A mi barátságunk ezt a próbát nem állta ki.
Nem bírta elviselni, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerette volna.
Nem bírta elviselni, amikor azt mondtam: neki is másképpen kellett volna.
Nem lehetett vele megbeszélni a dolgokat. Pedig én próbáltam. Mindig csak én. Nem sikerült. Aztán már nem is akartam.
Kihátrált mindenből, máshova vitte a sértett büszkeség, esélyt sem adva magunknak arra, hogy idővel újra egymásra találjunk. Megbántott és én is megbántottam.
De én meg tudtam volna bocsátani.
Tehetetlen düh és harag volt bennem hónapokon keresztül, ha rágondoltam.
Ma találkoztunk.
Úgy mentünk el egymás mellett, mint két idegen, akiket nem köt össze egy több évtizedes barátság közös élménye, emléke.
Nem, nem úgy, mint az idegenek. Ők közönyösek egymás iránt, mi nem.
Meg kell tanulnunk ezt is: úgy találkozni, hogy ne látszódjon semmi, ne érződjön semmi. Még nem megy. Nekem nem.
– Ugyan már, semmi ez, kibírod, elfelejted, már nem is hiányzik, nem olyan nagy dolog ez – mondogatom magamnak hónapok óta.
De ma találkoztunk és ötven ember tömegében három pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk.
Azóta tudom, hogy csak áltattam magam.
Mert nem felejtem, igenis nagy dolog ez, és nehezen viselem, mert hiányzik. Nagyon. Nagyon…
Lehet, hogy már nem is ő hiányzik, hanem az a valaki, aki ő volt valaha, aki én voltam valaha, az, ami mi együtt voltunk. Nem tudom.
S az idő libben velünk tovább.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.11. @ 16:00 :: Kovács Lilla Katalin
