Kattintgatom a távirányítót, hirtelen egy megdöbbent? látvány tárul elém. Bözödújfalu elsüllyedt világáról, a vízzel elárasztott faluról beszél a narrátor. Csak egy tavat látok, és a vízb?l kiálló templomtornyot. Iszonyatos! Az emberiség elleni támadások egyike ez, egy ?rült elme szüleménye. Nem lehet szavakkal kifejezni, mit élhettek át azok az emberek, akik itt éltek valamikor, és percek alatt kellett összecsomagolniuk életük minden értékét, néhány kilót vihettek csak magukkal, szeretett tárgyaikat, talán egy fényképet, pár ruhát. Minden ott maradt, ?seik küzdelmes életének nyomát a víz borította el. A diktátor úgy döntött, elpusztítja ezt a falut, feltölti vízzel. Nézem a filmet és nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom. A templomtorony kimagaslik, a több generáció által épített házak, gazdaságok, állataik, földjeik mind oda vesztek. Nem számít az ember! A hatalom mindent bekebelezhet, elpusztít. Több évtizede ennek a borzalomnak, azóta a valamikori lakosok vissza-visszajárnak emlékezni. Ülnek a parton és zokognak. Vannak néhányan, aki ott maradtak, ha házat nem is, de építettek maguknak valami kunyhót, ott vegetálnak. Mondják, hogy ide járnak horgászni egyesek, kempingeznek, jól érzik magukat, mit sem tör?dnek a múlttal, talán nem is tudják, mi történt itt. Vagy tudják, de ekkora a közönyük? Igaz, a cunami után elindult a katasztrófa-turizmus, vannak emberek (talán nem is emberek, még az állatok sem viselkednek így, de e „fels?bbrend? faj” képvisel?i élvezik a „látványosságot”), akik azért utaznak messzi vidékekre, hogy megnézzék az erdélyi áradás után maradt nyomorúságot, vagy máshol az áldozatokat nézegetik, ahogyan a romok alól próbálják összeszedni megmaradt holmijukat. Több ezer ember élete munkáját tette semmivé egy tollvonással az az ?rült, egy egész falut temetett be a víz, házakat, kerteket, állatokat, növényeket pusztított el. A horgászok néhány órát eltöltenek itt, utána mennek haza, otthonukba.
Nemrég láttam egy másik dokumentumfilmet, ahol az elárvult tanyákat mutatták be. Nálunk nem ilyen durva módon, csupán lassanként, módszeresen tették tönkre a földm?vel?k életét. Emberek százezrei élnek szegénységben, mert tönkretették ?ket, holott valamikor nálunk volt Európa legfejlettebb mez?gazdasága. Az a döntés is fent született, olyanok nyomorították meg mások életét, akik soha nem éheztek, könnyen keresték meg a kenyerüket, meggazdagodtak, mert nem szorgalmas munkával, hanem ügyeskedéssel tettek szert vagyonokra. Ã??k intézkedtek arról, hogy a falusiak, tanyasiak ne élhessenek meg földjük terményeib?l, kénytelenek eladni állataikat, mert nem kell a magyar termék, azt behozhatják külföldr?l is, igaz, sokkal drágábban. Emberéletek sorsát tették lehetetlenné, akik a tanyán vagy a falvakban termelték meg mindennapi kenyerünket, zöldséget, gyümölcsöt, húst t?lük vehettünk a városi piacokon. Természetes volt ez, hajnalban keltek, egész nap ástak, kapáltak, kaszáltak, arattak, csépeltek. Esténként hullafáradtan beestek az ágyukba, néhány óra pihenés után újra kezdtek mindent. Öreg korukig keményen dolgoztak, kitartottak az ínséges id?kben is, amikor aszály volt, vagy egy járvány elpusztította az állatokat. Ma már a többség elhagyta a tanyákat, beköltöztek a városokba, falvakba. Nyoma sem maradt annak, amit nehéz munkájukkal megtermeltek. Gyommal teli földek, néhány gyümölcsfa árválkodik, a házakon a tet? megroggyant, csupasz falak meredeznek, ablakaikon nem lehet átlátni, mindent ellep a por, a szemét. Elárvult ágyások, metszetlen sz?l?k és gyümölcsfák, az ajtók nem nyílnak sehová, a földeken nem terem semmi. Az ajtók zárva maradnak már örökre, nem lép be rajtuk senki. Egy kutya kódorog itt, ?rzi a házat, de élelem híján csont és b?r, sz?re kopott, egerekre, madarakra vadászik, de látszik, nem sokáig bírja már, nem telik bele néhány hét, és csak fehér csontvázát láthatjuk, amint a homokból fehérlik.
Az egyik tanyán él még egy öregasszony, párját eltemette, hívják a gyermekei, de ? nem hagyja itt a házát, kis kertjét, kecskéjét, csirkéit. Egész élete itt telt el, ? már nem tudna idegenek között élni. A gyerekek úgyis dolgoznak, tanulnak, ? ott is egyedül lenne. Itt vannak az emlékei, itt n?tt fel. Kitart a végs?kig. Azt mondja, nem baj, ha utoléri a halál és csak hónapok múlva téved erre valaki és fedezi fel. Inkább így távozik az él?k sorából, mint a városi kórházban, ahol nem ismer senkit, nem kell ?t gyógyítgatni, tudja, mit kell tennie, ha megbetegszik, szedegeti a gyógyfüveket, kenegeti sorvadó, öreg testét, de teszi tovább a dolgát, eteti állatait, kapálgatja kis kertjét. F?zi a lekvárt, néha levág egy csirkét, csak az a baj, hogy már nem dicséri senki a f?ztjét, egyedül van, étvágya is csökkent. Néha egész nap eltelik úgy, hogy nem éhes. Egyedül nagyon rossz élni, távol mindenkit?l, de ha a munka után az árnyékban lepihen, az emlékei megrohanják. Felvillannak el?tte a múlt képei, boldog gyermekkora, a munkás évek, a párja és gyermekei, akik már régen elmentek. Ki a temet?be, ki a városba, messzire. Nézegeti a régi falakat, fényképeket, minden nap virágot tesz a vázába, megterít, pár falatot eszik, majd lefekszik. Másnap újra végzi a megszokott dolgokat. Nem akar mások terhére lenni, még a gyermekeiére sem. Nem tágít, szül?földjér?l nem megy el, csak ha viszik majd egyszer. Megszokta a gyötrelmes, nehéz életet, dolgozik akkor is, ha már csak botladozik, ha kétrét görnyedt is dereka, hajnaltól alkonyatig teszi, amit kell. Nem tudja eladni a tanyát, de nem is akarja, még elajándékozni sem lehet, nem kell az már senkinek. Itt megvan mindene, ami egy ilyen öregasszony életéhez feltétlenül szükséges. Zöldség, gyümölcs, gabona, tej, tojás, hús. Ruha sem kell annyi, itt elég a szakadozott, elny?tt ruhája is, úgysem látja senki. A többi csak cifrálkodás, ugyan ki el?tt cifrálkodjon? Ide ritkán téved valaki, a szomszéd tanya is több kilométerre van innen, ott is csak egy öregember él, ? sem mozdul onnan sehová. A postaláda is üres, nincs is, aki írna neki. Gyermekei, unokái is elfelejtkeztek róla, élik a saját életüket, ritkán gondolnak a tanyán él? nagymamára. Ha gondolnak is rá, az is csak néhány percig tart. De ezt ? már megszokta. Társa régen elment már. Üldögél a fa alatt, ha már elfáradt. Sírdogál egy kicsit, emlékszik arra az id?re, amikor még együtt kapált a papával, volt kinek sütni, f?zni, most már csak az állatokkal beszélget. Mindegyiknek nevet adott, szólongatja ?ket, eteti, simogatja, néha megszidja, ha valamelyik valami kárt tesz a kertben. Ã??k a társai már. Gyönyörködik a felkel? napban, a fecskék röptében, a rigók füttyében, a csillagos éjszakában. Egyedül van, de nem cserélne senkivel. Ha élete nehéz is volt, ? akart így élni, így fog elt?nni is ebb?l a világból, ilyen csendesen. Ha majd szíve az utolsókat dobogja, széttekint a tájon, magához öleli a fákat, amelyek holtában is árnyékot, enyhülést adnak.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kühne Katalin
