„A kerítésen ült egy nő, egy olyan harmincővalami éves nő. És sírt. Csendesen, de mégiscsak sírás volt az, ott a kórház kerítésének betonján ülve, keserves sírás, a két tenyerébe hajtott arcán nem peregtek a könnyek, ott gyűlhettek az ujjai között, hogy aztán lecsöppenjenek a világoskék farmerjára, vagy a bokái között a földre dobott praktikus, jól pakolható déviddzsonsz táskára. Szeretném azt hinni, hogy tegnap elhagyta a szerelme és ott tört rá a zokogás a közeli plázából jövet, épp a gyermekkórház mellett, ott hagyta el az ereje és azért ült a kerítés betontalapzatán, csak ennyi az egész, elhagyták, nem nagy ügy, és tényleg csak egy harmincővalami éves nő. Egy csaj. És nem egy Anya ült ott zokogva a gyermekkórház kapujában.”
(Gazdag Tea)
Határozott céltudatos léptekkel haladt, cipője sarka hangosan kopogott a jól ismert barnaőfehér kockájú folyosón. Időben érkezett, bár odakint szakadt az eső. Csuromvizes esernyőjének sikerült egy reklámtszatyrot találnia. Belecsavarta az ernyőt és óvatosan tette a táskájába, mert a táska alján kuporgott a világ legfinomabb és legaranyosabb szamócatortája. Feje fölött pedig ott lebegett a legszebb léggömb, amit valaha látott. Pillangók voltak festve a tűzpiros léggömbre. Egy kék és egy sárga pillangó. Hogy fog neki örülni, mindig a pillangók voltak a kedvencei! Egyre gyorsabban lépkedett, száját mosolyra készítette s már az ajtó kilincsén volt a keze. Az utána szaladó nővér az utolsó pillanatban kapta el a karját.
— Ne menjen be! — a nővér valósággal rákiáltott, majd halkan, szinte suttogva megismételte.
— Ne menjen be, kérem!
Álltak egymással szemben. Egy kék és egy zöldesszürke szempár néhány végtelennek tőnő pillanatra összekapaszkodott. Aztán a nővér lesütötte szemét.
— Talán félórája történt. A monitor hangjára szaladtam be, de addigra már… mintha csak aludt volna… Segíthetek? Hívjam a doktor urat? Telefonáljak valakinek? Jöjjön, üljön le egy kicsit!
Ő csak állt és nézte a nővért. Nézte a jól ismert arcot, a tehetetlenül megrebbenő kezeket, a suta, segíteni vágyó mozdulatokat.
— Nincs kinek telefonálni, hiszen tudja. Nem akarok senkivel beszélni, tudtuk, hogy bármelyik pillanatban… — s már indult a kijárat felé.
— Várjon — kiáltott utána a nővér ő összekészítettem a kicsi holmiját és a hivatalos papírokat is alá kellene írnia!
— Holnap. Majd holnap eljövök, most sietnem kell, dolgom van —, szólt vissza és gyors léptekkel indult el újra. Cipője koppanásának ütemére mondogatta magában, egyre gyorsabban: sietek… dolgom van… ki fogom bírni… nem sírok itt… igenis elviselem… méltósággal… tudtam, hogy bármikor… sietek… dolgom van… most én nem… ma nem… majd holnap…
Kilépett az ajtón. Az eső közben elállt, már csak a fák leveléről pottyant le egyőegy csepp. Az úttesten kis esővízpatakok csordogáltak. Kerülgette a tócsákat, ügyelve arra, nehogy nekiütközzön a szembejövőknek, kezében ott lógott a táska, az alján pedig… nem szabad a tortára gondolni…ma nem…sietni kell…
A kórház bejáratánál levő zöld kapusfülkében a szőke hajú, vidám szemű, fiatal kapus ült. Intettek egymásnak, mint mindennap, s ekkor vette észre, hogy még mindig kezében szorongatja a léggömböt.
A pillangók kedvesen, szelíden lebegtek feje fölött, de akinek arcára mosolyt varázsolhattak volna az már nem mosolyog többé.
A veszteség úgy zuhant rá, mint egy tagló. Térde megroggyant, s támasztékért kapkodó keze eleresztette a léggömböt. Kétségbeesetten kapott utána, de már nem érhette el.
A léggömb pördült néhányat, felvillant előbb a sárga majd a kék pillangó szárnya, aztán lassan lebegve, forogva eltűnt a foszladozó felhők felett.
A kórház kerítéséig még el tudott támolyogni. Ott lerogyott.
A táska a lábához esett, Nem nyúlt érte.
Tétován, tanácstalanul szétnézett, majd lassan összegörnyedve, kezét a szemére szorítva, zokogni kezdett.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.05. @ 09:35 :: Kovács Lilla Katalin
