Nem így képzeltem .
Egyáltalán nem így.
Izgalmas volt és látványos.
És rohadtul üres.
Az ember azt várná, hogy valami magvas és megdönthetetlen igazság jut az eszébe, de nem. Abban a pillanatban, amikor megtörténik ugyanolyan hétköznapi és profán minden, mint az el?z? pillanatban. Valahányszor visszagondolok rá szinte fáj a közönségesség amivel kérlelhetetlenül elveszi mindazt amit eddig tettem.
Csak jön, és én tehetetlenül veszem tudomásul, hogy nincs tovább.
Az ég kék, a f? zöld. Csak állok és nézem azt a felh?gombát, amit csak azért vettem észre, mert el?tte egy olyan menydörgés rázta meg a földet, mint még soha. Mintha maga az Isten üvöltött volna a földre. Nem is üvöltés volt ez, hanem valami esztelen elképeszt? robaj.
Igen, még eszembe jutott az is hogy a földanyánk egy hatalmas szellentéssel megszabadult a beleiben feszül? gáztól.
Aztán egy hatalmas feltör? füstfelh?, ami még meg is er?sítette bennem az átsuhanó cinikus gondolatot. Egy másodperc alatt lemerevedtem és néztem, hogy dobálja a láthatatlan er? a fákat, és az épületeket. Mindent, amit emberi kéz csak nagy találékonysággal képes lerombolni. Évszázadokon át tanulta hogyan pusztítsa, ölje meg a környezetét, és helyette teremtse meg saját képmására a világot. Egyhangúvá és szürkévé. Nagy, kimódolt munkával, alapos precizitással, és módszerességgel.
Ezt a világot, melyet most egy fing, úgy fúj el akár egy vécépapír szaros sarkát a pottyantós budi nyári szell?je.
Aztán gyönyör? izzó sárga lángtenger tört fel, méltósággal, lassan. Amib?l az ember érezte, hogy ez igazi lángtenger.
Nagyon nagy, s?t gigászi.
A képzelet határán túl, minden emberi képzelet határán. Akkora hogy képtelen vagy felfogni. A tudat mátrixában nem létezik ilyen gigász lángoszlop, ami szép lassan szétterjed fölötted és egy pillanat alatt hamuvá égeti mindazt, amit el?z?leg kitépett a földb?l.
Éppen a „bót” mellett áltam, szépen vasalt öltönyömben, amit még most sem értek, hiszen életemben nem hordtam öltönyt, még akkor sem ha rangosabb esemény meghívottjaként ücsörögtem az els? sorban, vagy ha pulpituson álltam.
Az öltönyös ember számomra mindig egyfajta nevetséges állruhát jelentett.
Kivéve Chaplint. ?tudta mi az öltöny és akként is használta, amire való.
A komikum része, ami feszes nyelvöltésként még élezi azt a nyomort, amit a humor emel isteni magasságokba. A kis ember öltönyben, bakancsot f?z.
Olyan eleganciával tekeri a villára a cip?f?z?jét mintha valami elegáns olasz étteremben enné a spagettit. A mozdulataiban kimunkált és még az öltönye is minimum kézzel vasalt egyenesre cibált. De a hasadás momentuma ott világít a fekete fehér kockákon, hiszen annyira éhes hogy a társát is csirkének nézi.
Öltönyben elegáns éhezni, és talán meghalni is.
Az izzó lángtengerhez öltöztem így ki?
A robaj szele egyre közelebb ért, és hirtelen átvillant az agyamon, hogy mekkora lehet ha a látvány ilyen közeli és hatalmas, de az amit maga el?tt tol azt még csak valahol belül érezni.
Közeledik.
Ösztönösen behúztam a nyakam.
A halál még csak eszembe sem jutott, annyira sokkolt a látvány.
Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy meghalok. Ez a szél úgy elfúj akár egy pitypang ejt?erny?jét… És hogy ég, ha begyújtom. Hirtelen, szinte hangtalan sercegéssel, egy pillanat alatt.
Így fogok én most égni mindjárt. Láttam embereket, akik ugyanolyan esetlenül álldogáltak és szótlanul nézték a gombafelh?t. A robaj úgy hatott ránk, mint egy akció dvd-n a pause. Mi kimerevedtünk, de a világ élte a maga kérlelhetetlen végzetét tovább.
Hihetetlenül üressé vált minden.
Aztán megjött a szél de magasan, nagyon magasan tolta maga el?tt a leveg?t.
Mintha isten kinézett volna a felh?k közül megnézni hol halad a színdarab, eljött-e már a katarzis pillanata.
Magasan fenn apró pihéket láttam szállni. Pitypang hamut, ami talán egy ház volt még az el?bb, vagy talán egy gyárépület teteje. Lángolva libbent ott fen a szürke égen. Behúzott nyakkal néztem a repül? autókat, a bóbitás, lángfej? fákat, ahogy továbbfújja ?ket a szell?. Messze-messze átnéztem a házakon, és láttam egy templomtornyot eld?lni. Egy hosszú kígyót, ami gigászi, lobogó sárkányként tekergett az égen. Egy vonat volt, ami éppen utasokat szállított.
De embert, embert nem láttam repülni. Egyetlen nyomorul lelket sem láttam az égen szállni.
Se madarat se embert, se más él?t. Csak hamu és por, ami szürkére és nyomasztóra festette az eget, egészen addig, míg a lángtenger a fejem fölé nem ért. A gyerekeimre, és a feleségemre gondoltam, mert láttam, hogy jönnek a bombák melyeket isten gyártott. Amit a földön hever?, földbe kapaszkodó tárgyakból gyúrt magának. Felemelte, lángra lobbantotta és visszadobta ?ket a földre.
Körülöttem a t?zes?.
Most gondoltam el?ször a halálra.
No, nem úgy mintha fájna.
Egyszer?en pimaszul önz? módon arra gondoltam, hogy a családom már biztos nem él, és milyen szerencse hogy én eljöttem otthonról, mert most pontosan azért élek, mert elindultam otthonról valahova, ami már nem jut eszembe. De mégis milyen jó hogy életben maradok, merthogy itt állok a fenséges tüzijáték közepén, és sérthetetlenül állok és nézem a pusztulás fergetegesen jól sikerült darabját.
Az ember a kritikus pillanataiban nevetségesen önz?.
Annyira hogy a végs?kig azt hiszi, túlélhet mindent.
Pofátlanul csak arra gondol:- Én élek, és ez a fontos. Oly min?ségben lealacsonyítja az emberi lét szentségét, hogy megérdemli a halált, mégis éppen ezért marad életben. Lehetetlenül szeretem a családom, mégis most egyszer?en elfogadtam azt a tényt, hogy ?k már nem élnek. Elfogadtatta velem a gigászi fing minden következménye, az isteni színjáték kellékei. A lángoló dárdaként repül?, és zuhanó fák ezrei, az izzó vas, ami zuhanásában t?zes?ként hullott a földre, messze t?lem.
Mondják, a tájfun közepén semmi sem mozdul.
Mekkora lehet ez a tornádó, ha én még élek? Mert élek ez tény.
Körülöttem minden ég, és égni készül, de én fázom ebben a t?zben. Odébb alig ötszáz méterre hatalmas robbanásokkal hullik az égr?l mindaz, ami alig két perccel ezel?tt még a földön volt.
Mi jöhet még?
Ahogy körülnéztem szinte elvakított a narancsba oltott eszel?s fehéren világító leveg?. Úgy éreztem kiszakad a tüd?m a forróságtól mégis hidegnek éreztem a teret melyben ácsorogtam.
Mit keresek én itt?
Világvége van!
Mindenki meghal!
Sikoltoztam legbelül, azt hiszem sikoltoztam.
Rémiszt? volt a tudat, hogy én még mindig élek.
Képtelenség.
De aztán megjött a béke.
Izzó t?zes? szállt alá. Álltam dermedten és vártam, ahogy elolvaszt a földre folyaszt, magával sodor a fémár.
Még láttam a kezem, ahogy elparázslik a vörös fényben.
Nem volt id?m fájdalmat érezni.
Semmit sem éreztem.
Egy hatalmas szem lettem, ami nézi azt a világot, ami még alig egy órával unalomig azonos volt vele.
Lebegtem ebben az id?tlen térben.
Hirtelen unalmas és cinikus lett számomra a létezésnek az a formája amiben alig pár másodperce még része voltam.
Mit nekem test.
Hiszen most látom mennyi csak! Egyáltalán nem mennyei.
Ott zsugorodik…már csak egy zsarátnok. Aztán az, ami az el?bb még arc volt csak egy libben? szürke felh?, keveredve mások felh?jével.
Hirtelen még a világ sem érdekelt.
Üresség, üresség, mindenütt.
Üres…látom ott mintha…az az üresség mintha nem lenne az!
Üres az…de nem… fény az …talán az mégsem az ?r az úr …az Úr.
– Az úristenit János ébredj már fel, hát felébreszted a gyereket.
– Mit…mi van, he hát te élsz? De jó!
– Hát még milyen jó volna, ha nem hangosan imádkoznál álmodban.
– Horkoltam?
– Dehogy horkoltál! Kiabáltál: – URAM ,URAM! De olyan hangosan hogy már a fiad is átjött, hogy mi ez a kiabálás éjnek évadján.
– Jaj de jó… álmodtam.
Álmodtam. Vannak álmok, amik jelentenek valamit. Hogy mit, azt csak a jóisten tudja. De az ilyen valóságh? álmokat nehezen maszatolja el az ember.
Furán kezdtem neki másnap a munkának, és hálistennek ez a valóság sokkal élhet?bbnek t?nt, mint az, amelyikben porrá lettem.
Aztán egy nap megláttam az öltönyt.
– Ez mi?
– Az esküv?re kértem kölcsön. Tudod, szombaton megyünk!
– Hát én fel nem veszem.
– Hát miben leszel esküv?i tanú? Tán glottgyatyában.
– Ne túlozz asszony, ne túlozz. Van ruhám nekem, rendes.
– Öltönyben kell legyél,és slussz.
– Akkor nem megyünk!
– Akkor nem megyünk.
– Túl van tárgyalva.
Az asszony egy hétig nem szólt hozzám, és a rokonok is megharagudtak rám.
De én tudtam, hogy megmentettem a világot és ?ket is.
Mert én hiszek az álmokban, és tudom, hogy minket is álmodik valaki. Talán én egy másik világban, de az is lehet, hogy te!
