A kiszáradt föld es?ért eseng. A homokd?nék között tíz centis mély barázdák várják a jótékony vizet. A bogarak, bivalyok, madárkák hiába keresik a tócsákat, egy csepp víz sincs, csak mélyen, valahol nagyon mélyen nedves a föld. Forró szelek fújnak az Alföldön, a nap melege annyira kiszárít mindent, hogy olyan lesz lassan a táj, mint a sivatag. Az egész emberiség szomjazik, a földeken dolgozó emberek törlik a homlokukat, verejtékben úsznak, a lányok nem gy?zik hordani a vizet az aratóknak.
Ilyen forró nyár volt az én gyermekkoromban is, de a mostani h?ség mindent felülmúl. A fák alatt sincs enyhülés, egyre fáradtabbak az emberek, a kasza élén tüzel a nap, ha felnézel, csak egy vörös t?zkorongot látsz, már a látványtól is meleged lesz. Ha lehajolsz, és újra felemeled a fejed, piroslik az arcod. A nap tüze izzik a bokrokon, fákon, árnyék sehol, kihalt, kopár táj, néhány katica és hangya vánszorog. A nagyobb test? állatok csapdossák magukról a legyeket, alig kapnak leveg?t, szomjasan pihegnek. A legyek órája érkezett el, ?k most az urak, vígan élnek, a mez?n az állatokat, növényeket lepik el, a házakban zsongnak, még a betegeknek sincs nyugalmuk, kimerült testükre folyton rászállnak, felébresztik az alvó csecsem?ket.
Szomjazik a föld, a földeken dolgozó, kapáló nénikék, bácsikák ingujjukba, kezd?jükbe törlik az izzadságot, meg-megállnak, felnéznek az égre, várják, hogy eljöjjön végre az este, amikor egy kósza szell? talán enyhülést hoz. Szorgalmas kezük fáradhatatlanul munkálkodik, hiszen szeretnék megmenteni a jöv? évre való kenyérhez a termést. Ha most nem így tennének, minden kiégne, nem tudnának a búzából jöv?re kenyeret sütni kemencéjükben, nem lenne krumpli, kukorica, nemcsak ?k, az állatok is éheznének. Ezért nem tör?dnek a forrósággal, minden nap kimennek kis földjükre, hajlott háttal, megfáradt gerinccel, fájós lábbal is csak szorgoskodnak, nem kímélik magukat. Nem számít, hogy már csak botorkálva járnak, hajnaltól kés? estig hajladoznak a homoki emberek. A föld pedig száraz, a szikes talajon nehezen érik be a termés, ha nincs elég es?. Es?ért kiált itt minden, az apró bogártól az apókákig. Nézik az eget, de nem látnak felleget. Égszínkék ég világít felettük. Egyszer csak valami dörren a távolban. Messzir?l hangzik, talán egy ágyú dörög? De hiszen most nincs háború. A televízióban ugyan nap, mint nap mutatnak be híreket, hol itt, hol ott lövöldöznek, még az apró gyerekek is fegyverrel a kezükben járnak, füst lepi el a tájat, torkolattüzek villannak -, de itt? Itt is elszabadult a pokol? Ez nem lehet! Ennyire nem lehet kegyetlen az Úristen! Annyit szenvedett már a nép, annyira szegény, még a háború is ideért? Neem!
Hirtelen egy csepp hull apóka kopasz fejére. Nagyot koppan, ? meg nagyot néz. Mi lehet ez? Csak nem eredt el az es?? Dehogynem! Végre újra megdördül az ég, a távolban villám cikázik, fekete fellegek borítják el a kékl? eget, kinyílik az égi dunna, ömlik a zápor, hatalmas vízfüggöny zárja el a világot. Egy méterre sem lát apóka, mintha özönvíz lenne, hatalmas víz zúdul a földekre. Ellep mindent, a barázdák árkában folyik, folyik szüntelen, alig tudja elnyelni. Lesz termés, nem hiába dolgoztak az öregek. Apóka megnyugszik, felteszi kalapját, és lassan az áztató es?ben hazaballag. Nem bánja, hogy b?rig ázik, szinte ujjong a lelke, szinte repül, legalábbis úgy érzi, hogy a szelek szárnyán száguld kis tanyája felé. Rágyújt egy nótára is, nem zavar ezzel senkit, körülötte néma a táj, csak a villám csattog a távolban.
Egy ilyen zivataros nyári napon születtem meg ott, az alföldi kis faluban, ami azóta már várossá fejl?dött. Édesanyám hazament a szül?földjére, a szüleihez, édesapám pedig még tanított, nem volt vége a tanévnek. A kismama hosszasan vajúdott, szülei és a n?vére virrasztottak mellette. A szomszédban volt a szülész, ezért nem kellett kórházba mennie. A kandúr ?rizte az ablakból, egyszer csak nem bírta tovább hallgatni a jajgatást, nekiugrott az ablaküvegnek, majdnem betörte. Be akart jönni, nagyanyó beengedte. Leheveredett édesanyám mellé, vigyázott rá ? is. Két dörgés között végre én is felsírtam. A bábaasszony kezéb?l gyorsan átvett nagynéném, aki édesanyám mellé fektetett. A kismama végre megpihenhetett. A kandúr is megnyugodott, amikor látta, hogy vége a szenvedésnek, nem kell tovább maradnia, lassan kiódalgott a szobából, de kívülr?l, az ablakpárkányról befelé figyelt.
Nagy volt az öröm, igaz, nagyapó fiút várt, és két napig nem nézett meg minket. Aztán lehiggadt, feledte szomorúságát és bejött hozzánk. Amikor meglátott, mosolyra nyílt a szeme, megszerette a kis vakarcsot. Édesanyámat nagyon megviselte a szülés, nehezen jött helyre, a n?vére ápolt minket, nem engedte napokig felkelni a kismamát, mindent elvégzett körülöttünk. Édesapám a távolból aggódott, kés?bb tudott csak eljönni hozzánk. Akkoriban a posta is lassú volt, nem jött levél, pedig azonnal feladta édesapám, amikor megtudta az örömhírt. Édesanyám pedig csak leste a postást, közben fájdalmakkal küszködött. Írt egy hosszú, szomorú levelet édesapámnak. Lassanként talpra állt. Eloszlott a félreértés, megjött a várva várt levél is. Apai büszkeségt?l duzzadt a keble, megköszönte párjának, hogy újra átélhette ezt az érzést, és megköszönte anyósának, sógorn?jének a gondoskodást, amellyel körülvették feleségét.
Ez a levél 60 éves koromban került a kezembe, amikor szüleim minden ingósága hozzánk került. A szeretet, ami bennünket egész életünkben végigkísért, sütött a levelekb?l. Csorgott a könnyem, amikor olvasgattam. Régi életek, a történelem, a mi kis családunk ügyes-bajos dolgai, örömei, bánatai szólaltak meg bennük. Nagyapóék, édesanyámék levelezése nyomán feltárultak el?ttem családunk titkai, amikr?l nem sokat beszéltek, de most, a múlt lenyomatait nézegetve, felelevenedtek.
Szül?falum Szeged-Alsóközpont, ahol megszülettem, ma Mórahalom városa, Móra Ferencr?l nevezték el, aki a környéken ásatott. Gyermekkoromban sok könyvét olvastam, talán azért is szerettem meg írásait, mert engem is odaköt sok emlék, Édesapa is vele ásatott. Móra olyan közvetlen kapcsolatban állt az ott él? egyszer? emberekkel, mint én, amikor nyarakat töltöttem nagyszüleimnél. Olyan szépen írt róluk, olyan kedvesen, ahogyan csak ? tudott. Velük élt a mindennapokban, ezekkel a mély érzés?, kevésszavú kisemberekkel, akiknek józan esze messze felülmúlja sok városi emberét. Én is ezt tapasztaltam, amikor találkoztam velük. Hihetetlen szeretet van bennük, néhány szóval a lényegre tapintanak, szorgalmasak, vendégszeret?ek, emberségb?l, hazafiságból példát adnak másoknak. Pedig az életük soha nem volt rózsás, sokat küzdöttek, mégis annyira nemesen gondolkodnak, a nehézségeken felülemelkedve mások felé mindig szeretettel fordulnak. Az utolsó falat kenyerüket odaadják, önzetlenek, segítik egymást, örömben-bánatban együtt élnek. Nagyapóhoz egy-egy pohár borra olykor betértek a szomszédok, barátok, órákon át meséltek. Sanyarú sorsukban megnyugvást adott az, hogy Nagyapó meghallgatta ?ket, ha tudott, segített. Igazi „közbenjáró” volt a faluban, a kisemberek hozzá fordultak minden gondjukkal, ? igyekezett megoldást találni. Intézte ügyeiket Szegeden, jogi tanácsokat adott, ha kellett, igazságot osztott, a hatalommal id?nként szembeszállva megvédte az érdekeiket. Kibékítette a haragosokat, küzdött az igazságért.
Édesapa a frontról, kés?bb a hadifogságból lefogyva, legyengülve, betegen érkezett ide, ahol h?séges párja és pici gyermeke várta. Édesanya itthon átélte a hátországiak minden gyötrelmét, a férj hiányát, a háború kínjait. Miskolcon orosz katonák fosztogattak, el?lük menekülnie kellett a fiatalasszonyoknak, lányoknak. El?ször Putnokra ment Judittal, ott is veszélyek között, bombák árnyékában éltek. Rongyos ruhákba öltöztek, öregnek álcázták magukat, hogy a garázdálkodó, n?kre támadó katonáktól megmeneküljenek. Így is rettegés volt az életük, elbújva, pincében rostokoltak a pici gyerekkel. Kés?bb óriási áldozatok árán, a frontvonalak között nagybátyám teherautón hazavitte a szüleihez, ahová nem jutottak el a csapatok. Itt nagyobb biztonságot remélt, mint Miskolcon, vagy Putnokon, ahol bombák potyogtak, katyusák vijjogtak. Kislányát így tudta megóvni minden rossztól, élelem több volt falun, a szülei közelében a nehézségeket is jobban elviselte. A hírek, levelek a frontról kés?n érkeztek, a család nem tudott arról, a kiskatona hol tartózkodik éppen, talán ott, a messzi távolban már sebesülten, vagy holtan fekszik. Az itthon él?kkel sem volt semmi kapcsolatuk, hiszen az egész országban dúlt a háború. A lágerposta cenzúrázva, évek múlva egy-egy rövid lap jött, néhány sor: „Még élünk, pár bevetésen, csatán túlestünk, megmaradtunk, de félünk, haza sokára érkezünk.” Családtagok egymástól elszakítva, harcvonalak közt néha felkerültek egy teherautóra, vagy marhavagonba, utaztak éjjel-nappal, amíg odaértek, megláthatták szüleiket, kikért aggódtak, híreket róluk sosem kaptak. Eljutottak szeretteikhez, élelem híján épp, hogy megmaradtak. Közben távol a hazától n?tt az elesettek száma. Itthon olvasták a névsort, kik leltek h?si halált, kik t?ntek el a csatákban. Reménykedtek, hogy nincs a fiuk neve köztük, a falragaszokat böngészték, remélték, hogy a távollév?k élnek. A szül?khöz néha hazatért bajtársak jöttek, kik valahol egy táborban még látták ?ket. Reményt adtak, hogy várhatják fiukat.
Egyszer, egy este borostás, szakadt katonaruhás ember csengetett be a kapun. Édesapám érkezett meg. Vérhastól, diftériától, fagyástól legyengülten támolygott a lakásba. Láthatta végre asszonyát, kislányát, kit utoljára karon ül? csecsem?ként hagyott itt. Háború, fogság messzire ?zte, a hómez?kre. Lassan feler?södött, dolgozni kezdett. Tanítványai virágsz?nyeggel fogadták a gimnáziumban. Megszülettem azon a zivataros nyári napon én is, a „háborús gyermek” minden tulajdonságával „megáldva.” Gyenge, ájulós kisgyerek voltam. Három hónapos koromban szül?falumból Miskolcra utaztunk. Judit talált otthont a családnak a félig lebombázott házak egyikében. Rendbe hozták úgy-ahogy az ajtókat, ablakokat. F?teni ugyan nem tudtak, üveg, tüzel?, élelem alig volt. Vacogva, éhezve kibírták valahogy a háború utáni éveket, a sok sorban állást, a jegyrendszert, a nagy szegénységet. Mindent megpróbáltak, hogy élelemhez jusson a család. Édesapám a tanulók közül „kosztosokat” szerzett, Édesanya f?zött rájuk, ezzel is hozzátett valamit a kis fizetéshez. Judit a szomszéd szobából gyereksírást hallott, megnézte, honnan jön a hang. Meglátott és megszeretett. Mindig segített nekünk, szeretettel vett körül bennünket. Szüleim óvtak, féltettek. N?vérkém igazi feln?ttként viselte gondomat, ha kellett. Édesapa reggelt?l estig dolgozott az iskolában, Édesanya otthon, gondjaival egyedül maradt, bele is rokkant. Minden szeretetüket nekünk áldozták, boldog gyermekkorunkat nekik köszönhetjük.
A nyarakat Mórahalmon töltöttük. Nagyanyó, Nagyapó gondoskodott arról, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus életünk legyen. Szabadságot adtak, mégis ügyeltek, szeret? szigorral vagy kényeztetve, minden szavukkal, tettükkel emberségre neveltek. Nagyanyó a fényképeken bájos fiatalasszony, emlékeimben fehérhajú, törékeny pici anyóka él. Imák, ölelések, mit t?le kaptunk, szöveteinkbe beleívódtak. Nagyapó vidám cimbalmozását most is hallani vélem, pohárka bor mellett a verandán nótáztak, vagy meséltek életükr?l a kis öregek. A kevésszavú emberek bölcs mondásai irányították világra nyíló szellememet, szüleim, nagyszüleim példaadó élete, szeretete határozta meg életemet. Szül?ház, gémeskút, eperfa az udvaron, hátul a kert, a sz?l?, zöldség, sok virág. Napsütötte alföldi táj, semlyék, puha homok, búzatábla, aratás, cséplés. Bokor alatt a h?vösben játszottunk, koszorút fontunk, a feln?ttek pedig dolgoztak a földeken. Kiskapát kaptam, hogy segítsek nagyanyónak a távoli háztáji földön. Bandukoltam izzasztó-fullasztó h?ségben. A templom félhomályában, áhítatos némaságban ültem, a pad könyökl?jén ?seim simára csiszolták a fát, térdeltem a szentképek el?tt, imádkoztam, mint valamikor ?k tették ugyanezt. Els? áldozás, hittanórák, kispapunk kedves, biztató szava, idézetek a Bibliából, imakönyvemben a szentkép, amit akkor kaptam, idézik a gyermekkoromat. Kirándultunk a Móra-dombra, a Bükkhöz szokott szemem pislogva kereste a dombot. Megpillantottam a bokros részt, a dombnak „csúfolt” emelkedést. Jót játszottunk ott is barátn?mmel. Szilvalekvár-f?zés az üstben, isteni az illata, a h?ségben, a g?zben fáradhatatlanul keveri Nagyanyó. Utána üvegekbe töltögeti, kiteszi a napra, majd sorban a polcokra, amib?l id?nként néhányat elküld majd csomagban nekünk. Paradicsomot szedünk, szomjunkat azzal oltjuk. Dinnyék a gémeskút hideg vizében, miket a tanyáról cipelt Rozika. Nagymosás után a kötélen kiteregetve a sok fehérnem?, leped?. A tekn?ben tarhonya szárad. Nagyanyó hajnalban kel, a kemencében hatalmas, asztalnyi kenyér és két kiscipó sül, külön az unokáknak. Egy hétig friss, jóíz? maradt.
Nagyapó tizenkét fajta sz?l?b?l készült, híresen finom bora. A sz?l?t maga kapálta, nevelte. Levet préselt, hordót mosott. Szüreteken nagy volt a vígság, összejött a rokonság. Szegedr?l unokatestvérek, kés?bb a v?k, barátok segítettek, feln?ttek és gyerekek szedték a mézíz? sz?l?t, néha eszegették, majd amikor a must kiforrt, azt itták. Tavalyról mindig maradt annyi bor, hogy a betévedt vendéget meg tudták kínálni. Ilyenkor ittam az id?sebbek szavát. Meséltek régi korokról, legénykorukról, h?si tettekr?l, az asszonyok a bálokról, fiatalságuk bolondozásairól, kisgyermekek csintalanságairól. Bölcs gondolatok is elhangzottak, megtárgyalták a „világ sorát”.
Nagybátyám székely-góbé természete, szellemes, tréfás, okos beszéde is színesítette az estéket. A fáról az érett barack potyogott a földre, felszedtük, bólét készítettünk bel?le, azt ittuk az ájulásos h?ség ellen. ?Erdélyb?l jött 14 évesen az Akadémiára. Vadászpilóta volt, sok veszélyes helyzeten úrrá lett. Szüleit ritkán látta, a diktatúra idején még a levelezés is elakadt. Hiányuk fájdalmat okozott, ami egész életét végigkísérte. Fiatal korában társaival bohém életet élt, sok érdekes történetet mesélt. Nagynéném gondoskodó szeretete, id?s korában is színészn?i szépsége mindig meghatott. Párját ápolta, féltette, vele folyton év?dött. Fiatalos lendülettel, kitartással, bátorsággal teli életükben mindennapos volt az igazság keresése, a múlt megismerése. Közös sorsunk az elnyomott, leigázott, hajdan Magyarországhoz tartozott népekkel, erdélyiekkel, felvidékiekkel, délvidékiekkel mindig téma volt köztünk. A háború és egy hosszú élet tapasztalatai, igazságok, igazságtalanságok, bánatok, örömök felváltva kerültek szóba az asztal körül, magányos estéken. Betegség, kor, halál kísértett.
Nélkülözés, er?, er?feszítés mind-mind szül?földemhez köt, az ott töltött hónapok, évek álmaimban visszatérnek. Béke szigete, nyugalom: Mórahalom. Már rég nem a miénk a kicsi ház, más lakik ott, megváltozott minden. Ã??seink felhalmozott tárgyait, emlékeit szétosztottuk, kik még megmaradtunk. Bennem tovább élnek a pillanatok, boldog nyarak. Barátokkal, a családommal vissza-visszatérünk, a szül?föld, a gyökerek nem engednek el, magukhoz vonzanak. Ez ad er?t a nehézségek elviseléséhez. Ha ott járok, ellátogatok a házhoz, sírhoz. Fájdalmas, boldog találkozások. Idézem a gyermekkor napsugaras emlékeit, korai feln?tté válásom óráit. Segíteni akarásom, hogy Nagyanyót védjem, Nagyapó halálakor terveim, hogy hozzá költözzem, sajnos meghiúsult, párját gyorsan követte, elkéstem. Egész életét úgy élte le, hogy mást szeretett, kihez nem adták. Nagyapó lett párja, kit hosszú életük során úgy féltett, tisztelt, nélküle élni sem volt kedve, eltemettük. Amikor nagyapó meghalt, három hónap múlva követte ?t. Ennyire egyek lettek, a másik nélkül nem tudott tovább élni.
Nagybátyám, aki korábban a kis öregeket ápolta, haláluk után még néhány évig egyedül élt ott, nagynéném távol dolgozott, csak a szabadságát töltötte férjével. Aztán ? is oda költözött, a nagyvárosi forgatag után visszatért szül?földjére. Dolgozgattak a kertben, egyre kevesebbet bírtak, de vidáman éltek. Apika háborúban szerzett betegsége egyre jobban elhatalmasodott, a felesége minden percét mellette töltötte. Halála után egyedül maradt, nem tör?dött magával, hirtelen kórházba került. Agyvérzés után elhoztuk Miskolcra, utolsó három hónapját nálunk töltötte. Szegény vágyott haza mindig, féltettem, könnyíteni rajta én is igyekeztem. Legy?zte a kór, hamar itt hagyott. Id?s korukban ápolásra szorultak szeretteim, amiben tudtam, segítettem. Aztán ?k is elmentek sorban: el?bb Édesapa, aztán Édesanya, Judit volt az utolsó. Már csak mi élünk n?vérkémmel, gyermekeink és unokáink próbálják hiányukat pótolni, szeretetükkel enyhülést adni nekünk. Emléktábla nem ?rzi ?seink nevét, de egész életük példája mutasson utat utódainknak, mindig segítsen nekik problémáik megoldásában, életük formálásában. Ã??k tanácsokat adnak, óvnak, féltenek, a csillagok közt is figyelnek. Ha esténként felnézek a csillagos égre, ?ket keresem. Velem vannak emlékeimben, az ?sök, a szül?föld nem hagy magamra sohasem.
2007. 10. 23.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.18. @ 08:21 :: Adminguru
