“A szosal vorker 2 volt. Azt mondta, hogy itt lesz hétf? reggel,” fordult vissza az öregember a telefontól, miközben gyérül? szakállát tépdeste izgatottan jobb kezével.
“Vajon most mit akarnak t?lünk?” – tépel?dött hangosan felesége, és reszket? kezekkel simított végig lisztes kötényén.
“Biztosan följelentettek a szomszédok valamiért. A múltkor azért jött, hogy miután Péter fiunk betöltötte a tizenhatodik évét, költözzön ki, vagy fizessen lakbért. Hiába mondtam neki, hogy még gimnáziumba jár a gyerek, tehát nincs módja lakbért fizetni. Azt mondta, hogy itt az a törvény, egy tizenhat éves fiú már önfenntartó lehet. Nade, ha még iskolába jár? Erre azt válaszolta a n?, hogy a törvény szerint ott hagyhatja az iskolát és elmehet dolgozni. Erre mondtam neki, hogy már mér’ hagyná ott az iskolát, amikor jól tanul és egyetemre akar menni. Hisz már kiskorátúl villanyosmérnök akar lenni! Vagy azért mert mi szegény bevándorlók vagyunk, a mi gyerekünk már nem mehet egyetemre? Istenem, édes Istenem, hát ezér’ jöttünk mi el Magyarországból, hogy itt is bántsanak minket?” – sírta el magát az id?s asszony.
Az öregember nem válaszolt, csak ült végtelen szomorúan a kanapén, és remeg? kezekkel simogatta tovább gyér szakállát.
“Sanyikám, szólj már valamit!”- könyörgött az asszony”-, mit mondott, most miért jön?”
” Honnan tudjam? Hiszen tudod jól, ha izgatott vagyok még annyit sem értek, mint máskor. Miért nem te beszéltél vele? Te többet értesz angolul, mint én”, – válaszolt az ember ingerülten.
“Már hogy értenék többet? Én is túl voltam az ötvenen, mint Te, amikor idejöttünk. Én csak annyit tudok, amivel bevásárlok. De te naponta nézed a híreket és olvasod az újságot. Több szót tudsz, mint én,” – zsörtöl?dött tovább az öregasszony.
“Olvasni könny?. A szótárbul az ember kinézi, amit nem ért, a többit meg kilogikázza. De telefonon keresztül megérteni, hogy mit mond a n? a velferesekt?l, hát az már m?vészet. Az egészb?l csak annyit értettem, hogy levél meg iskola. A többit gonduld hozzá,” – mondta mérgesen az ember.
“Jaj Istenem! Vajon milyen levél kell már megint? Sanyikám, vedd már el? azt a nagy kopertát, amiben az iratokat tartsuk! Talán abban van, ami kell nekik.”
“Magduskám, én el?vehetem, de ha nem tudod, hogy mi köl pontosan, akkor hogy találod meg?” – felelte az ember félig mérgesen, félig nevetve.
“Talán a gyerek tudja. Gondolod, hogy most is meg kell majd mutatni a papírt, ami igazolja, hogy bevándorlók vagyunk?” – kérdezte az asszony aggodalmaskodva. “Istenem, mi lesz velünk, ha elveszik a velfért, meg a lakást? Hogy élünk meg? Mibül iskoláztatjuk azt a gyereket? A szomszéd azt mondta, hogy ha a gyerek betölti a tizenhatodikat, elk?l innen költöznie, és még enni sem adhatok neki itthon. Merthogy mi velféren élünk, és mi csak kett?nknek vásárolhatunk élelmet. Biztos feljelentett minket, hogy a gyerek itt lakik, és velünk kosztol.”
“A szomszéd minden marhaságot összebeszél. Borzalmas, hogy még itt is attól kell félni, kinek mit mond a szomszéd!” robbant ki a méreg az öregemberb?l. “Nem elég, hogy elzavartak a falumból, ahol leéltem több mint ötven évet abban a házban, amit még a nagyapám épített, nem elég, hogy megölték a családunkat, csupán, mert zsidók voltak, most még itt is, ebben az Isten áldotta Kanadában is félnem kell. Csoda, ha a bolondok házába kerülök?” – üvöltötte magán kívül az öregember.
“Jaj, Sanyikám! Könyörgöm, ne izgasd fel magad. Hidd el, nem érdemes! A bolondok házát meg pláne ne emlegesd. Hogy miért kellett neked önszántadból bemenned a Queen sztriti elmegyógyintézetbe, azt még ma sem értem,” sóhajtozott az öregasszony.
“Miért? Magduskám, pont Te kérded ezt?” – válaszolt indignáltan az öreg.
“De Sanyikám, hányszor mondtam neked, ez nem a debreceni klinika, ahol a háború után a professzor úr hetente egyszer egy üveg borért kellemesen elbeszélgetett veled. Itt az ideggyógyász csak úgy engedett ki a klinikáról, ha elébb beleegyezésedet adtad, hogy a magán-rendel?jében, drága pénzen legalább tíz sokkolásnak aláveted magad. Mer, hogy attól majd elfelejted a borzalmakat. Jelzem, ezért a pénzért mehettem volna én is, mert nekem legalább olyan rémes volt, amikor az a piszok Mengele elszakított a családtól…”
“Honnan a manóból tudtam volna azt, hogy amikor kétévi ittlét után elmentem panaszkodni, hogy nem tudok aludni, meg hogy rémálmaim vannak, akkor az orvosnak csak a saját pénztárcájára van gondja az én bajom helyett? Hiszen elmeséltem neki, mit történt a családdal a háború alatt.”
Ebben a pillanatban lépett be a fiú az ajtón. Középmagas, világosbarna hajú volt, és mosolygó szem?. Táskáját a fal mellé rakta, kabátját az el?szoba székre dobta, aztán bement a szobába. Megölelte szüleit, akik szinte zökkenés nélkül folytatták vitájukat. Megszokott jelenet volt ez kett?jük között. Úgy beszélgettek, mintha egy láthatatlan idegen személy lenne jelen. Így hánytorgatták fel egymásnak a múltat naponta többször is. A fiú szótlanul bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. De azon keresztül is behallatszott az öregek vitája: “hogy megölték két kis gyermekünket, öreg anyámat. Nem emlékszel, hogy amikor te visszajöttél Auscwitzbul hogy találtad meg a házunkat romosan? Csupán a kamarában tárolt szobraim maradtak éppen. Mert hogy a németek, akik istállónak használták a házat, a bennlakó személyeket ugyan nem vették emberszámba, viszont a róluk készült szobrokat tiszteletben tartották. A m?vész, származása miatt, mint céltábla kukorékoljon a fa tetején Ukrajnában, a családja pedig menjen a gázba! Mondtam is a doktornak: Nahát, szép egy világ ez, mondhatom!”
“No, és mit mondott erre ez a sokkos doktor?” kérdezte az asszony szkeptikusan.
“Semmit. Csak irt valamit egy papírra. No meg csóválta a fejét. Pedig azt is mondtam neki, hogy milyen borzasztó volt, amikor kitört a forradalom ötvenhatban és hallottam, amikor a Büfög? Szabó, a szomszéd mondta a Pájinkásnak, hogy “Sanyi bátyámat a fejszével fogom felaprítani”. Pájinkás meg kérdezte, hogy “mán miért? Hiszen Sanyi bácsi nem ártott soha egy légynek sem. Még neked is milyen sokat segített. Míg te börtönben voltál, mint kulák, addig ?adott enni a családodnak.” Mire a Büfög? Szabó azt mondta, hogy “Ja, igen, de Sanyi bácsi azt merte mondani, hogy hamarabb tud befogni a szekérbe, mint én.” Mondtam a doktor úrnak, hogy ezért is jöttünk el.”
“No meg azért, mert hogy azt is mondták, hogy miután forradalom van, a zsidókat fogják akasztani. Merthogy a háború után többen jöttek vissza abból az Ausvicbúl, mint amennyit elvittek. Mán tanáltak is önkéntest, aki a feln?tteket elintézné, csak még a gyerekekkel van gond, ” helyesbített az öregasszony.
“Persze, hogy mondtam. Aztán csomagoltunk gyorsan, egy hátizsákba mindent. Csak nem hagyjuk, hogy késön és csodaként született Péter fiunkat kitegyük ilyennek? Irány a határ. Kérdeztem is a doktortól, hogy tudja, hány ember jött vissza igazábúl abból a pokolbúl? A falubeli háromszázbúl alig harmincöt. Ez volt az a rengeteg zsidó, akiket fel kellett újból akasztani.”
“No, és pénz, minden nélkül Kanadába megérkezni, a semmi volt?” – reklamált az öregasszony. “Nekem egy héten belül mosogatnom kellett egy resztorantban.. A magas vérnyomásommal. A kezem csupa seb volt, és ilyen dagadt,” – az öregasszony felemelte kezeit és mutogatta, hogy duplájára dagadt a keze a nehéz munkától. “Szegény Peti fiunk naponta jött be iskola után a resztorantba és sírva könyörgött, “édesanyám, tessék ezt abbahagyni”. Dehát valamibül meg kellett élni!” reklamálta keservesen.
“Miért, Magduskám! Én tán nem dolgoztam? Két évet vótam a demolisin kompaninál, ahol a használt deszkákbúl húztam a szeget. Majd meg?rültem bele. Akkor mentem a doktorhoz. Merthogy se enni, se aludni nem tudtam. Mert csak a szegeket húztam, meg húztam, meg húztam. Álmomban meg els? családunkat láttam. Sírtak, kiabáltak, hogy mentsem meg ?ket. Én meg csak húztam a szegeket, és hallgattam, hogy kiabáltak. “
“Sanyikám! Csak jó, hogy van ez a velfér itt Kanadában. Merhogy a betegség miatt kaptuk ezt az olcsó lakást, nomeg annyi pízt, amib?l enni is tudunk. Csak mán el ne vegyék t?lünk!” – aggodalmaskodott továbbra is az öregasszony.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A házaspár rémülten kapta fel a fejét. A kopogás ismétl?dött. Nagy nehezen mozdultak meg az öregek. Az ajtóban egy fiatal, mosolygós postás állt, egy nagy ládával a lába el?tt. “Green lakás?” kérdezte angolul.
Válaszul a két öreg csak bólintani tudott. Hang nem jött ki a szájukon.
“Csomagjuk van. Hungariból. Jó nehéz. Vigyázzanak, mert törékeny. Hová tegyem? Itt a sarokban jó lesz? Itt, tessék aláírni, kérem. Na, jószerencsét a csomaghoz,” – búcsúzott el t?lük a figyelmes és vidám postás.
A nagy fadobozt mindketten hosszan és némán nézték.
“Vajon mi lehet benne? És ki küldhette?” aggodalmaskodott az öregasszony. Aztán elkiáltotta magát: “Péter fiam, gyere mán ki. Valami csomag gyött Magyarországbúl.”
A fiú, mosolygó nyugalommal lépett ki a szobájából. “Tessék Édesanyám,” – felelte kérd?leg.
“Mit csináljunk a csomaggal?”- kérdezte az öregember.
“Bontsuk fel,” – ajánlotta a fiú.
“Mán hogy bontanánk, amikor azt se tudjuk, ki küldte, és mi van benne? És mi van, ha nekünk kell majd kifizetni azt, amit nem is kértünk? Nincs nekünk erre pízünk,” aggodalmaskodott továbbra az öreg.
“Apám, nézzük meg el?bb, hogy ki a feladó. Rajta kell, hogy legyen a csomagon. Nézze csak, hiszen ezen Andor bátyám neve van.”
“Akkor ki ne bonts,” – felelte az öregember dacosan. “Nekem nem kell tüle semmi.”
Az öreg ugyanis képtelen volt megbocsátani Andor sógornak, ahogy elhagyott vagyonkájukkal Ö rendelkezett Magyarországon. Igaz, hogy erre az öreg kérte még miel?tt megindultak a határnak, de csak nagy valami, hogy a családi ház idegen kézre jutott. Mintha Andor sógor tehetett volna arról, hogy minden, ami az öreg életében fontos, és éltet? volt, elveszett, attól a naptól kezdve az öregember számára megsz?nt a sógorság is. Attól meg végképp nekikeseredett, amikor Andor sógor megírta, hogy mire a forradalom (azaz, ellenforradalom) leverése után módja volt leutaznia a faluba, a kamrában maradt szobrokat mind darabokra törve találta. Csupán a mamáról készült gipsz-szobor maradt, úgy-ahogy, de felismerhet? állapotban. De Sándor sógor azt igazán nem kívánhatja, hogy a szobrot neki Kanadába feladja, mert temérdek pízzel és komplikációkkal jár.
“Na tessék. Nesze neked forradalom. Amit a németek meghagytak, azt elpusztította néhány paraszt. Már nyoma sem maradt annak, hogy én valaha is szobrászkodtam” – sóhajtozott naphosszat, amint bánatában hátratett kezekkel sétált föl és le, föl és le a nappaliban.
“Sanyikám, hagyd már abba ezt a fölösleges sétálgatást. Elkoptatod nekem a sz?nyegpadlót. És mi az, hogy nyoma sincs a szobrászkodásodnak? Ki tart vissza téged attól, hogy megint szobrászkodj? Mi más kell még hozzá, mint agyag? Az meg csak nem kerül egy vagyonba?” – reklamált türelmetlenül az öregasszony.
“Magduskám, hidd el, hogy ihlet is kell hozzá. Nomeg valami akarat, életer?, ami már rég nincs nekem,” legyintett az öreg lemondóan.
. “Ha jól emlékszem, akkor sem voltál mán gyerek, amikor nekiálltál szobrászkodni. Elmúltál már harminc is,” – válaszolt az öregasszony bátorítóan.
– “Akkor sem apám áldásával,” kesergett tovább az öreg. “Eleget voltál nálunk, kislánykorodban, nem emlékszel, hogy milyen zsémbesked? volt? Csak a munka meg az ima volt a fontos. Már hajnalban hogy zavart fel minket: Fiam, fiam, kelj föl. Már elment a gulya is. Nyisd ki a bótot, jönnek a parasztok pájinkáért. “
“Hogyne emlékeznék,” – mondta az öregasszony, “arra is, hogy haragudott, amikor rajtakapott olvasáson a sz?l?ben. No de, abban nem akadályozott meg, hogy szobrászkodj. Emlékszem milyen büszkén mutogatta nekem is a szobraidat: “ezt az én Sanyim csinálta, bizony.”
“Kár, hogy a lelkesedését velem nem közölte idejében. Mert amikor bátyáim biztatására felvittem néhány szobrot Pestre, hogy megmutassam Medgyessy professzornak, és lelkesedésében ott rögtön tanítványának fogadott, akkor apám csak annyit közölt velem, hogy: fiam, ha Pestre mégy szobrász-inasnak, akaszd fel magad.”
“És erre Te otthon maradtál.”
“Hogy mehettem volna el apám áldása nélkül?” – reklamált az öreg. “Most már olyan mindegy,” legyintett lemondóan, “talán jobb is, hogy nem maradt egy sem hírmondónak. Csak még több fájdalmat okoztak volna.”
“Apám, mégiscsak föl kéne bontani ezt a csomagot,” – mosolygott a fiú és anyjára kacsintva már hozta is a feszít? rudat.
A láda tetejéb?l darabonként emelte ki a szegeket, aztán óvatosan nekilátott leszedni a léceket. Rétegr?l – rétegre, mint hagymáról a héját, hámozta a fiú a csomagolásra használt összegy?rt újságpapírt. Nagyvégre kibomlott egy betört orrú, megcsonkított gipsz szobor, ami mélységes bánattal a szemében egy id?s, fejkend?s nénit ábrázolt. A szobor oldalán még olvasható volt a bevésett szöveg:
Édesanyám. 1936.-ban.
Élt hetvenkilenc évet. Meghalt Auschwitzban, 1944, június 24-én.
A két öreg elszörnyedve merevedett a nem várt ajándékra. Az öregember csak nagy sokára tért magához és könnyes szemmel fordult családjához.
“Hát ez meg hogy történt?” kérdezte t?lük.
A fiú is megrendülve nézte a nagyanyjáról készült mellszobrot, miel?tt kihozta a levelet, amiben Andor sógor megírta a szobor kálváriáját. Most csak szótlanul átnyújtotta apjának a levelet.
“Kedves Sándor sógor!
Nemrégiben kaptam egy értesítést a Magyarok Világszövetségének elnökét?l, aki Péter fiad kérésére elintézte, hogy anyád szobrát, úgy ahogy van, számodra postázzuk. Nem tudom van-e fogalmad arról, hogy mit kellett tennem, amíg ez hozzád eljutott?
El?ször a Nemzeti Múzeumba kellett vinnem a szobrot. Ott a becsüsök, mint m? értéket, tíz amerikai dollárra értékelték. Akkor aztán a rend?rségre kellett vinni. Ott átvilágították, megrázták, belenyúltak és belefúrtak, és káromkodtak, hogy a “vén tata, odakint Amerikában vagy túl gazdag, vagy teljesen megkukult, különben mért ragaszkodna ehhez az értéktelen gipsz micsodához annyira.” Mérgükben aztán még jól rásóztak a vámra is. De a kálváriának még ezzel nem volt vége, mert utána meg a csomagolást kellett megszervezni. . .”
És most, annyi fáradozás után végre ott volt a gipsz szobor, szürkén, csonkán el?ttük a nagy fadobozban.
“Hogy fogom én ezt helyrehozni?’ – sóhajtott az öregember nagy keservesen.
Az öregasszony szólalt meg végre: “Úgy, ahogy egy másik szobrász,” aztán odaszólt a fiúhoz, “Petikém, milyen levelet akar az iskolától a velferes n??”
“Nem emlékszik édesanyám, mikor a hölgy mondta: ha olyan jól tanul az a gyerek, akkor kérjenek az iskolától err?l egy levelet? Itt van a levél a táskámban. Még az igazgató is aláírta,” – húzta ki magát büszkén a gyerek. Aztán hozzátette: “Édesapám, majd ha diplomás leszek, akkor ugye beöntessük ezt a szobrot bronzba?”
“Hát persze fiam. Ha már igazi sírjuk nem lehet, valamivel csak emléket kell állítani annak a rengeteg halott rokonnak!” – válaszolta az öregember végtelen keser?en, miközben jobb kezével gyér, ?sz szakállát tépdeste izgatottan.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.10. @ 07:06 :: Kopácsi Judith
