyegen. – Ennek már úgyis mindegy. Ez már szemétnek sem jó.
Csak néztem. Vártam, hogy anyám kidobja. Vagy legalább mondjon erre valamit, védje meg azt a szaros, kopott sz?nyegét – védje már meg magát – de ? csak ült er?tlenül, beesett szemein tompa alázattal, mintha meg sem hallotta volna. Tudtam, mit gondol: ez a n? pénzt hoz majd, ez vev? a magasságos égb?l, ezt nem szabad megbántani. Ez azt csinál, amit akar. Hirtelen nem tudtam, melyiküket gy?lölöm jobban.
– Miután a n?vérem Angliában él, meg kell várni a meghatalmazását, s mivel eredeti példány kell, ez némi id?be telik majd. Addig a vonal így marad, és költözés után maga a telefont sem fogja majd meg, mert nem a magáé. Ha a vonal át lesz írva a maguk nevére, akkora telefonszámlát csinál, amekkorát akar. Így rendben vagyunk? – kérdezte hirtelen egy hang, aki én voltam. Pedig nem akartam, ?szintén nem, de beszélt a szám.
Rám meredt.
– Magát meg ki kérdezte?
Egy darabig hagytam, hogy csöpögjön az arcomba a kérdés, aztán felébredtem az addigi kábulatból. Ezzel egy id?ben mindjárt pofon is rúgtam egy arra ólálkodó démont.
– Engem itt nem kell kérdezni, hogy beszélhessek, mert én itthon vagyok – közben azon gondolkodtam, hogy ha ki kell dobni, én meg nem fogom azt a ragadós testét. – De ha már a kérdéseknél tartunk: kifizette már ez a lakást? Mert ha még nem, akkor maga itt látogató, és innent?l tisztességesen viselkedik a tulajdonossal, aki itt ül magával szemben – mutattam a halottsápadt, kuporgó anyámra – különben kénytelenek leszünk új vev?t keresni.
Anyám még a nyakát is behúzta, aztán végignézte, amíg a n? hápog még egy darabig, és megindul a kijárat felé. Felugrott, hogy kikísérje.
Az el?szobában susmus.
– Jöv?héten jövök a pénzzel. Addig legyen szíves, intézze el a másik lányával ezt a telefonkérdést.
– Rendben.
– És ha kérhetem – itt már szinte suttogott – ezt a nagykép? n?személyt többet nem akarom látni.
– Óh, igen, hát ? ilyen…
– Kibírhatatlan a stílusa.
– Ne tör?djön vele. Csak felugrott néhány dologért, már nem is lakik itt… akkor a jöv?héten számíthatok a pénzre?
…
Hirtelen megnyugtató üresség lett bennem. Igen. Az árulásnak mindig is sokféle arca volt ebben a lakásban, ez tehát az egyik.
Lefelé, a lépcs?házban villanyt sem kapcsoltam, elfelejtettem – ezt már csak lent vettem észre. Minden régi holmim ottmaradt, semmire sem tartottam igényt. Kértem anyámat, adományozza el, dobja ki, vagy tegyen, amit akar. A falak visszaverték a belülr?l mardosó csendet. Nem volt körülöttem más, csak egy koszos lépcs?ház, benne én.
Az utánam nyüszít? démonok odafönt maradtak, anyám pórázán – mindig is ott voltak.
