kérlek segíts!*
Segíts, hogy szavaim áttörjék az Idő kapuját, s eljussanak minden emberhez, bebizonyítva ártatlanságomat!
Vidd hírét, hogy a Grimm testvérek hazudtak! Nem úgy történt!
Semmi nem úgy történt!
Nevem Katherina Shrader. 1647–ben vásároltam meg házamat a spessarti erdőben, egy kissé hűvös tavaszi napon, alig egy évvel a szüleim halála után. Kicsiny ház volt, inkább házikó, de barátságos, nagy hasú kemence volt benne, olyan, mint régi otthonomban s ez számomra mindennél fontosabb volt. Kevéske pénzemből nem is futotta volna nagyobb házra. Szüleimtől tanultam a mézeskalács készítésének minden titkát, fortélyát, ez volt az egyetlen örökségem.
A házat néhány nap alatt kitakarítottam, helyet kerestem kevéske holmimnak s nekiláttam a sütésnek. A következő vásáron már sátramban árultam a finom édességet. Az emberek először gyanakodva, majd egyre nagyobb lelkesedéssel kóstolgatták különlegességeimet. A szerecsendiós, a szirupos mézeskalács és még számtalan finomság a saját receptem alapján készült. Néhány hét alatt visszatérő vásárlóim lettek s gyors szárnyakon terjedt süteményeim dicsérete. A város polgárai kezdtek befogadni maguk közé. A templomban kedvesen köszöntek, bemutattak és ajánlottak ismerőseiknek, barátaiknak.
Nyár elején látogattak meg először a gyerekek, kicsit bátortalanul, majd egyre merészebben. Mindig szombaton jöttek, tudták, hogy akkor sütöm a friss mézespogácsát. Ez volt a kedvencük. Előfordult, hogy öt–hat leányka és legényke ugrándozott a kertemben, ahol már bimbóztak a rózsák. Szerettem nézni játékukat, hallgatni kacagásukat, vidám zsivajukat, ami megtörte a csend és magány búráját, mely körülölelt.
A napjaim mindig egyformán teltek. Délutánonként szedtem ki a kemencéből a süteményeket, megfestettem, tojáshabbal, mandulával kicifráztam, majd a ház külső falára felszerelt tiszta szárítópolcokra állítottam őket, hogy a lenyugvó nap szelíd fényénél száradjanak. Ha valaki ilyenkor járt erre, azt hihette, a ház falai mézeskalácsból készültek. A frissensült mézesek és a rózsák illata elárasztotta a kertet és örömmel töltötte el szívemet.
A férfi egy forró júliusi vasárnapon állt meg először a sátram előtt. Kutató tekintete végigpásztázta a süteményeket, majd rajtam állapodott meg s én elpirultam. Kék szeme volt a férfinak, olyan kék, mint a nyári szikrázó égbolt s hirtelen úgy éreztem, ez a szem a szívembe lát. Többféle édességet vásárolt, megemlítette, hogy visz belőle a húgának is s én kicsit reszkető kezekkel készítettem össze a kis csomagokat. A következő vasárnapon megint eljött s aztán újra és újra. Egyre több időt töltött a sátramnál. Johannes Metzlernek hívták s a húgával Julianával lakott. Szívesen mesélt Frankfurtról, az otthonáról, a húgáról, vidám történetei megnevettettek. Szerette az édességet s amíg kóstolgatta a mézeslepényt, a mandulás–diós pereckéket, arról faggatott, hogyan készülnek finomságaim. Örültem, hogy érdekli a munkám, hiszen nekem ez volt az életem s jólesett, hogy van kivel beszélgetnem róla. Szerettem nézni azt is, ahogyan evett: Lassan, kóstolgatva, félrehajtott fejjel, szinte áhítatosan. Észrevettem, hogy egyre jobban várom a vasárnapokat, s ha Johannesre gondoltam a torkom összeszorult s a szívem reszkető dobogásba kezdett.
Esténként a kertben ülve hallgattam az éjszakára készülődő madarak csiripelését, beszívtam az élőlényként lélegző erdő páráját s csukott szemeim mögött ott világított a férfi vakítóan kék szeme. Egy napon elhozta bemutatni a húgát. Juliana keskeny arcú, fakó szempillájú, magas, vékony lány volt. Próbáltam bevonni a társalgásunkba, de ő keveset beszélt, inkább nézelődött, apró szemei ide–oda ugráltak miközben nézegette a portékámat, meg a piacon járkáló embereket.
A következő napokban nagyon sok dolgom volt. A nyár a végét járta s az emberek bállal ünnepelték, hogy vége az aratásnak. A báli süteményekkel időre el kellett készülnöm, ezért szinte álló nap izzott a kemence, s egymás után kerültek ki belőle a mandulás és diós kalácskák s a fonott koszorúk, melyeket gabonaszemekkel díszítettem. Nagyon vártam a vasárnapot. Nemcsak azért, mert szerettem volna már találkozni Johanessal, hallgatni nevetős, mély hangját, vidám meséit, látni kék szemének csillogását, hanem azért is, mert titkon abban reménykedtem, hogy meghív a bálba. Ám amikor eljött a sátramhoz nem mesélt vidám történeteket, a bál pedig eszébe sem jutott. Odalépett hozzám s megfogta a kezem.
Meglepődtem.
Mindig szerettem a meleget. A nap vakító forróságát, a kemencém izzó tüzét. Johannes keze hideg volt. Egy pillanatig tartott csak a kényelmetlen érzés, aztán már jólesett érintésének hűvöse.
– Katherina – mondta, de olyan hangon hogy megremegett a lábam – szép vagy és jó. Dolgos, szorgalmas. Minden megvan benned, amire egy férfi vágyhat. Gondoltál már arra, hogy férjhez menj?
Nem várt választ, szájához emelte, majd lágyan megcsókolta ujjaimat és elsietett.
Nem hiszem, hogy a hazavezető úton lábam érintette volna a földet. A boldogság szárnyain suhantam s repeső szívemben madarak dalolták a szerelem énekét. Aznap este csodálatos ábrándok repkedtek a szobámban. Ábrándok róla, aki a társam lesz mindenben. Ábrándok a boldog évekről, melyeket együtt töltünk, a közös munkáról s a gyerekekről, akik reá fognak hasonlítani. A mi gyerekeinkről, akiket úgy fogunk majd szeretni, ahogyan engem szerettek a szüleim.
A boldogság–ábrándok lágyan lebegve telepedtek le szobámban s én csodás álmokat láttam aznap éjjel.
Szinte reszketve vártam következő találkozásunkat. Mit fogok, neki mondani, egyáltalán reá merek–e nézni ez után a vallomás után? Mit adjak neki, aminek örülhet, s amit csak tőlem kaphat meg?
Az én szívemet. Mézeskalácsból.
Az elnyújtott mézes tésztát fahéjjal szórtam meg és tenyérnyi szíveket szaggattam belőle. A kiszaggatott tésztára vaníliakrémbe forgatott, cukrozott déligyümölcs halmokat tettem, s befedtem egy másik szívvel. Az így kisütött töltött sütemény olyan volt mintha élő, valóságos szívet tartottam volna a kezemben. Gyönyörűen kidíszítettem, soha még ilyen szép és finom édesség nem került ki a kezem alól. Ha átadom Johannesnek, ő tudni fogja, hogy ez a válaszom kérdésére.
Vasárnap vastag, szürke felhők borították az eget. Az emberek kapkodva, sietősen, fél szemmel az egyre sötétebb eget lesve vásároltak. Csak az én szívemben dalolt a nyár. Mit tegyek, hogy még kedvesebb legyek a szívének, mit tegyek, hogy még szebb legyek a szemének? Megvan! Eddig még csak feketében látott. Veszek magamnak egy színes kendőt. Kéket, mint a nyári égbolt, kéket, mint az ő szeme.
Sátramtól nem messze állt a kendőfestő standja. Megkértem a szomszéd sátorban edényeket áruló gömbölyű asszonykát, vigyázzon az árumra és siettem, hogy visszatérjek, mire megérkezik az én Johannesem. Gyönyörű kendőt találtam, s amikor a vállamra terítettem úgy éreztem, most valóban szép vagyok.
Visszafelé a kocsmasátor előtt két férfit pillantottam meg, akik épp akkor ültek le. Háttal voltak felém, de így is megismertem Johannest. Meggyorsítottam lépteim, hogy minél hamarabb köszönthessem, amikor gúnyos nevetés állított meg. Ő nevetett.
– Nem képzeled komám, hogy beleszerettem abba a szürke varjúba – hallottam a borzalmas szavakat – csak hát, amióta idejött, az én mézeskalácsomat már a kutya sem veszi. Hiába van kiírva a boltomra Frankfurtban, hogy a Metzler féle mézeskalács a legjobb és leghagyományosabb receptek alapján készült! Mindenki idejárkál ehhez a Katherinához, mindenki az ő süteményeiről áradozik. De megszerzem én a receptjeit, ha addig élek is! Majd kiudvarolom én a titkait, te csak ne félts engem!
A világ, az én világom ebben a pillanatban szünt meg körülöttem. Ha érezted már valaha azt, hogy lehet ugyan tovább élni, csak éppen semmi értelme, akkor tudod, mit éreztem.
– Hinnye, de ravasz róka vagy te komám! – hallottam az idegen férfi szavait, miközben a kendőt szorosan magamhoz szorítva elsiettem mellettük. Johannes nem vett észre. Miért is vett volna észre?
Álltam a sátorban, az emberek jöttek–mentek, beszélgettek körülöttem, de én csak a felhőket láttam, amelyek duzzadtan, feketén, lomhán kúsztak az égen. Lassan lehúztam vállamról a kendőt és leejtettem a földre.
Ekkor megpillantottam Metzlert, amint felém tartott. Nem bírtam volna elviselni, hogy a sátram közelébe lépjen. Elésiettem és tekintetemet szemébe fúrtam. Magam is meglepődtem azon, milyen hideg nyugalommal és megvetően ejtettem ki a szavakat.
– Azonnal takarodjon innen! Soha többé nem akarom látni! Mindent hallottam, tudom, mit akar tőlem! Tűnjön el az életemből!!
Elfordultam, de még láttam szemének hideg villanását, majd a gyűlöletet, amely elborította.
– Ezt még megbánod, te boszorkány! – sziszegte és elrohant a városháza irányába.
Nem tudom, hogyan értem haza. Egy darabig csak álltam a ház előtt majd lassan kinyitottam az ajtót. A boldogság–ábrándok lágyan kilebegtek és halk sóhajjal eltűntek az őszi pompába öltözött erdő fái között, hogy soha többé ne térjenek vissza.
Még aznap este értem jöttek. Négy férfi, fáklyával a kezében. Boszorkány vagyok, azt mondták, s hogy majd a bíróság kivizsgálja ügyem. Megkötöztek és feldobtak egy szekérre. Hallottam, ahogy mindent összetörtek a házamban, miközben ocsmányságokat kiabáltak rólam. Az éjszakát börtönben töltöttem, de már másnap felvittek egy terembe, ahol négy, feketeruhás, szakállas férfi ült. Egyikük diadalmasan lobogtatta előttem a feljelentést, amely boszorkánysággal vádolt s azzal, hogy seprűn repülök és aki a házamba téved azt meghizlalom és megeszem. A férfi nem tudta, hogy tudok olvasni. A lap alján ott állt a feljelentő neve. Johannes Metzler.
Megkínoztak, meggyötörtek minden módon, de én végig tagadtam. Mindarról, amit kezeik között elszenvedtem nem akarok beszélni, szeretném elfelejteni, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Kínzóim nem értették, miért nem vallok a kiállt gyötrelmek ellenére sem. Nem tudták, hogy attól nagyobb fájdalmat, amely lelkemet perzselte ők soha nem tudnak nekem okozni.
Végül bíróság elé állítottak. A város beidézett polgárai mellettem vallottak, így bizonyíték hiányában felmentettek.
Ma sem értem, hogyan tudtam elgyötört testemet hazáig vonszolni. Botorkáló lábaim alatt ropogtak a megbarnult levelek s testemet–lelkemet átjárta a nyirkos őszi köd. Mire hazaértem lázban égett a testem. Napokon keresztül gyötört a láz és a fájdalom. Amikor kicsit jobban lettem gyógyteát, borogatást készítettem magamnak. Egyedül voltam, senkire nem számíthattam. Lassan felerősödtem annyira, hogy nekiálltam rendberakni a házat. Összesöpörtem a széttört süteményformákat, a drága fűszereket, feltöröltem a csordogáló, mindent beborító mézpatakokat. Alig maradt valamim, amivel újrakezdhettem volna az életem.
Délután kiültem a kertbe, hátamat nekivetettem a ház langyos, fehér falának és néztem az elhervadt rózsákat. Nem éreztem semmit és nem is akartam érezni semmit.
Estefelé hűvös szél zúgatta az erdő fáit. Begyújtottam a kemencét illatos akácfával s amint a lángok lobogni kezdtek, elgyönyörködtem színes, meleg táncukban. A kemence langyosodni kezdett s én odabújtam, két karommal átöleltem gömbölyű pocakját. Jó érzés volt, biztonságot nyújtó. Ekkor hallottam meg a zajt. Nem tudtam, mi lehet, ezért az ajtóhoz siettem és kinéztem a sötétségbe.
Metzler feketébe öltözött, Juliana kendője piros volt, mint a vér. A férfi szemébe néztem s hideg kékségétől rémület költözött a szívembe. Kezemet lassan a torkomhoz emeltem.
– Mit keresnek itt? – kérdeztem tétován, de már tudtam a választ. A lány mozdult először. Csontos kezével nagyot lökött rajtam s én visszazuhantam a házba. Akkor még fel tudtam állni. Botladozva menekültem, de utolértek s a férfi a hajamnál fogva lerántott a földre. Zuhanás közben iszonyatos erővel vertem be fejemet a szék sarkába. Mielőtt rám ereszkedett a sötétség még éreztem a záporozó ütéseket.
Hideg kezek undorító érintésére tértem magamhoz.
– Meghalt? – hallottam messziről a nő hangját.
– Nem vagyok benne biztos, de nem kockáztatunk, nyisd ki a kemencét Juliana! – felelte Metzler.
Az iszonyat hullámokban árasztott el. Nem, ezt nem tehetik velem, én soha senkit nem bántottam, ezt nem tehetik!!!
Sikoltozni szerettem volna, rúgkapálni, menekülni, de már mozdulni sem tudtam. Gondolataim lassan elbizonytalanodtak, már nem tudtam pontosan hol vagyok, és mi történik velem.
– A kemence… mi is van a kemencével… nem kell félnem, a tűz nekem barátom, segítőtársam…társam…az én társam Johannes… akinek a szeme olyan, mint a nyári égbolt… Johannes…már jön is felém, mosolyog, megfogja a kezem és azt mondja, szép vagyok… igen, ő az én társam… itt van és most már mindig velem marad… igen, ez maga a boldogság.
Lágyan felemelkedtem a földről, megsimogattam Johannes arcát, szemének égkékjét tenyerembe rejtve vittem magammal, majd a szívembe zártam és lebegtem az ég felé, mely olyan kék, mint a kendőm, az ég felé, amelyen bársonyos fehér örvények öleltek körül. Igen, ez a boldogság.
Erős kezek ragadtak meg, hallottam a kemenceajtó csapódását. Körülöttem fellobbantak a vörös és narancssárga lángok. Emésztő tüzüket már nem éreztem.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.18. @ 11:53 :: Kovács Lilla Katalin
