dr Bige Szabolcs- : GIATROSZ AGROTIKOSZ: ATYÁM, A NAPISTEN FIA 9.

 

 

— Uram, Makhaón! — szólott Meszolavétész. — Gyere velem a palotában. A herceg akar látni. Hagyd a további munkát a szolgákra. Jól megtanulták már ők is melletted a törött karok-lábak kötözését.

Egy nagyobb teremben fogadott. A hírnök még ott állt előtte, és a herceg intésére újból belefogott mondókájába. Elmondta, milyen állapotban találta a sereget, melyet a delta mocsarai megállítottak. Látva, hogy semmiképpen nem kelhetnek át a mocsáron, hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be. A tétlenség soha sem tesz jót a harcosoknak, de most súlyosabb baj következett be. A mocsár démonai támadták meg az embereket: forrósággal sújtották őket, s úgy rázták a szerencsétlent, akit elkaptak, mint kutya a rókabőrt. Két napig, vagy háromig kínozták az áldozatukat, és amikor elengedték olyan kimerülten hagyták ott őket, hogy napokig jártányi erejük sem maradt. Hét nap nyugvás után újra támadtak, s a legyengült embert addig rázták, amíg belepusztult.

A király is áldozatul esett és a sereg még megmaradt része fejvesztetten menekült. Ahogy az átkozott mocsaraktól távolabb kerültek, a démonok ereje megtört, de senkit már nem érdekelt a hódítás, a zsákmány, csak a hazamenetel.

— Rendezetlen, rendetlen sorokban özönlenek a hazafelé vezető úton, közben rabolnak, pusztítanak, és ellenünk fordítják eddigi szövetségeseinket, barátainkat — fejezte be beszámolóját a hírnök.

Tudhali intett a szolgáknak, lássák el mindennel: étellel, itallal a fáradt hírhozót, és készítsenek számára puha bőrökből hálóhelyet.

— Makhaón, te még maradj! — szólt rám a herceg, mikor indulni akartam én is.

— Mondd, görög — folytatta, miután csak ketten maradtunk —, mit tudsz a palota ügyeiről? Bejáratos voltál a királyhoz. Holnap kiadom a parancsot, hogy sürgősen induljunk vissza Hattusas városába, vissza saját földünkre. Nagy feladatok várnak rám, és sietnem kell, meg ne előzzenek.

— Uram! Biztos ragyogó elméd minden nehézséggel megküzd majd! — bókoltam neki, legyezgetve a hiúságát. — Rám nem lesz szükséged. A jól képzett szolgák elvégzik a sebesültek körül az összes szükséges tennivalót. Megtanítottam nekik.

— Beszélni jól tudsz, te görög! De mit adsz cserébe a szabadságodért? Mi van a tarsolyodban?

— Semmi nincs, nagyuram! Csak engedj elmennem, vissza az enyéimhez.

— Nem akarsz itt maradni? Az egyiptomi papok között sok képzett orvos van. Tanulhatnál tőlük, vagy ha te jobb vagy náluk, taníthatnád őket.

— Nincs rám szükségük, és tudós papjaik sincsenek már. Az volt az utolsó, aki atyámat annakidején barátságába fogadta. Ő is már rég elhajózott Ammon bárkáján. Fontosabbak számukra a halottaik, mint az élők…

Hallgattunk mind a ketten. Végül mégiscsak a herceg szólalt meg.

— Pecsét van a szádon, látom én jól. Nekem most jogomban áll azt feloldani, mivel ebben a pillanatban már én vagyok a birodalom első embere.

— A király után! — szóltam talán kissé keményebben, mint ahogy jogom lett volna.

— Azt mondod, hogy… — de nem fejezte be, hanem döbbenten rám meredt.

— Azt! — volt a rövid válaszom.

— Holnap indulunk, és te velem jössz Aradosz szigetéig. Onnan majd csak kerül egy hajó hazád földjéről.

Meghajtottam a fejem tiszteletem és köszönetem jeléül:

— Bizalmas, belső embere voltál Labarnasz királynak, légy ugyanilyen hűseges alattvalója Suppiluliumas királynak is.

— Beszélj, Makhaón!

— Mindent elmondtam. Ameddig Arinna fia akkorára nő, hogy egyedül is fel tud a trónra ülni, addig a te kezedben lesz, nagyuram minden hatalom. És most, kérlek, bocsáss el.

Két nap alatt a hajóhad elérte ez első jelentősebb várost, melyet a helybeliek Joppe néven neveztek. Jó kereskedői és ügyes hajósai hírnevet szereztek maguknak, annak ellenére, hogy még Thothmesz fáraó idejében elveszítette függetlenségét. Ez úgy történt, hogy a ravasz egyiptomi hadvezér Dzsehuti tőrbe csalta Joppe uralkodóját azzal, hogy békét akar vele kötni. Mikor a békekötés örömére a fejedelem lerészegedett, a hadvezér a fáraó buzogányával fejbe csapta, és utána úgy hatolt be a városba, hogy azt mondta, ajándékot akar az uralkodó fejedelemnek hozni, mire a kapukat kinyitották. Ajándék helyett azonban a szekereken levő zsákokban katonák rejtőztek. Mivel a vezérük már halott volt, könnyen az egyiptomiak prédájául estek a város védői.

Itt kötött ki három hajóval Tudhali. Egyiken én magam is rajta voltam két szolgámmal együtt. Természetesen Mágosz sem hiányozhatott mellőlem. A többit tovább küldte, mondván várjanak rá Türosz kikötője előtt. Joppe szatrapája készséggel fogadta a visszavonuló herceget. Saját függetlenségét vélte megtartani, ha a hettita had eltávozik. Egyiptom legyengült a támadástól, egyelőre nem indul hódító útra a parti városok ellen.

Az érkezés másnapján híre jött, hogy az egyiptomi bányák ellen indított katonák egy része visszatért, de nagy veszteségeket szenvedett. Az asszír katonák segítségével hamar ráakadtak a bányákra és rengeteg zsákmányt, értékes érceket szereztek. Mikor indultak volna tovább, reggelre az asszír íjászok eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket, semmi nyomot nem hagytak maguk után. A forró sivatagon át több mint fele az embereknek elpusztult. Vezetőik nem voltak, és a kutakat nem találták meg. Akik túlélték az utat, elcsigázva, mindenüket eldobálva érkeztek Gáza városának határába. Se zsákmány, se fegyver nem maradt náluk, csak a puszta életüket mentették.

A herceg utasította katonáit, hogy a Joppe városában állomásozókkal együtt vigyenek minden szükségest a sivatagtól elgyötörteknek, néhány napig pihenjenek, s ha lábra kaptak, induljanak a menekülő sereg után. Ne csatlakozzanak hozzájuk, csak haladjanak mögöttük, legyenek a hátvéd, és segítsenek a lemaradóknak.

Miután minden dolgát elvégezte a városban indultunk tovább. Tudhali minden városba utasítást küldött az ott tartózkodó fegyvereseinek, hogy csatlakozzanak az utóvédhez. Gyors iramban haladtunk a visszafelé vezető tengeri úton. Minden városnál egy-két hajót odaküldött az utasításaival, de ő nem állt meg, csak amikor Antaradosz városához és a szigethez érkeztünk.

A kikötőben, mielőtt partra szálltunk volna, rám nézett kérdően.

— Uram, úgy határoztál — szóltam —, hogy eddig tartsak veled, s itt most útjaink elválnak. De ha te is úgy akarod, Ugarit kikötőjéig még együtt maradhatunk. Onnan Ciprusig elvihet akármelyik hajós.

— Legyen így! — válaszolta. — Most pedig gyere velem a despotához.

A despota megkönnyebbülte vette tudomásul a távozásunkat és megegyezett a herceggel, hogy néhány hajót befogad a kikötőkbe, ha van a hettiták között, aki a tengeri kereskedelemmel óhajtana foglalkozni. Ez természetesen csak kifogás volt arra nézve, hogy egy csapat katona kereskedőknek álcázva továbbra is itt maradjon.

Korai volt a despota öröme, mivel nem szabadult meg a hettita jelenléttől, hiszen csak a régieket cserélte le Tudhali újabbakra.

Büblosz városában hasonlóan járt el, majd innen gyors iramba Ugarit kikötőjébe sietett a teljes hajóhaddal. A várostól nem messze alkalmas öblöt talált, ahol partra vontatták a hajókat, és a sereg felvonult, hogy elzárja a hazafelé vezető utat, a völgyeket és hágókat. Így akarta csapdába ejteni a menekülő hadat, hogy rájuk kényszerítse akaratát, és tovább rendezett, fegyelmezett seregként tegye meg a Hattusas városáig vezető utat.

Ezt én már nem vártam meg, mert tanyát ütöttem a kikötőben, alkalmas hajóra várva, mely átevez velem Hellász földjére. A hettita szolgákat elengedtem, menjenek a herceggel tovább, csak a hűséges Mágosz maradt itt társamul. Lementünk a hullámok ostromolta partra, s egy sziklán hevenyészett oltárt állítottam. Poszeidón tiszteletére mutattam be áldozatott, legyen hozzám kegyes és vezéreljen utamba görögpartok felé induló hajót. Az isten azonban nem fogadta el az áldozatot – hatalmas hullámot küldött a tenger mélyéből, mely felcsapott a sziklák között és kioltotta a tűzet.

Megértettem. Poszeidón nem akarja, hogy tengerre szálljak. Meg is kezdődtek a téli viharok, s egyetlen bárka sem hagyta el a biztonságot jelentő kikötőt. Még a halászok sem merészkedtek eltávolodni a parttól. Csendesebb napokon a közelben próbáltak valamelyes zsákmányra szert tenni — elég sovány eredménnyel…

Egész hosszú téli napokon át a kikötőben ténferegtünk, meg a halászok között. Mágosz hasznossá tette magát, mivel szívesen segített a hálók javítgatásánál. Láttam örömmel fogadták. Azt a keveréknyelvet, amit minden kikötőben beszélnek a hajósok hamar elsajátítottuk mind a ketten. Nekem sok dolgom nem akadt, legfeljebb egy-egy pórul járt halász kificamodott karját, vagy törött csontját gyógyítottam, ha hozzám fordultak segítségért.

Kunyhóikat, s ételüket megosztották velünk. Nem voltak bőségében az ennivalónak, de mi sem voltunk igényesek. Barátságban éltünk az egyszerű emberek között. Megosztoztunk örömeinkben, bánataikban. Ahogy most visszaemlékszem azokra a napokra, úgy érzem, az volt életem legnyugalmasabb szakasza.

Végül elmúltak a téli viharok, beköszöntött a tavasz, s a nyár, de nem sok változást hozott az életünkben. A nemrég lezajlott háború elijesztette a kereskedőket ettől a vidéktől. Egyetlen tengerjáró gálya sem közelített a városhoz. Legfeljebb kis halászbárkák tűntek fel, de azok is csak a part közelében. Egyik sem mert kimerészkedni a nyílt vízre. Így jött el az újabb tél, és az újabb tavasz.

A második Ugarit városában töltött év tavaszán futott be egy nagy, széles öblű kereskedő gálya a kikötőbe. Kapitánya krétai származású hajós lévén nem csak a kikötők nyelvén beszélt, hanem görögül is, ami megkönnyítette számomra a beszélgetést. A legénység a tengerparti városokban toborzott emberekből állott. Három sovány, csupaszra borotvált arcú hallgatag kereskedő volt a tulajdonos. Egy széltől védett helyen gerendákból összerótt asztal köré ültek le a hajósok, a három kereskedőt kivéve. Ők a despota vendégei voltak, amíg a városban tartózkodtak. A hajóskapitány hallhatta a kikötői népektől, hogy a Gyógyító Apollón papja vagyok, és hazai földre igyekeznék. Üzent nekem, hogy szívesen lát az asztalánál.

Vidám társaság gyűlt össze az asztal körül. Az itt is használt keverék kikötői nyelvet beszélték, s így jól megértettük egymást. Én elmondtam, ki vagyok, s a krétai is elbeszélte hogyan szedte össze az emberit. Mindegyiket ismerte már régebbről, és inkább a megbízhatóságot tartotta szem előtt, mint a jártasságot a harcban. A hajós teendőkhöz mind jól értettek. A gályát húsz pár evező hajtotta, és az evezőpadoknál gályarabok ültek.

A kereskedők Szaisz városából jöttek. A háború elől Menfé városába, az ősi királyok szent városába menekültek. Ptah isten kegyelmében bizakodva — a papoknak ígérve bőséges ajándékot, ha baj nélkül átvészelik a háború pusztításait —, várták végét a veszedelmes időknek. A szent folyó áradása termékeny iszapot hozott, és a bőséges termés kárpótolta az elveszett, elrabolt értékeket. A városok és a vidék élete újra indult, és hamarosan behegedtek a harcok, a dúlás okozta sebek. Ekkor a kereskedők is előmerészkedtek és útnak indultak felkeresni telephelyeiket. Tanisz kikötőjében felszerelték ezt a bárkát és megfogadták régi ismerősüket, a krétai hajóskapitányt. Androgeosz néven nevezte meg magát, és azt állította, hogy ősei királyok voltak a Nagyszigeten. Akár igaz is lehet, bár kinézetre nem különbözött tőlünk, a többi achájtól.

Mint miden görög, ő is sokat szeret mesélni. Él-hal a régi, meg újabb történetekért. Azt mondja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, mielőtt az achájok megjelentek volna a szigeten, másmilyen volt az élet. A városok irányítása az asszonyok kezében volt, akárcsak Müszia földjén. A férfiak a hadakozás, kereskedelem, kézművesség terén tevékenykedtek. Az istenek, a templomok szolgálata, és ezen keresztül az emberek életének irányítása a papnők kezében volt. Ők rendezték a szertartásokat, a szent játékokat és szedték be az áldozatokért járó díjakat.

A világ, a városok világa, a templomok világa egyetlen nap alatt semmisült meg. Nagyon megharagudtak az istenek az emberekre, mert elhanyagolták a szentélyeket, becstelenség kapott lábra köztük, csak a pillanatnyi hasznot keresték, nem becsülték a régi értékeket, kicsúfolták a gyengéket, öregeket, magatehetetleneket, felkeltek a fennálló rend ellen.

A tenger kilépett a medréből és elpusztított mindent. A fellázadt rabszolgákat, a háborgó városiakat, a kőfaragókat, a fegyverkovácsokat, a templomokat a papnőkkel egyetemben. Nem marad más, mint a birkanyájak és pásztoraik a hegyekben. A visszahúzódó tenger csak romokat és halottakat hagyott maga után.  Később megjelentek az acháj hajósok és látva a lakatlanná vált szigetet, birtokba vették azt.

Így mesélt a bőbeszédű Androgeosz kapitány. A katasztrófa idején az ősei valahol a kereskedelmi utjaikat járták a végtelen tengeren, és midőn visszatértek már az új urakat találták ott, akik próbáltak mindent újrateremteni, de a saját világuk és hitük szerint. A szent barlangokban lakó remeték még sokáig megőrizték régi hitüket, s a pásztorok is hozzájuk fordultak bajaikban, de néhány év alatt ők is elenyésztek. S csak a paloták romjai emlékeztettek a Nagysziget dicsőségére.

A lakoma végén megkérdezte, valóban el akarunk innen menni?

— Szívesen felveszlek a hajóra. Nem kell, hogy a kalmárok tudják, kik vagytok. Kaptok hajós öltözéket, és ezt-azt még segíthettek is út közben. Ha pedig valakit baleset ér, mesterséged jól fog jönni.

Ennél jobb ajánlatot el sem tudtam volna képzelni és nyomban ráálltam.

Sokfelé tekeregtünk a végtelen tengeren. A kereskedőknek érdekeltségeik voltak, úgy a hellének lakta szigeteken, mint a barbárok között. Első megállónk Ciprus szigetén volt. Itt a kikötő mellett hatalmas raktárépületeik voltak az egyiptomi kalmároknak. Mindent épen, hiánytalanul megtaláltak. A gazda, akire rábízták, számot tudott adni minden tálról, kupáról, vagy drachmáról. Egyetlen obulus sem hiányzott. Addig időztünk a kikötőben, ameddig a hajó gyomrát megtöltötték a különféle áruk. Innen tovább kanyargós tengeri utat jártunk be. Csak a kalmárok tudták, hol és mikor kellett megállnunk. Egyszer görög szigeten, máskor a barbár partokon. Csak a háború dúlta Iliont kerültük messzire.

Utolértek a téli viharok. Védett kikötőt kellett találnunk. Leszbosz szigetére esett a választás. Thesszaloszok és achájok lakták a szigetet fallal körülvett városait. A mély öblök jó védelmet nyújtottak a viharok idején. A kikötőben ténferegve szóba álltam honfitársaimmal, s kikérdeztem őket, mit tudnak a háborúról? Véget ér-e már? Sikerült-e bevenni Trója magas falait?

Elmondták, hogy már tíz éve tart a háború, de egyik fél sem dicsekedhet győzelemmel. Sok derék hős lelte halálát mindkét részről a csatamezőn. Érdeklődve hallgattam, amit rólam meséltek. Először halálhíremet keltették, majd később azt beszélték, hogy a leghevesebb csatában is ott forgolódtam kimentve a sebesült achájokat az ádáz küzdelem veszedelmeiből, hogy még Menelaosz nyíl okozta sebét is sikeresen meggyógyítottam. Gondolom szolgáim, akiket otthagytam Aulisz mezején, és rájuk bíztam minden orvosi munkát — ameddig távol leszek —, olyan jól végezték a dolgukat, mintha köztük lennék.

Viharok csitultjával otthagytam eddigi társaimat, akik a kalmárokkal távolabbi vizekre igyekeztek, felszálltam egy nagyobb halászhajóra, mely a partmentén evezve elvitt a trójai síkon partra vont görög gályákig. Megfáradt, legyengült embereket találtam a parton. Kérésemre, mutassák meg Makhaón sátrát, közömbösen intettek, merre tartsak. Sem meglepődés, sem érdeklődés nem mutatkozott a szemükben. Szolgáim annyi év után is rám ismertek és nagy örömmel fogadtak. Gyorsan enni-innivalót szereztek és a lakoma után nem győzték hallgatni kalandokban bővelkedő történetemet. Iphianassza személyéről természetesen nem tettem említést, csak annyit jegyeztem meg, hogy a nagy baszileusz, Agamemnón érdekében kellett azokra a távoli partokra elmennem. Utána rajtuk volt a sor, hogy az itteni eseményekről.

— Mondjátok, miért olyan bánatosak, csöndesek az emberek? — kérdeztem őket.

— Uram — válaszolt Ktésziasz, aki méltó tanítványomnak bizonyult, és akit a többiek vezetőjüknek tekintettek —, elég volt már a harcból. Hazavágynak a görögök a családjukhoz, a szülőföldjükre. Már a zsákmány sem vonzza őket. Túl sokat szenvedtek. Elhulltak a legjobbak, a legderekabb hősök. Elesett a hűséges Patroklosz, majd maga a gyorslábú Akhilleusz is, odalett a bajnok Aiasz… Felsorolni is lehetetlen a sok achájt, akik a csatamezőn vesztették életüket. Mindezt pedig tetézte a Messzenyilazó haragja, aki rémes dögvészt bocsátott a görög táborra. Hulltak az emberek, hogy nem győztük a temetést. Agamemnón fegyvereseket adott mellénk, azokkal jártuk a tábort és hordtuk a máglyákra — éjjel-nappal égtek — a halottakat és minden holmijukat, fegyvereiket, sátraikat is. Miután kidühöngte magát a járvány és Apollón, az emberek fele elpusztult, és aki túlélte, az is csak árnyéka maradt önmagának. Mondják, mindez azért történt, mert Agamemnón megsértette Apollón papját, Khrűszéidosz nevezetűt, mert leányát a fogságból ki nem engedte, atyja hiába is kérte.

Reggel lett, amire Ktésziasz befejezte. Fáradtan dőltem le a sátor sarkában, a puha bőrökre, amiket Mágosz hozott valahonnan. Ez az egyszerű lélek a legkitartóbb, leghűségesebb társam!

Délfelé ébredtem, és rendbe szedve magam, megtisztálkodva, tiszta köpenyt véve elindultam, hogy találkozzam Kalchasszal, a főpappal.

— Örvend a szívem, hogy az istenek visszavezéreltek közénk! — fogadott tőle szokatlan kedvességgel.

Gyanakodva hallgattam örvendezést kifejező szavait, de valami rejtett értelmet véltem szavai mögött felfedezni. Nem szokott ő így örvendezni egy hazatérő vándornak. A szolgákkal húst és bort hozatott, és leült velem szemben az asztalhoz, úgy kínált az ízes falatokkal, a mézezett borral. Miután éhünket elvertük, komolyra fordította a szót. Eddigi mézes-mázos szavait, aggodalmat rejtő kérdések váltották fel.

— Merre vezették ennyi éven át az istenek utadat? Mesélj el mindent, de egyes neveket ne említs!

Részletesen elmondtam mindazt, amit nektek is itt elsoroltam, de a királylány neve helyett, csak annyit mondtam, hogy Artemisz szolgája, vagy a papnő. Hitetlenkedve nézett rám, amikor kijelentettem, hogy nem kelt híre a szökésnek és Kherszonészosz városába érkezésének. Végül kénytelen volt hitelt adni szavaimnak, mivel nem volt módjában az ellenkezőt állítania. Ezután, az iránt érdeklődött, hogy miket tapasztaltam a hettiták földjén, és hogy valóban elsajátítottam ezt a barbár nyelvet. Nem értettem az érdeklődés okát, de aztán választ kaptam a fel nem tett kérdésemre.

 — Híre jött, hogy Hatti királya egy nagy gulyát és egy kisebb ménest küld ajándékba Priamosz királynak. Reggel elviszlek Odüsszeusz sátrába, hogy ott beszélgessünk bizalmas dolgokról — mondta, mielőtt elbocsátott volna.

Így aztán másnap hármasban ültük körül a hős sátra előtt az árnyékban felállított asztalt. Fél plethron távolságra tőlünk állt két-két fegyveres, nehogy alkalmatlankodjon bárki is, ameddig tanácskozunk.

— Laertész fia, mondd, miben lehetek hasznodra, mert látom ravasz szemedben, hadi cselre készülsz? — kérdeztem a hőst, gátat vetve a szószátyár beszédnek, mely szokásban volt tanácskozások alkalmával.

— Nem titkolom előtted Apollón szolgája, a várat erővel soha el nem foglalhatjuk. Mindkét nép belefáradt a harcba, szívesen kötnének békét is, de nem azért töltöttünk itt el tíz nehéz esztendőt, és vesztettük el hőseink színe-virágját, hogy most dolgunk végezetlenül elhagyjuk a csatateret.

Szikrázott a szeme a felindultságtól.

— Segítened kell! — folytatta. — Mindent kigondoltam, amint meghallottam, hogy megjártad a hettita király birodalmát és szolgáddal együtt ismeritek a nyelvüket.

Ezután elmondta, miként képzelte a merész cselt végrehajtani. Másnap kora reggel már indultunk is, nagy kerülővel Hatti zord hegyei felé. Két nap, két éjjel mentünk alig pihenve, folyamatosan, amíg meg nem közelítettük az állatokat. Egy folyó völgyében ereszkedtek le a trójai síkságra igyekezvén. Bőven volt mit legeljenek a dús füvű völgyben. Lovas pásztorok kísérték őket és néhány fegyveres. Saját földjükön nem tartottak semmilyen támadástól. A fák és bokrok védelmében észrevétlenek maradtak Odüsszeusz katonái. Mikor előretörtek, alig ütköztek ellenállásba. A katonákat leverték és a pásztorokat megkötözték. A legyőzött katonákat levetkőztették és a ruháikat, fegyvereiket az achájok öltötték magukra. Egyetlen hettita harcost sem hagytak életben, nehogy hírét vigyék a támadásnak.

Az átvedlés végeztével, a megkötözött ijedt pásztorokhoz léptünk.

— Ezek az állatok, a marhák és lovak Priámosz királynak szánt ajándékok — tolmácsoltam Odüsszeusz szavait. — Az istenek megparancsolták, hogy a hamis szívű katonákat pusztítsuk el, de titeket ne bántsunk. Ha megígéritek, hogy nem szöktök el — az istenek úgyis rátok találnak —, és ügyesen tovább terelitek az állatokat Trója kapujáig, békében haza mehettek.

Megígérték, és nem is volt semmi baj egész további utunkon. Szép lassan, nyugodtan terelgették az állatokat, Odüsszeusz emberi pedig vigyázták fegyverrel a rendet, s még a terelés módját is ellesték a pásztoroktól.

Így érkeztünk a Szimoneisz folyó partjára. A sekély folyón könnyen átkeltünk és ott magasodott előttünk a büszke, magas falú Trója.

— Suppiluliumas király ajándékát hoztuk Priamosz királynak! — kiáltottam a hettiták nyelvén, a bezárt kapu előtt.

Merész dolog volt odaállni az ellenséges kapu elé, de bíztam Apollón segítségében, aki forrósággal árasztotta el a síkot és a vár kőfalait. Az elbágyadt őrök, megértve a beszédet, szó nélkül kitárták a kapukat és gyors küldöncöt menesztettek a királyhoz, tekintse meg a kövér vágómarhákat, melyek a várvédők élelmét hosszú időre biztosítani fogja, valamint a pompás paripákat, melyeknél szebbek csak a lónevelő Trójában tenyésznek.

Az állatokkal együtt belovagoltak a hettita öltözékbe bújtatott görögök is. A pásztorok kívül maradtak és Odüsszeusz biztatására indultak is vissza hazájuk földjére. Egy darabig Odüsszeusz és mi ketten is velük tartottunk, ameddig kikerültünk a trószok látóköréből, és visszasettenkedtünk a görög táborba. A várbeliek az ajándékok örömére levágtak jó néhányat a most érkezett marhákból és nagy lakomát csaptak. A szótlan „hettiták” — az álöltözetbe bújt harcosaink — elvegyültek a lakomázók között, majd elrejtőztek a fal tövében. Ott vártak, míg a lakoma után az ételtől-italtó elgyengült trójaiak lepihentek. Ekkor a kapuhoz osontak, az őröket leszúrták és a megbeszélt fáklyalángot a fal tetején kitűzték. Ez volt a jel, hogy szabad az út a kapun keresztül.

Három napig tartott a dúlás, rablás, zsákmányszedés. Aki túlélte a várbeliek közül, azt rabságba verték. Mikor az utolsó ember is elhagyta a várost, üszköt vetettek és felégették a magas falú Tróját, hogy nyoma sem maradt, csak a puszta omladozó falak. Így álltak bosszút Alexandrosz, vagy Párisz — ahogy nevezte magát — csúf tettén, hogy elrabolta vendéglátója, Menelaosz feleségét és kincseit.

Az achájok hajóikba hordták a rengeteg hadizsákmányt, a sok drága ékszert, a díszes ruhákat, edényeket, fegyvereket, és a rabszíjra fűzött trójaiakat. Visszakerült Menelaosz kezéhez Helené is, aki megőrizte ragyogó szépségét a sok borzalom után is, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, csak saját cicomájával foglalkozott. Elvárta férjétől, hogy úgy kényeztesse, mint házasságuk első napjaiban, s ezt a nagy baszileusz meg is tette…

Odüsszeusz is indult tizenkét hajójával saját hazájába vissza. Szólott, tartasak vele, ha nincs más tervem, szívesen elvisz magával. Nem fogok senkinek sem hiányozni, hiszen már eddig is halálhíremet keltették. Szolgáim jól végezték nevemben a dolgukat, s most hogy ők is hazatérnek, szabad emberré tettem őket, hogy önállóan a saját nevükben gyógyítsanak. Indulás előtt Kalkhasz üzent értem.

— Milyen zsákmány rejtőzik az iszákodban, Makhaón?

— A tapasztalat, Kalkhasz! — váltottunk néhány szót bevezetésképpen.

Még felemlegettük a hosszas ostromot, Odüsszeusz ravaszságát, talpraesett ötleteit, Priamosz mérhetetlen gazdagságát.

— Ilion hírnevét és bukását is a ló okozta! — összegezte véleményét a főpap.

— Letelt a tíz év, Makhaón — tette még hozzá —, amit Artemisznek fogadott a királylány megmenekülése érdekében. Menj, szabadítsd ki Thoász király karmai közül, és az istennő szobrát is, ami a szentélyben található Kherszonészosz városában, hozzátok vissza Apollón részére görög földre.

— De uram, Odüsszeusz útja másfelé vezet!

— Első kikötő, ahova igyekszik, még bővebb zsákmány reményében, Iszmarosz, melynek lakói Trója oldalán küzdöttek. Ezt akarja feldúlni Odüsszeusz. Egyik hajója azonban az indulás után letér majd a kijelölt útról. Ehhez vezet most el a szolgám. Bízd rá magad a kapitányra, elvisz Hüpanisz kikötőjébe.

Úgy gondoltam, nincs más választásom, ha vissza akarok jutni az általam alapított gyarmatra és még látni óhajtom Maját. Mély merülésű erős gályát választott a főpap számomra. A kapitánya mogorván kezembe adott valami szerszámot, s ezzel a legénység teljes jogú tagjává avatott. Nem kérdezett semmit, én se szóltam, csak éppen intettem a szolgának, aki idáig kísért, hogy mehet.

Mágosz is felkapaszkodott a palánkra és beállt a hajósok közzé. A kapitány pedig egy egyetértő bólintással jóváhagyta az újabb ember érkezését.

Nem sok idő töltöttünk a készülődéssel, már minden rendben volt és indultunk is egymás után Odüsszeusz szavára. Nem üresen hagyták el a hajók Ilion partjait! A hajófenék tele volt a rengeteg zsákmánnyal, s a taton ültek a fogságba esett asszonyok — tizenketten. A kapitány és a szerencsésebb harcosok élő zsákmányai.

A sok összerabolt holmi, meg a foglyok, úgy látszik nem elégítették ki a görögök mohóságát. Újabb fosztogatásra készültek! Jó, hogy nem kell velük tartanom.

Minden úgy történt, ahogy Kalkhasz eltervezte. A gályák Imbros szigete felé vették az irányt, hogy ott tartsanak éjszakára pihenőt, mi pedig letérve az útról beúsztunk a keskeny Hellészpontosz csatornájába. Innen, az általam már ismert tengeri úton, akadály nélkül kijutottunk az Euxinos Pontosz hullámoktól korbácsolt vizére. Valamivel azonban megsérthettük Poszeidón istent, mert teljesen váratlanul akkora vihar küldött ránk, hogy nem volt időnk védett kikötőt keresnünk. Teljes sötétség borult a tajtékzó tengerre, és olyan hullámok dobáltak, mint egy hegyóriás. Zeusz is beleszólt a tenger istenének vad dáridójába — villámok szaggatták az eget rettenetes csattogás, dörgés közepette.

Nem tudom, meddig tartott a vihar, nem érzékeltem az időt, csak azon csodálkoztam, hogy megúsztuk egy törött árboccal, ember veszteség nélkül. Ahogy jöttek, el is takarodtak a fellegek, a tenger lecsillapodott és az égen sugárzó fényével megjelent a Napisten. Körülöttünk csak pusztaság, csak víz, szárazfölnek nyoma sem, s még csak egy árva szikla szírt sem látszott. Nem tudtuk, hol vagyunk.

— Te uram, Apollón papja vagy, állítólag! — szólott hozzám a zord hajóskapitány. — Milyen tanácsot ad istened, merre találunk szárazföldet?

— Először mutassunk be neki áldozatott, amiért kegyes volt újra megjelenni fölöttünk! — válaszoltam.

— Legyen! — egyezett bele. — Hozzatok egy bárányt, s egy korsó bort! — parancsolta.

Az áldozat bemutatása után felnéztem az égre és szólítottam Apollónt. Nem válaszolt, de ahogy ereszkedni láttam a napkorongot, eszembe ötlött, az első utam a tauroszok földjére.

— Uram, ha most az árnyékunk előttünk látható, balra van a szárazföld!

— Kormányos! Hallottad?

Addig haladtunk a megadott irányban, amíg Héliosz le nem szállt aranyszekeréből, hogy az aithiopszok földjén álló gyönyörű palotájában időzzön, amíg újra felszáll, hogy fényével borítsa a földet.

Másnap reggel korán keltem, hogy a pontos irányt időben meghatározhassam.

— Kapitány! — szólottam, amikor megláttam a napisten arcát az égalján feltűnni. — Most a Ragyogó jobb kezünk felé legyen, ameddig föl nem ér az ég kárpitjának tetejére.

Így irányítottam bárkánkat a Napisten útjához igazodva. A kapitány és a kormányos vakon hittek minden szavamnak, hiszen az egyenesen Apollóntól származott. Nem szóltam neki arról, hogy ezt a tudományt egy ciprusi hajóskapitánytól tanultam, aki most az arkhón Hüpanisz városában.

Csend volt a vizek felett, csupán az evezők loccsanása hallatszott, és a rabul ejtett nők halk, szomorú éneke a tat felől. Már ötödik napja haladtunk a hullámok hátán, a kapitány és a többi hajósok kezdtek türelmetlenkedni, mikor megláttam a parti madarak nagy raját előttünk.

— Szárazföld felé közeledünk — mondtam —, bár hitetlen szemeitek még nem látják. Mielőtt Héliosz szekerét elnyelné a távol, megpillanthatjátok, ha jobban igyekeztek az evezéssel.

Valóban rövidesen a látóhatár mélyén szürke derengés jelent meg, a közelgő szárazföld szemmel látható jele.

— Szerencséd van Apollón papja! — fordult felém a kapitány. — Ha nem tűnik fel a föld, reggel a halaknak dobtunk volna eleségül.

Hiába látszott már a part vonala, még két nap kellett, hogy kiköthessünk az öblöktől szabdalt sziklás tengerparton. Égig érő hegyek vonulata húzódott ameddig a szem ellátott a szárazföld belsejében. Az öbölben halászok bárkáit ringatta a megcsendesült tenger, de a parti sziklákat dühödten ostromolta. Nehezen találtunk alkalmas helyet a kikötésre. A halászok készségeseknek mutatkoztak, de beszédüket nem értettük, bár nem is volt szükség rá. Szó nélkül megragadták a köteleket, és hajósainkkal együtt kivonszolták a fövényre két szikla közzé.

Mágosz itt is jobban feltalálta magát, mint mi többiek. Élénk eszmecserébe kezdett a halászokkal sűrű mutogatások, hadonászások közepette. Végül odajött hozzám, s azon a kikötőkben tanult keveréknyelven elmagyarázta, hogy kétnapi hajóútnyira egy másik tenger bejáratát találjuk, egy szűk szorost, de kerüljük el, amilyen messze csak lehet, mert azon a környéken egy kegyetlen király uralkodik, aki feláldoz minden idegent az isteneinek. Thoász királyra gondoltam, s meg is kérdeztem. Élénk helyeslés volt a válasz.

Elmagyaráztam a többieknek is, miről van szó. Másnap reggel folytattuk utazásunkat a nap alatt, óvatos távolságot tartva a parttól. Három nap elteltével számomra ismerős vizeken jártunk már, és bátran fordíthattuk a hajó orrát a barátságos hazai partok irányába. Alig indultunk megtalált célunk felé, amikor előttünk feltűnt egy közeledő hajó a tarajos hullámok hátán. Még elég messze lévén nem tudtuk kivenni, milyen, s mekkora. Igyekeztünk a kikötőt minél hamarabb elérni, nem kívántunk harcba keveredni senkivel éppen az érkezés előtt.

Az idegen gálya sem igyekezett elibünk kerülni, mintha ő is el akarta volna odázni a találkozást. A várost eltakaró földnyelv végénél megálltunk. Itt már biztonságban éreztük magunkat, és meg akartuk tudni kifélék, akik erre tartanak. Láttuk, a miénknél nem sokkal kisebb görög hajó, melyet kétszer tíz pár evező hajt.

Legnagyobb meglepetésünkre ismerősök jöttek a gályán, Agamemnón fiúsarja, Oresztész utazott rajta, valamint barátja Püladész. Hangos üdvözlések után, mindkét hajó besiklott a kikötő védett vízébe.

Hüpanisz lakói nagy örömmel fogadtak. Akarnan, az arkhón is kijött elénk, hogy üdvözöljön.

Hajnalba nyúló beszélgetések követték a tiszteletünkre rendezett dús lakomát. Elmondtam minden eseményt, kalandot, amiben részem volt, s utána Oresztész mesélt olyan dolgokat, melyekről nem volt tudomásunk és egyik ámulatból a másikba estünk, ameddig hallgattuk.

Elmondta saját tragédiáját, azt, hogy hogyan ölte meg Agamemnón királyt annak felesége, Klütaimnésztra, valamint a hatalomra törő Aigiszthosz, kinek régi leszámolni valója volt az Atreidákkal. Mikor Oresztész hazatért ott találta őt atyja trónján, de láthatóan nem csak Mükéné kellett neki, de Klütaimnésztra is, akit a király távolléte alatt elcsábított.

Oresztész elkeseredett és bosszúvágy fűtötte. Apollón istenhez fordult tanácsért, és mikor azt megkapta megölte mindkettőjüket — anyját is és a bitorlót is. Ezért aztán keservesen megszenvedett, mert hiába mentette fel a bíróság, saját lelkiismerete elől nem futhatott el. Egy újabb orákulum azt sugallta, jöjjön a tauroszok földjére. „Hol Héliosz a habokból kikel, lelked rokonra lel” — szólt a jóslat és ezért indult el a tengeren a Napisten megjelenésének helyét követve.

— Kalchasz magyarázta meg a jóslat értelmét? — kérdeztem nem minden célzat nélkül.

— Így van, Makhaón! Ő érti, az istenek szavát. Elmondta nekem, Apollón azt akarja, menjek el a tauroszok földjére, és ott hajtsak végre hőstetteket. Ettől fog háborgó lelkem nyugalmat találni. Ekkor hagynak majd fel a kínzásommal az Erinnysek.

A király számára nem volt elég világos a dolog, de mi — Akarnan és én — jól értettük a főpap magyarázatát. Nem volt még azonban itt az idő, hogy a titokról föllebbentsük a fátylat.

— Egy szoborról is beszélt Kalchasz, amit vissza kell vinnem Apollón templomába.

— A tauroszok népe vad és kegyetlen. Minden idegent ellenségnek tekintenek — magyarázta Akarnan — és az elfogott ellenséget feláldozzák az isteneiknek. A királyuk, Thoász a környék leggazdagabb uralkodója, csak Kolkhisz gazdagsága múlja felül. A tenger adja a gazdagságát. Minden hajót megsarcolnak, amit elérnek.

— Számos hajója és a megerősített város védi a birtokát — tettem hozzá a magam részéről. — Most pihenjünk le és tiszta fejjel, pihenten kitaláljuk, miként segíthetünk, hogy végrehajthasd, amit feladatul vállaltál Apollón kedvére.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-