dr Bige Szabolcs- : GIATROSZ AGROTIKOSZ: ATYÁM, A NAPISTEN FIA 7.

 

Akik élve megúszták a támadást, azokat összekötözve a partra vonszolták. A hajón levő értékeinket, fegyvereket, élelmet, mindent kihordtak a parti fövényre, és nagy halmot raktak belőlük. Én is ott találtam magam a többi fogoly között. Klearkhosz is ott feküdt mellettem. Csak az Istros partján foglyul ejtett rabszolgámat nem kötözték össze. Körülöttünk ugrál, kissé sántán félig gyógyult lábával és egyre ismételgette:

— Mágosz, mágosz.

Foglyul ejtőink ügyet sem vetettek rá.

A főember, aki — jól látszott — itt mindenkinek ő parancsolt, intésére fölrángattak a földről, ahol ültünk és a szárazföld belseje felé tereltek. Harcos társaim ottmaradtak a parton, ahová összeterelték a legyőzőik. Tudtam, rabszolgasors vár mindannyiunkra. Az erősebbeket gályákra adják, s a többiek a rabszolgapiacra kerülnek. Hogy nekünk milyen sorsot szántak az istenek, nem tudhattuk.

Lovasok vágtattak elő a sziklák mögül és ismeretlen nyelven kiáltottak valamit az előttünk álló vezérnek. Kroisos egy elővezetett lóra pattant, rászólt a minket őrző katonáira, akik lándzsáik döfködésével talpra állítottak, és előre tereltek, mint a barmokat. Kezeinket hátrakötözve hajtottak, és ha lassabban léptünk, hátulról hegyes lándzsáikkal ösztökéltek gyorsabb haladásra.

— Nézd, uram! — szólalt meg Klearkhosz. — Ez a kelekótya Mágosz jön utánunk. Vajon miért nem bántják, nem kötözik meg őt is?

Ezennel nevet is adott a rabszolgának, aki hűséges kutyaként szaladt utánunk.

— Ezek a barbarosz népek tisztelik a bomlott elméjű embereket, mert az tartják, egy isten lakozik az ilyenekben — válaszoltam társamnak. — Különös viselkedése, sánta ugrándozása, motyogása elég ok arra, hogy valamelyik isten által megszálltnak tartsák.

A hátamra mért ütés figyelmeztetett, nem tűrik, ha beszélünk egymással. Megértettem, és elhallgattam.

Hosszú ideig mentünk, megállás nélkül. Az ország belseje felé haladtunk a sziklás, köves ösvényen. Őreink gyors haladásra ösztökéltek. Figyeltem a környéket: kietlen tájat, satnya növényeket láttam, csak itt-ott mutatkozott néhány olajfa, de más semmi. A nap eleinte hevesen sütött, de ahogy a távolban kéklő hegyekhez közeledtünk, gyorsan elborult az ég és heves zápor kezdte csapkodni fedetlen fejünket. A katonák egykedvűen haladtak tovább, mint akik már megszokták ezeket a gyors időváltozásokat.

Hosszas menetelés után, midőn már azt hittük, soha nem érkezünk meg sehová, és mikor már a kísérőinken is a fáradtság jelei mutatkoztak, feltűnt a tábor. Egy bővizű folyó partján rendezték be, hegyektől övezett széles völgyben. Mindenütt sátrak, szekerek, lovasok. Első pillanatra úgy látszott, teljes összevisszaság uralkodik, de ahogy közelebb értünk, láttam, jól elkülönülnek az egyes csoportok. A lovasok negyven-ötvenfős csoportokban vették körül vezetőiket, a gyalogosok nagyobb tömegben zsúfolódtak össze a szekereken túl. A sátrak pedig körben helyezkedtek el, ha nem is túl nagy rendben, de középen tágas teret hagyva a vezéri sátor körül. A sátrak rudakra kifeszített durván összeöltött állati bőrökből készültek.

Minket a vezér sátrához hajtottak, melyet körbe-körberohangáló lovasok őriztek. Kísérőink kiáltására átengedtek az élő gyűrűn, s a sátor mellett leültettek a földre. Egy fegyveres maradt ott az őrzésünkre rendelve, egy másik belépett a vezérhez, s a többiek szétszóródtak tennivalóik szerint a tábor területén.

Kis idő múlva a katona, aki bement a sátorba visszajött és valamit mondott őrködő társának, s az döfködéssel lábra állított mindkettőnket, és beterelt a sátorba. Ott ütlegekkel tudtunkra adták, hajoljunk földig, s maradjunk is úgy, amíg engedélyt nem adnak a felemelkedésre.

— Emelkedjetek fel! — szólt egy érces hang, tisztán görögül.

Felegyenesedtünk. A díszes sátor mélyén ült párnákkal körülvéve az a férfi, akit vezérnek, parancsnoknak néztünk, amikor fogságba estünk. Ő szólt hozzánk.

— Azzal hencegsz idegen, hogy nagy varázsló vagy, és minden bajnak orvosa. Beszély, hát ki vagy valóban!

— Nagyuram! Nem vagyok varázsló, hanem a Gyógyító Apolló papja. Értek a testi-, lelki bajok, a sérülések, törések kezeléséhez, de nem varázslattal, hanem atyámtól, aki maga is az Olümposz lakója, és a többi istentől kapott tehetség és tudás által. Gyógyfüvek és sok más szer segíti munkámat. Ő a társam, és tanítványom — intettem a mellettem ijedten álló Klearkhosz felé.

— Tegyünk egy próbát! Itt fekszik betegen a szomszéd sátorban, az íjászok kapitánya. Gyógyítsd meg!

— Mindent megteszek, nagyuram! De hozasd ide a gyógyszeres és műszeres ládámat. A hajón volt.

A parancsnok tapsolt, bejött egy szolga dühösen mondott neki valamit, s közben a sátor nyílásában megjelent Mágosz feje. Gyorsan hadart saját nyelvén, és mutogatott magára, meg a hajók felé. A szolga intett neki — úgy látszik, értette mit akar —, és együtt indultak gyors léptekkel a part irányába.

A fegyveres, aki ide irányított, újra megjelent, és kissé enyhébb módon, kiterelt a térre. Itt közrefogott mind a kettőnket néhány ember. Gyors mozdulatokkal kopaszra nyírták a fejünket, és sárga festékkel befestették. Hamarosan megtudtam, ez azt jelenti, hogy a parancsnok személyes rabszolgái vagyunk.

Visszavittek a nagyúr elé, miután végeztek a hajvágás szertartásával.

— Ti, most már az én rabszolgáim vagytok! — szólott, ahogy megjelentünk. — Nekem tartoztok engedelmességgel, és ha jól végzitek a dolgotokat, ha valóban ügyes gyógyítók vagytok, jobb életetek lesz, mint a többi rabnak. És csak akkor beszéltek, ha kérdeznek! — csattan fel a hangja, mert észrevette a szándékot rajtam.

Csendben álltunk előtte, lehajtott fejjel, ő pedig érdeklődve nézett bennünket.

— Ez az orvosok öltözéke, amit viseltek? – kérdezte végül.

— A papoké, nagyúr.

Úgy látszik zavarta a csend, mert tovább beszélt.

— Az én uram a brüg nép nagy királya, biztos hallottátok hírét, Müszi Gordion. Ti phryges néven nevezitek népemet, de a szomszédos birodalomban muski a nevünk. Én vagyok a király testvéröccse, a jobb keze, a hadsereg főparancsnoka, és a parti területek helytartója, és a méiónok ura. Nevem, mint helytartónak Tabbal Gordion. Mikor a hadakat vezetem, Kroisos néven szólítanak a katonáim.

— Adjanak az istenek neked és uradnak hosszú életet! — mondtam

Előbb dühösen meredt rám, hogy megszegtem a hallgatás parancsát, de mikor hallotta, mit mondok megenyhült, és bólintott jelezve, elfogadja a jókívánságot.

— Úgy legyen! — válaszolta szertartásosan.

Ameddig beszélgettünk, megérkeztek a ládámmal. Mágosz hozta. Nem adta volna át a szolgának semmi pénzért. Átmentünk a másik sátorba. Elől ment egy szolga, utána én magam, majd Klearkhosz, mögötte Mágosz, végül két fegyveres zárta a sort. Ott feküdt a beteg bőrökből rakott ágyon. Szemei lázasan csillogtak, arca beesett, mégis lángvörös. Láttam már ilyent atyám betegei között. Ha nem sietünk a gyógyító szerekkel, megfullad a beteg.

— Mióta van ilyen rossz állapotban? — kérdeztem a szolgától, aki mellette állt és egy nedves ruhával törölgette az arcát, de választ nem kaptam, hiszen nem értette a hellén szavakat.

Odaléptem az ágyon elnyúlt beteghez, és alaposan megfigyeltem a lélegzését, szívverését, bőrét, szemeit, majd jelekkel tudtul adtam az őt ápoló szolgának, hogy vetkőztesse le. Közben Mágoszt elküldtem tiszta vízért, Klearkhosz meg felszította a tüzet. Egy rézedényben feltettem a tűzre lázelleni gyógyfüveket főni, és a kőmozsárba mustármagot szórtam, jó maréknyit. Mutattam Mágosznak, hogyan kell a magokat összezúzni, s ő lelkesen végezte a rábízott munkát. Mikor már liszté őrlődtek a szemek, olajat töltöttem rá és összekevertem, ameddig olyan nem lett, mint a híg iszap. Ekkor elővettem egy darab finom gyolcsot, megfelelő méretűre vágtam, és a mustármagos keveréket jó bronzkésemmel rákentem. Ezzel tekertem körbe a beteg mellkasát. Megitattam az elkészült főzettel és betakartam egy meleg gyapjútakaróval. Hamarosan álomba merült, de a lélegzése nagyon felületes kapkodó volt, és a szívverése is nagyon szapora. Aggodalommal telve vigyáztam az álmát.

Mutogattam a szolgának, aki ápolta, hogy itt akarok lepihenni a beteg közelében. Hamar megértette és elsietett, majd rövid időn belül takarókkal, bőrökkel megrakodva jött vissza. Mindhármunknak itt készített ágyat, s még saját magának is. Felváltva figyeltük a beteget. Reggelig semmi változás nem történt, de legalább nem lett még rosszabb az állapota. A tapaszt levettem róla, langyos vízzel lemostuk a testét, majd a felfrissített mustártapaszt visszahelyeztem a mellkasára.

Magamhoz hívtam a szolgát, és a sátor földjére rajzolva megmagyaráztam neki, hogy hozzon egy darab szarvashúst. Rajzoltam a döngölt agyagba egy szarvast, majd a hátsócombot bekarikáztam, s mutattam, hogy nekem kell. Értelmes ember lévén, azonnal megértette és Mágosz társaságában elsietett. Ez az Istros menti rabszolga mindig oda igyekezett, ahol valamit beszerezni, megcsinálni kellett. Mindenütt jelen volt, ha hasznossá tudta tenni magát. Egyszerű lénye így mutatta ki háláját, hogy meggyógyítottam a lábát, és nem adtam oda gályarabnak a többiekkel együtt.

Magasan járt más Héliosz ragyogó szekere, mire megjöttek a hússal. Hatalmas darab őzcombot cipeltek be a sátorba. Megmostam, darabokra vágtam, bedörzsöltem tengeri sóval és egy nagy rézüstben feltettem főni a tűzre állított triposzra. Mikor a víz forrni kezdett, beleszórtam a szükséges gyógyfüveket, és magvakat. A tüzet még jobban felszítattam és egy szép darabot a húsból kiemeltem késem hegyére tűzve. Mutattam, hogy Apollón részére szántam áldozatul. A szolga intett, kövessem. A sátortól nem messze, a tér közepén, melyet a főemberek sátrai vettek örül, állott egy oltár, s rajta még égett a tűz. Illatos fadarabokat dobtunk rá, s mikor azok lángra kaptak a félig már megfőtt őzhúst rátettem. Sercegve sült, és a fövővízbe dobott füvektől, magvaktól illatos füst szállt fel Apollón tiszteletére és kedvére.

Az áldozat bemutatása után visszatértünk a betegünkhöz, aki — úgy tűnt — békésen aludt. Klearkhosz közben táplálta a tüzet, és a lé zubogva főtt. Levettem a lángokról és a húsokat kivettem egy tálra, a levét pedig kiöntöttem egy kisebb edénybe és hagytam kihűlni. A főtt húsokat mi magunk fogyasztottuk el. Mágosz szerzett hozzá friss, ropogós héjú kenyeret. Figyeltem a beteget, és úgy észleltem, egyenletesebben, lélegzik, s szívverése sem olyan nagyon szapora. Vizes ruhával megtöröltem izzadt arcát — jó jelnek tekintettem az izzadást —, s erre kinyitotta a szemeit csodálkozva bámult a számára ismeretlen arcra. Mondott is valamit halkan. A szolga szapora magyarázkodásba kezdett, s ő mintha megnyugodott volna. Odavittem neki a közben kihűlt főzetet. Néhány kortyot ivott is belőle. Nem erőltettem.

Ettől kezdve, naponta cseréltem mellén a tapaszt, itattam tápláló levesekkel, gyógyító főzetekkel, s lassacskán javulni, épülni kezdett.

Jelentettem Tabbal Gordion helytartónak, hogy most már a szolgára bízhatja a további ápolást, túl van a veszélyen az íjászok kapitánya. Csodálkozva vette tudomásul, és mintha egy kis tisztelet is lett volna irántam a magatartásában. Mindenesetre nem küldtek a gályákra, sem a bányákba, hanem kijelöltek a tábor szélén egy sátrat hármunk részére, de minden nap elvárták, hogy kora reggel megjelenjünk a helytartó sátra előtt, és ott várjuk meg ameddig utasítást nem ad a napi feladatokra.

Eleinte nem tettünk mást, mint naponta megnéztük a kapitányt, ellenőriztük, a szolga jól végzi-e a feladatát. Nem sokáig tartott azonban ez az állapot, mert rézbányáknál történt valamilyen baj. Beljebb a hegyek közt réz- és aranybányák voltak. Mind rabszolgákkal, hadifoglyokkal működtek. Most azt történt, hogy a legnagyobb rézbánya rabszolgái kitörtek, és legyilkolva őreiket elmenekültek, és elbújtak a számtalan barlang valamelyikében. A király üzent a főparancsnoknak, haladéktalanul keresse meg és vigye vissza a bányába őket.

— Fölösleges vérontás nélkül! — szólt az üzenet, hiszen a rabszolgák értékes munkaerőt képviseltek. Dolgoztatni kell, nem elpusztítani.

Mi is velük mentünk, hátha szükség lesz a mesterségünkre, tudásunkra.

Egy kisebb csapat indult a szökevények felkutatására, nem több kétszer húsz embernél. Mire a bányához értünk, már majdnem este lett, de még ki lehetett venni az őrök sátrait, meg a rabszolgák részére épített, a sziklaoldalához lapuló, vesszőből font kunyhókat. Egyik sátorból nyögéseket hallottunk, s a katonák odasiettek, majd intettek, menjek én is.

Bent egy ember feküdt a földön, csúnya tátongó sebbel a mellén és bal combján. A sebeket legyek raja lepte el. Közelebbről látszott, hogy már pondrók is nyüzsögnek a sebekben. A sebesült valamit motyogott, nem értettem, de az egyik harcos kihúzott egy vesszőt a tegezből és az idegre tette. Észrevettem és gyorsan lefogtam a kezét.

A kísérőkkel tisztavizet hozattam, és alaposan kimostam a sebekből minden szennyeződést, piszkot, gennyet. A pondrók hatására a genny, a sebváladék felhígult — könnyebb volt kimosni. Már atyám is úgy tanította, hogy nem mindig árt a sebeknek az ilyen dolog, mert végülis hamarabb gyógyulnak, könnyebb azokat kitisztítani.

Egy fegyveres őrzése mellett otthagytak mindhármunkat a sebesült sátrában, ápoljuk tovább, ha már megakadályoztam, hogy gyorsan véget vessen szenvedéseinek egy sebes röptű nyílvessző. A többiek felmentek a völgymentén a hegyekbe, a szökevények nyomát követve. Nem akartak időt hagyni nekik a tovább menekülésre. Ahogy beesteledett és már nem tudtak tovább menni, letáboroztak, de kora hajnalban, alighogy Éósz kinyitotta kulcsival az ég kapuját, felkerekedtek és tovább indultak.

A hegyoldal barlangjában találtak rájuk, és visszaterelték őket a bányához. Nem ellenkeztek, éhesek, szomjasak és elgyötörtek voltak. Már nem érdekelte őket saját további sorsuk. A katonák a kalibájukhoz hajtották a szerencsétleneket. Csont-bőrre soványodtak, testüket sebek, kelések borították. A helytartó emberei nagy kondérban valamilyen moslékszerű ételt vittek nekik, aminek nekiestek, és tökhéj edényeikkel merték és itták, ették a tartalmát.

— Ezeknek nem sok hasznát veszi a bányában Tabbal — súgta nekem Klearkhosz.

A katonáknak azonban más volt a véleményük. Evés után lezavarták őket — ostoraik, korbácsaik segítségével — a bányába, aztán nekikezdtek a tábort rendbe hozni, újabb sátrakat állítottak fel, a már meglevőket megigazították, kövekből tűzhelyet raktak össze és meg is gyújtották a tűzet. Hamarosan már sültek a nyársa húzott húsok.

A harcosok serénykedése alatt a beteggel foglalkoztam. Újra kitakarítottam a sérüléseit. Láttam, csontja nem törött, csak az izmait zúzta össze a bányászcsákány, amivel rátámadtak. Ő maradt egyedül életben, és úgy gondoltam meg is ússza. Kiküldtem Mágoszt, szerezzen ennivalót nekünk is, de a betegünknek is. Egy jó darab puhára sült hús és egy serleg forrásvízzel hígított bor sokat fog rajta segíteni. Meg is hozta kisvártatva. A puhább részekből vágtam apró darabokat a sebesült részére és Klearkhosz egyenként adogatta neki. Ahogy láttam, jó étvággyal nyeli a falatokat. Mi is nekifogtunk a zsíros húsoknak, s alighogy végeztünk egyszerre hangos csörömpölés, kongatás verte fel a lakoma utáni csendet.

Kisiettünk a sátor elé, s láttuk, hogy egy felakasztott bronzpajzsot ütöget egy harcos lándzsája nyelével. Ezzel hívták fel a bányából a rabokat. A kondért most is megtöltötték híg kásával, amit búzából főztek és a lakomáról maradt csontokat, bőröket, inakat is beledobálták. A szerencsétlenek úgy estek neki a moslékszerű ételnek, mintha a legfinomabb királyi asztal étke lenne. A katonák közben számolgatták őket, majd hirtelen éktelen kiabálásba fogtak. Egy tízes csoportot ütlegekkel visszazavartak a bányába. Kis idő múlva feljöttek, és magukkal hoztak négy halottat. Látszott, hogy egyiket egy kőomlás csapta agyon, a másik hármon nem látszott sérülés, biztosan a megerőltető munka, és az éhség végzett velük.

Mikor a rabok az üregből előjöttek, szerszámaikat a bejáratnál ledobták, az eloltott fáklyákat is, csak a kosarakban felhozott ércet öntötték a katonák által mutatott helyen kupacba. Célzásra emelt íjakkal vigyázták a fegyveresek minden mozdulatukat. Mindenáron meg kellett akadályozniuk egy újabb szökési kísérletet…

Mire végeztek a kondér kiürítésével, megérkezett egy csapat fogoly, hogy a veszteséget pótolják. A király sürgette az érc felhozatalát, a kovácsok már várták az anyagot, hogy Héphaisztosz tanítványaként fegyverrel, és egyéb szükségessel lássák el a birodalmat. Ott ahol a kovácsok tevékenykedtek, és ahol megolvasztották, majd keverték az ércet, éjjel-nappal messze világító tüzek égtek. A hatalmas, félmeztelen kovácsok, mintha mind az Olümposz lakóinak fiai volnának. A kovácsok mellett voltak, akik a kisebb használati tárgyakat: tálakat, kupákat és egyebeket készítették. Mindezeket, éppen úgy, mint a fegyvereket távoli országokba is szállították. Jól felszerelt karavánok Egyiptom földjére is eljutnak, ahonnan gabonával megrakva térnek meg.

Mondják, beljebb a völgyek mélyén arany, ezüst, ón és az új szürke fém is megtalálható. A bányákat, az öntödéket és a kovácsok műhelyeit a király emberei felügyelték, vigyázták. Minden a király tulajdona, ő dönti el a fegyverek, és más bronzból, rézből készült eszközök sorsát. Mi lesz a katonáké, mi a főembereké, vagy a szorgalmasabb közembereké. És mit vihetnek a kereskedők más országokba.

A katonák biztosították a bánya bajnélküli működését, gondoskodtak a megerősített védelemről, megfelelő számú utánpótlásról. A sebesült őr is napról napra erősödött, annyira, hogy lóra tudott ülni, és visszaindulhatott a helytartó táborába. Kíséretül mellé szegődött egy kisebb csapat harcos. Velük mi is visszatérhettünk. A katonák többi része folytatta a bányák és műhelyek megerősítését, nehogy újabb lázongás lépjen fel.

Nagy hadi készülődés fogadott, midőn beérkeztünk a táborba. A király nagyszámú állatból álló kecske- és juhnyájat akart Trójának küldeni. A pásztorok lehajtották állataikat a tengerparti síkra, és onnan indították erős katonai kísérettel Trója felé. Lehetett számítani az akhájok, vagy a velük barátságban levő törzsek támadásaira, azért volt szükség az erős fegyveres kíséretre. Maga a főparancsnok, Kroisos is felkerekedett lovasaival együtt. Én is parancsot kaptam, tartsak velük.

Elől egy lovas csapat haladt, majd a szekerek a tábori felszereléssel, utána haladt a hatalmas nyáj, s körülötte felfegyverzett lovasok vágtáztak fürkészve a láthatárt. Nem volt hiábavaló az óvatosság. A vándorlás harmadik napján váratlanul a hegyekből, mint a megáradt folyó zúdult a csordára, és őrzőikre egy népes martalóc had. Apró borzos lovakon vágtattak nem törődve a helytartó katonáinak nyílzáporával. Olyan gyorsak voltak, hogy a nyáj őrzésére rendelt katonák megzavarodtak, és nyilaik rendre célt tévesztettek. A hegyek között a mély völgyekben tanyáztak ezek a törzsek, akik nem kértek Ilion barátságából, és főleg fennhatóságából. Nem hódoltak be neki. Élték a magok szabad életét, időnként kicsaptak a síkra, a tengerpartra, megsarcolták a kereskedő karavánokat, gulyákat, csordákat, s utána visszahúzódtak elérhetetlen hegyi földjükre.

Bátran visszanyilaztak a védőknek, de az ő vesszeik mind pontosan találtak vagy lovat, vagy harcost. Ameddig egyesek lekötötték a katonákat, mások villámgyorsan pányvát vetettek a kiszemelt birkára, kecskére, a nyeregbe kapták azokat — az ügyesebbek akár kettőt is — és már el is inaltak a zsákmánnyal.

Mire az értesített derékhad megérkezett, már egyetlen élő hegyi rabló sem maradt a síkon. Halott is alig néhány. A főparancsnok dühödt szitkozódása nem tudta visszahozni az elzsákmányolt állatokat. Fogadkozott, hogy amikor visszatérnek, hadjáratot indít ellenük.

— Megbánják még ezt a támadást! Gondom lesz rá, hogy írmagjuk se maradjon! — fogadkozott.

A további úton nem adódott semmi nehézség, és a nyájat átadták a trójai pásztoroknak, távol a harcok színterétől. A helytartó néhány bizalmi emberével felment a várba Priamosz királyt meglátogatni, és az állatokért való járandóságot átvenni. Többiek letáboroztunk az Ida hegy lábánál. Ide hozták a csetepaté sérültjeit is, hogy ápoljam, gyógyítsam őket.

Trójában a vendég tiszteletére nagy lakomát csaptak, mesélték a szolgák, akik visszatértek táborunkba.

— Más küldöttek és királyi megbízottak is vannak a városban — magyarázta egyikük.

— Tanácskozni jöttek?

— Igen, igen. Ott vannak a hettiták királyának követei, de Mira földjének követei is, valamint a károk, és a behódolt Mitanni néhány főembere.

— Jó egyetértésben tárgyalnak ezek egymással? — érdeklődtem.

— Honnan tudjam? — válaszolt a hírt hozó.

— De hát urad ott van közöttük.

— Majd ő elmondja, ha visszatér, és ha akarja.

Tudtam — még Kalkhasz magyarázta —, hogy ezek az országok, ha éppen nem is harcolnak egymás ellen, gyanakodva figyelik egymást. Egyben azonban bizton megegyeznek, hogy Egyiptomot le akarják bírni. Mivel pedig az achájok a Nílus völgyében elterülő gazdag birodalomhoz húznak, őket is ellenségnek tekinti ez a három ország.

Két napig tartott a nagy lakoma, s utána kissé kábán mámorosan jött vissza a táborba Kroisos, a fővezér. Mindjárt magához hívatott.

— Na, te Makhaón! — kezdte akadozó nyelvvel. — Eladtalak a hettita Tudhali-nak, aki a király követe és olyan gazdag, hogy az egész tengerpartot fel tudná hinteni arannyal-ezüsttel. Neki adtalak, és cserébe érted kaptam három mandulaszemű táncosnőt és két rózsás arcú ifjút.

Nem tudtam szóhoz sem jutni a döbbenettől, aztán megértettem, hogy én rabszolga vagyok csupán. Adnak-vesznek, akár az igavonó állatot. Kroisos pedig folytatta.

— Meséltem rólad, hogy ki vagy és milyen ügyesen gyógyítod a sebesülteket, betegeket. A Milétoszi károk küldött rögtön ígért érted három harci mént, de Tudhali jobb ajánlattal jött és én ráálltam. Itt ez a katona elkísér, menj új gazdádhoz!

Értetlen arcot vághattam, mert még hozzátette:

— A társad nálam marad, s vele a gyógyfüves ládád. Róla nem beszéltem, nehogy orvos nélkül maradjak a végén. Na, menj!

A hettita tábort nem messze találtuk. Sátraik rendezetten sorakoztak egy cédruserdő szélén. Fegyveres kísérőm a vezér sátrához vitt, ahol átadott az őrnek, aki a bejáratot vigyázta. Az őr bekiáltott, de hogy mit, nem értettem. Nyelvük egyáltalán nem hasonlított sem a göröghöz, sem Asmar népének nyelvéhez, de ők maguk, bár különböző királyok alattvalói voltak megértették egymást. A trójai éppen úgy értette a hettiták beszédét, mint a Mitanni földjéről valókét, vagy akár a magukat károk néven nevezőkét is. Mintha egy nagy, népes családba tartozó rokonok lennének. Nem kivétel ez alól eddigi „gazdám”, Tabbal Gordion háza népe sem. Ezek ellen indult hadba az achájok serege. Kétségesnek tűnt előttem a siker…

Onnan a domboldalból jól látszottak a görög hajók a partra kivontatva, a sátrak sokasága a síkon, a védősánc, ami körülvette a tábort. A nyüzsgő sokaság láttán közéjük kívánkoztam, szerettem volna ott lenni valamelyik sátor árnyékában és szabad emberként segíteni bajbajutott beteg, sérült honfitársaimon. E helyett itt állok egy idegen barbár sátra előtt, és várom, kegyeskedjen szóba állni velem, a rabszolgájával.

Mondják a szerencse forgandó. Hát, az én életemben ez igaz. Tükhé istennő elfordult tőlem. Tudom én jól, hogy az istennő nem köt egyezséget sem az emberekkel, sem a többi istenekkel, és előre nem látott helyzeteket teremt, ezzel is bizonyítja hatalmát felettünk. A legbiztosabb számítások is csődöt mondanak, ha ő úgy akarja. Szerinte az életben egyedüli bizonyosság létezik csupán – a bizonytalanság.

Úgy elmerültem gondolataimban, hogy az őr kétszer is rám kellett kiáltson, míg odafordultam feléje. Ekkor intett, lépjek be a sátorba. Bent félhomály fogadott, s a kinti napfény után alig láttam valamit is. A sátor mélyéből rekedt hang szólott, de nem tudom mit mondott, mert ezen a számomra ismeretlen nyelven beszélt. Azért mélyen meghajoltam, nehogy rossznéven vegyék, hogy csak értetlenül állok. Gyakran botütések jelzik a hatalmasok nemtetszését. Jobb az ilyet elkerülni.

Az őr, aki bekísért a nagyúr szavára kisietett és rövidesen egy másik rabszolgával tért vissza. Ez hellén volt és mindjárt így szólt:

— A nagyúr, Tudhali nem beszéli a nyelvedet, ezért hívatott, hogy közvetítsek. Azt mondja, itt maradj a sátra mellett, hogy közel légy, ha szüksége lesz rád. Engem is ideparancsolt hozzád, hogy értsed, ha valamit akar.

Miután a közvetítő tolmács neki is elmondta, mit közölt velem, intett, hogy mehetünk. Kint leültünk a sátor tövéhez. Egyszerre ismerős hangok ütötték meg a fülemet. Mágosz érkezett botladozva, és örvendező hangokat adott, ahogy meglátott.

— Mi a neved tolmács? Hol ringott bölcsőd? Kit mondasz atyádnak?

— Sok kérdés egyszerre. Nevezz egyszerűen Meszolavétész néven, azaz közvetítőnek. A napvilágot Lakonia földjén láttam meg, ahol atyám a baszileusz szolgálatában állt, mint bátor fegyverforgató. Mikor Trója ellen indult ő is, akár a többiek, engem hagyott otthon a házra, s anyámra vigyázni. Öcsémmel halászni eveztünk ki a tengerre, mikor kóborrablók elfogtak, s eladtak rabszolgának. Öcsémről azóta sem hallottam hírt.

— Azóta a hettita rabja vagy? — érdeklődtem tovább sorsa iránt.

— Előbb Lüdiába kerültem, majd eladtak Mitanni földjére, voltam Trójában is Télephosz szolgája. Most itt élek Tudhali háznépével. Azért tart meg a nagyúr, mert jól megismertem a nyelvüket — ezek mind hasonlítanak egymáshoz —, de más környező népek beszédét is értem. Melletted addig maradok, amíg magad is meg nem tanulod a hettiták és rokonaik nyelvét. Ha nem ismernék annyi idegen beszédet, dolgozhatnék én is a bányákban, vagy a gályákon húzhatnám a súlyos evezőket.

— Úgy jössz-mész, beszélsz, mintha szabad ember lennél, s nem rabszolga, mint a többi.

— Nem félnek, hogy megszököm. Nincs hová mennem. A hegyeket idegen népek, barbárok lakják, a tengerre sem juthatnék el. Milyen hajó venne fel?  Jól tudja ezt a gazdám. Okos ember, megbecsüli a tudást, a hozzáértést. Ezért mozoghatok szabadon. Persze csak táboron belül. Téged is becsülni fog, ha bebizonyítod, hogy annyit érsz, amennyit mondtak rólad. De ha csalódik, az evezőpadra kerülsz…

 Szép kilátás. Mintha tőlem függene csupán, hogy sikeresen gyógyítom valamelyik kedvencét. Lovát, vagy harcosát. Az istenek kezében vagyunk. Ha Apollón, a Gyógyító kegyes hozzám, dicséretes munkát végezhetek.

— Megfejthetetlen az istenek akarata — folytattam a beszélgetést új társammal. — Nézd, itt vagy te, aki majdnem szabad ember tudása révén, itt vagyok én, aki rabszolga lettem tudásom miatt, és ott van, látod Mágosz, aki szabademberként él az idegen földön tudatlansága révén. Ha nem kerülünk a barbárok fogságába, templomi szolga lenne valahol görög földön.

Éjszakára egy hevenyészett kunyhóban helyeztek el, de enni a katonákkal ehettünk, s egyelőre más dolgom nem volt, minthogy tanuljam meg a hettiták beszédét. Nem sokáig időztünk Trója közelében. Tudhali naponta felment a várba, s mindig későn éjszaka hozták vissza hordszéken a szolgái. Egyik éjszakai visszatérése alkalmával hívat a sátrában.

— Akarsz görögöt látni? — kérdezi akadozó nyelven, nagyokat röhögve.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, s csak bámultam értetlenül hol a tolmácsra, hol rá. Látva meglepődésemet még vidámabb lett. Csapkodta a térdeit és szinte gurult a röhögéstől. Végül a pislákoló mécsesek világánál megpillantottam a sarokban egy mocorgó rongycsomót. Intett a szolgáknak, s azok fáklyát gyújtottak, lássunk jobban.

Odaléptem a homályos alakhoz, aki egy halkan nyögdécselő emberi lénynek látszott.

— Hoztam neked egy sebesültet — röhögött tovább a hettita —, mutasd meg, tudsz-e ép embert csinálni belőle? Görög, hogy érts szót vele, ne kelljen a közvetítő.

Elvettem egy fáklyát a szolgától és közelebb hajoltam, lássam ki az és mi a baja. Hirtelen visszahőköltem, hogy a fáklya ki is esett a kezemből, de egy serény szolga felkapta, nehogy tőle valami lángra kapjon. A rondán összevert arcban nem mást ismertem fel, mint hajónk Onétoridész nevű kapitányát. Gyorsan összeszedtem magam, ne vegyék észre, hogy ismerem, sőt társam a sebesült.

— Engedd, uram, hogy vigye ki két szolgád a kunyhóm elé ezt a sebesülte, ne zavarja ténykedésem a nyugalmadat. — Meszolavétész hűségesen fordította a szavaimat, s a nagyúr elkomolyodva bólintott, majd háttal fordulva felénk, hortyogva el is aludt.

Egész éjszaka dolgoztam fáklyafény mellett, hogy megtisztítsam a hajóskapitányunk sebeit. Nagyon össze volt verve, de csodálatos módon csontja nem törött. Semmi csillapító teám nem volt és kötszernek való gyolcsot se találtam. Mágosz segített ki, mert valahonnan hozott egy nem egészen tiszta inget, amit alaposan kimosattam vele a közeli folyó vízében, majd forró kövekre teregettem, hogy az ártó szellemek távozzanak belőle. Ezután hasogattam csíkokra. Ennyivel kellett beérnem, meg tiszta vízzel, amit a folyó adott. A Folyamistennek hálát mormogtam, hogy tiszta, hideg folyóvizet adott, amelynek gyógyhatását atyám sokszor elmondta, és magam is tapasztaltam.

— Hogy kerültél ilyen állapotba, Onétoridész? — kérdeztem, miután kissé rendbe hoztam az állapotát.

— Mikor elfogtak, néhányunkat Trója várába vittek, hogy a nép szórakozzon velünk. Nem mondták hol ejtettek rabságba, csak azt látták, hogy hellének módjára öltözködünk. Kikötöttek a piactéren, s aki arra ment, megdobált, leköpött és szidalmazott. Aztán elvittek egy arénába és kényszerítettek, hogy verekedjünk meg egyszerre három-négy trójai harcossal. Két társam bele is halt a küzdelem során szerzett sebesüléseikbe. Senki nem törődött velük.

— Te hogyan úsztad meg ennyivel?

— Fiatalkoromban gyengébb voltam a többi korombeli gyermeknél, és mindig megvertek. Később erősödtem meg, mikor a tengerre kerültem. Kénytelen voltam tűrni az ütlegeket és mindenfélét kitalálni, hogy minél kevesebbet kapjak. Ennek köszönhetem, hogy ilyen látványos zúzódások árán, de életben maradtam. Ez a hettita a sok bor hatása alatt fogadást kötött, hogy ha életben maradok, egy bronz serlegért neki adnak. Ezért vagyok most itt.

— Engem akar próbára tenni, azért kellett neki egy sebesült — magyaráztam meg a helyzetet —, de ne szólj róla, hogy ismersz. Majd ha erőre kapsz, megkérem Tudhali urat, rendeljen mellém segítségül, ha harcra kerül a sor és több lesz a sebesült.

Nem tudom, mennyit hallott meg beszélgetéseinkből a tolmács, de bíztam benne, nem árul el…

Hét napig tárgyalt, de főleg lakomázott Trójában Tudhali. Ahogy a hetedik is eltelt, nagy kiabálások közepette, felszedelőzködött a tábor és indult vissza a hettiták földjére. Onétoridészt, állapota bár nagyon sokat javult, hosszabb gyaloglásra képtelennek tartottam, de hárman ahogy felváltva támogattuk, mégis lépést tudott tartani a karavánnal. Mágosz addig ügyeskedett, amíg egy kisebb kancsó bort szerzett. Ezzel erősítgettük betegünket az úton.

Tudhali nem szólt semmit, hagyta, hogy az embereivel együtt menjünk, együtt együnk és együtt pihenjünk meg a kijelölt helyeken.

Megművelt gazdag földek, völgyek mentén vezetett az utunk, ameddig a trószok földjén jártunk. Beljebb a hegyek között már egyszerűbb nép tanyázott. A dús gabonatáblák elmaradtak, csak olajfák nőttek és satnya fű. Itt-ott kecske- és birkanyájak tűntek fel, meg szegényes falvak. A nép nem futott el előlünk, sőt örömmel adtak az állataikból cserébe bronz és rézedényekért. Nekik csupán agyagból készített tálaik s kancsóik voltak. Igaz, ezeket kiégették, és ügyes mintákkal díszítették. Ezt a népet paphlagonoknak mondják, de én úgy tapasztaltam nem egységes népesség, minden falu más, mind külön törzsek. A beszédük sem hasonlít a hettitához, vagy trószok nyelvéhez, és minden törzs a sajátját beszéli.

Szorgalmas tanítómnak köszönhetően a katonák egyszerűbb szavait kezdtem megérteni és válaszolni is tudtam, ha szóltak hozzám. Ezért tűnt fel, hogy ezek a törzsek másképp beszélnek. Meglepett azonban, hogy Mágosz nagyon jól megértette őket. Ő aztán mutogatással, meg az ő sajátos keverék nyelvén mindig meg tudta értetni velünk, mit óhajtanak a paphlagonok, és mit adnak cserébe. A katonák harsány jókedvvel kísérték Mágosz igyekezetét, de végül mégis hálásak voltak a csere lebonyolításáért.

A hosszú napokig tartó vándorlástól elcsigázva érkeztünk a Marassanta nevű nagy folyó partjára. Bár Marassanta a neve, én találóbbnak gondolom az Halasz nevet, hiszen olyan sós a vize, hogy nem oltja a szomjat. Ez volt a Hettita Birodalom határa. Késlekedés nélkül átkeltünk a folyón, azokon a nagy bárkákon, amelyeket a király parancsára építettek. A révet is gondosan rendben tartották, és ha karaván érkezett átszállították. Az idegenek természetesen megfizették a révészek szolgálatait, de a birodalomhoz tartozók ingyen használhatták. Ezt is a király parancsára.

Azt mesélték a katonák, hogy amikor nagy sereggel akarnak átkelni a folyón, nem elegendőek a bárkák. Ilyenkor kivezényelnek rengeteg rabszolgát és eltereltetik velük a víz folyását. Így a sekély folyón könnyen átkelnek, utána pedig visszaengedik a folyóvizét eredeti medrébe, és a had mehetett tovább.

Hosszú és fárasztó utunk volt idáig, de ha nagyobb esemény nem is zavarta meg a haladásunkat, kisebb-nagyobb dolgok mégis estek közben. Mindig akadt dolgunk vagy a katonákkal, vagy a lovaikkal. Az állataikért jobban aggódtak, mint társaikért. Ha egy lónak kimarjult a lába, vagy feltörte a heveder, azonnal jöttek hozzám, adjak rá borogatást, kencét, vagy amit kell. Ha azonban egyik-másik katona megsérült, láz verte le, vagy mérges rovar csípte meg, hagyták szenvedni sokszor napokig, míg valaki elhozta, hogy segítséget kérjen. Sehogy sem értettem. Meszolavétész azzal magyarázta, hogy a ló nagyobb érték, mint egy harcos. Lehet. Akkor sem értem.

Onétoridész teljesen meggyógyult, csak a fején hagytam még rajta a kötést, nehogy a nap megégesse a frissen begyógyult sebeket. Tudhali beletörődött, hogy a rézkupáért cserélt rabszolga velem marad. Nem szólt ugyan, de hagyta, segédkezzen körülöttem. Útközben sok gyógyfüvet, növényt találtam, sőt még ásványokat is a sziklák között. A hettiták nem ismerték, de én tudtam, melyik gyógyító erejű, s melyik méreg. Egy iszákba gyűjtöttem a növényeket: füveket, virágokat, gyökeret, fakérget, meg amit kell. Egy másikba az ásványokat. Ez lett a nehezebb. Mágosz segített cipelni, meg a hajós társam, miután megerősödött.

Jól összeszoktunk mi négyen a hosszú vándorlás alatt. Meszolavétész is megtanulta az egyszerűbb sebek, sérülések kezelését. Mint tolmácsnak nem sok dolga akadt, így minden idejét velünk töltötte.

Tudhali, ameddig Trójánál időztünk, meg az egész út alatt nem tartotta magát másnak, mint a hettitának. Nem hozakodott elő a rangjával, családjával. A birodalom része volt, a birodalmat képviselte teljesen személytelenül. Semmi nem szivárgott ki, mit tárgyalt Ilion uraival és a többiek megbízottaival: a Lüdiabeliekkel, a Müszia nagy népének, az amazonok királynőjének küldötteivel, vagy a bithünek, bebrykek, phrügek képviselőivel. Bithünia messzebb esett ugyan Ilion partjaitól, de jó kapcsolatot jelenthetett Pontosz népei felé. A bebrykek a Bosporos két partját vigyázták, s az áthaladó hajókat figyelték. Mitanni, bár az asszír király hatalma alatt áll még jelentős birodalom a térségben, akire minden szempontból számítani kell, és nem érdemes újat húzni vele.

Ezekkel a jó viszony, úgy Trójának, mint a hettitáknak is fontos lehetett. Hogy milyen egyezségre jutottak, nem tudtuk meg, de Tudhali nyugalma nem hagyott kétséget afelől, hogy elégedett az elért eredménnyel.

Az Ilionnal szomszédos és rokon népek számára közös veszélyt jelentett az achájok támadása. Nem csak területüket féltették, de kereskedelmük, tengeri kapcsolataik kerültek veszélybe. Hasznosnak látszott összefogni a közös ellenség ellen. Ismertem azonban az emberi természetet, hogy a pillanatnyi haszon, a büszkeség, az irigység gátat emelhet a megegyezés elé. Ezért gondoltam bizonytalannak az egyezség kimenetelét. A kérdésekre a választ az idő majd meghozza. Bízzuk a jövőt az istenekre!

Közben a dereglyék a túlsó partról megjöttek és csapatunk három fordulóval át is jutott szerencsésen a másik oldalra. Először a nagyúr és háza népe kelt át, majd a katonák a lovaikkal, végül a szolgák, rabok és más kísérők. A biztonság kedvéért, nehogy valakinek az a gondolata támadjon, hogy visszafordul, néhány fegyveres őr vigyázta az utolsó átkelést.

Ahogy az idegen földre tettem a lábam láttam, hogy mennyire más ez a föld, mint amelyeken eddig áthaladtunk. Mindenütt rendesen megművelt szántók, szép sorba ültetett gyümölcs- és olajfák, karbantartott, köves utak szelték át minden irányban az országot. Katonákkal zsúfolt őrállomások helyezkedtek el az utak mentén látótávolságra egymástól. Szekerek és lovasok jártak mindenfelé. A gyalogosok az árokparton haladtak, ne zavarják a nem ritkán vonuló katonákat. Ezeknek a szekerek is gyorsan kitértek. Látszott, itt a katonák az urak. Számomra szokatlan volt ez a túlzott rend, fegyelem. Nekünk is vannak harcosaink, s azok is sokszor vonulnak az országban ide-oda, ahova parancs szólítja őket, de önként senki sem áll félre az útjukból. Az elől menőknek kell a tömegen áttörni, hogy a többi nyugodtan tovább mehessen. Ilyenkor sűrűn esnek ütlegek, amit az emberek morogva, átkozódva, kiabálva vesznek tudomásul. Még a legnépszerűbb hősöknek is komoly munkát jelent elhaladni, ha embertömegbe keverednek.

Más emberek, más szokások…

A határhoz nem volt közel az első város, amit érintettünk. Mellette régi romok nyomait láttuk. Azt mondják, itt volt a régi főváros Kussara, vagy Kárum, de ma már elveszítette jelentőségét, nem is építették újra. A közelében levő település alig mondható városnak, inkább egy nagyobb katonai őrhely, s körülötte néhány, földművesek és pásztorok által épített lakóház. A romok mellett elhaladva, látni lehetett, milyen nagy volt valamikor a város. Az itt-ott meredező falak hatalmas kőtömbökből álltak. Mondják, hogy óriások építették, s valóban úgy tűnt, emberkéz nem is emelhette azokat.

— Elhagyták az istenek, azért lakatlan — jegyezte meg Meszolavétész, aki úgy látszik sok mindent tudott erről a hatalmas országról.

— Régen történhetett.

— Még a régi királyok idején. Úgy mesélik a papok, hogy fényes nappal az éltető Nap eltakarta az orcáját, mert megharagudott az emberekre, és éjszakai sötét borult a földre. Az emberek elmenekültek, hátrahagyva minden vagyonukat, birtokukat, értékeiket. A puszta életüket mentették. Elől ment a király, egy egyszerű szekéren, utána az udvar, a család, őket követte a nép, és a papok zárták a sort.

— Hova menekültek?

— Egy jóslat jelölte meg a helyet, hogy hol alapítsanak új várost. Ezt a mostani fővárost, melynek Hattusas a neve, a király — Hattusilis — emlékére.

— Lakatlan föld terült itt el?

— Éltek itt idegen törzsek, hurrik. Ezeket hódolásra kényszerítették. Később a két nép keveredett.

— Honnan tudod ezeket a dolgokat?

— Ott forgolódom állandóan a nagyok körül. Szükségük van rám, és megtűrik a jelenlétemet. A fülem pedig mindig nyitva áll.

Hosszas menetelés után értünk a főváros közelébe. Itt nagyobb pihenőt rendeltek el. Mindenki rendbeszedte magát. Maga Tudhali is teljesen átalakult. Díszes ruhába öltözött: arannyal átszőtt köpeny borította dús redőkben a vállát, alatta finom gyolcs ruhát viselt, két karját, lábszárait karperecek díszítették. Éjfekete színű szilaj csődör hátán ült. A kényesen ficánkoló lovon arannyal és ezüsttel kirakott szerszám csillogott, farkát, sörényét drágakövekkel díszített selyemmel fonták be.

Ő már nem „a hettita” volt többé, hanem Tudhali úr, palotaherceg, a király első számú bizalmasa, hatalmas birtokok ura, a birodalom leggazdagabb embere.

A csapat előtt lovagolt ő, utána a főemberei, rang szerinti sorrendben. Minket, rabszolgákat bőrszíjakkal összekötöztek, tízenként. Így különböztettek meg a szabad szolgáktól, akik uraikat követték. A harcosok csoportja zárta a sort. Így léptünk be a város kitárt kapuján. Érkezésünket dobok dübörgése és a harsonák rekedt hangja jelezte.

Ahol elhaladtunk, a herceg előtt az utcákon tartózkodók a földre vetették magukat, jelezve alázatos odaadásukat. Alighogy tovább lépett a herceg, az emberek gyorsan felemelkedtek és kíváncsi pillantásokat vetettek felénk, majd gyorsan elsiettek a menet közeléből. Féltek, hogy ha valami nem tetszik a nagyúrnak, könnyen megkorbácsolják a „vétkezőt”. És még az jár jobban, aki ezzel megússza, mert könnyen a rabszolgák közt találhatja magát, akármilyen mesterember is lehetett azelőtt.

Annyira lefoglalta a figyelmemet az embereknek ez a különös viselkedése, hogy alig láttam meg a nagy kőházakat az utca két oldalán. Most értettem meg, mi az alapja a nagy rendnek és fegyelemnek, ami birodalomszerte uralkodik. A félelem! A félelem tartja egyben a birodalmat, a félelem hatja át a mindennapokat, a félelem kényszeríti alázatra a népet, a félelem a hatalom eszköze.

Fényes kis csapatunk a király palotájához érkezett, s újabb harsonák zengték jövetelünket. Kitárult a palota kapuja és mi besorjáztunk a nagy, négyszögletes udvarra.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-