Láttam a Havasokat télen, a Csorba-tótól a Poprádi-tóig kirándultunk, vacogtunk hidegben, fagyban. Félcip?ben battyogtunk az ösvényen, felettünk, alattunk sziklameredély, szemben, kartávolságnyira hóborította, meredek part meredt ránk. Lucskos lett a lábunk, olvadó hó a cip?nkben. Lassan megérkeztünk a menedékházba, forró teát iszogattunk, melegedtünk. Kis pihen? után újra elindultunk, irány a ház, a szállásunk. Besötétedett, a hegyek fölött a nap rózsaszín?, lila, majd szürke lett, feketébe hajlott az est. Levettük vizes cip?nket, a kis faház ontotta a meleget. Reggelre cip?nk k?kemény lett, másikat vettünk el?, könny? kabátot, a fenyveserd?ben sétáltunk, langymeleg szell? borzolta feny?k h?vösében a felkel? nap sugarai kíséretében. Friss, üde volt az erd?, madarak csiripeltek, tavaszt hirdet? szavuk el?csalogatta a mez?k illatát, havat olvasztott, patakot duzzasztott.
Üde f? illatát szívtam az Alpokban, hegyek között megbúvó kicsi fehér házakban szorgos emberek dolgoztak. Gy?jtötték a szénát, kazlakba rakták. Fehéren tündökl? kerítések között a házak udvarán tevékenykedtek, a távolban karcsú templomtornyok, smaragdzöld f?, gondosan nyírt legel?, lustán pihen? birkák, tehenek legelésztek. Mellettük pásztor s kutyája, a nyájat megugratja néha. Hegyek között vékony csíkban vízesés futkosása, csobogása hallatszik. Csillog a fényben a vízerecske, lent gyorsfolyású patakká n?. A jéghideg vízben hatalmas k?, mit a tavaszi hóolvadás görgetett a mélybe, a patak medrébe. A köveken gyíkok heverésznek, a patakban pisztrángok ficánkolnak. Erd?k h?vösében ?zek, szarvasok váltanak, ha csendben figyelsz, rudlit is láthatsz, ahogy egymás után, szimatolva, jobbra-balra tekintgetve lassan lépegetnek. Fenséges járásuk, felemelt fejük néhai nemesembert idéznek. Pici reccsenés, megiramodnak, már a hegytet?n járnak, aztán elrejti ?ket a s?r? növényzet. A mez?k milliomnyi színes virágsz?nyege, a hegyoldal változó színe a feketéb?l zöldre vált. Ahogy a nap leereszkedik, elönti a síkságot fénnyel, meleggel.
Svájcban hatalmas ormok alatt néztem esténként a csillagfényes égboltot, a hold szinte nappali fénnyel világított. A tó csillogó fény? hullámait a szél terelgette – emelgette – elejtette, elsimította, csendesítette a csobogást. Láttam ?sszel a pilinkéz? leveleket, a kósza szél felkapta, szerteszórta ?ket. Beszívtam a halódó illatokat, az avar fanyar földízét. Láttam es?felh?k feketéjét, ahogy beborítják a hegyeket. Megkönnyebbültem, amint az es? felváltotta a rekken? h?séget, élénkítette a f? zöldjét, friss leveg?t árasztva szét, majd újra érezhettem – negyedóra telt el -, a párától nedves, tikkasztó meleget, mely a következ? percben újra hevített. Jártam havasi menedékházban. Sör mellett hegyi pásztorok üldögélek, versengtek, ki tud több szöget ütni a rönkbe, ki tud havasi kürtöt, furulyát szebben fújni. Harmonika szólt, táncra perdültek. Kemencében húst sütögettek. D?löngéltek a párok egymást karolva, sramlizene ütemére. Dobogtak a lábak, koccantak a poharak, csillogtak a szemek. Kedves, vendégszeret? emberek. Kimentem a holdsugaras éjbe, lenéztem az alattam pislákoló fényekre, a csillogó gyöngysorra, a világító ablakokra. Ilyen békés nyugalomban, a természet ölelésében szívesen élnék, hajnalban kelnék, kitárnám szívemet a tágas horizont felé. Barna kenyeret, juhsajtot, édes puliszkát ennék, gyöngyharmatot innék. Szemelgetném az áfonyát, h?vös forrásból szomjat oltanék. Járnám a hegyeket éjjel-nappal. Találkoznék ?zgidával, szarvassal. Hallgatnám az égi madarak zenéjét, enyém lenne a végtelen magasság. Örömömet-bánatomat elmesélném. A r?zsével, mit szednék, gondjaimat hátamon cipelném, letehetném id?nként a smaragd f?be, a mindennapok harca nem ?zne.
Erdélyben, hegyek között kanyarog az út, távol egy hegygerincen lassan halad egy szekér. Anyóka ül a bakon, girhes lovacska poroszkál. Olyan, mint a mesében. Elhagyott mez?kön alig néhány embert látni, szedik a pityókát. Fejkend?s nénikék hajladoznak, a zsákokat férfiak hordják. A gyerekek árnyas fák alatt játszanak, koszorút fonnak. A kerítéseken színes, tarka sz?ttesek. Bácsikák, nénikék padon üldögélnek, hímeznek, tereferélnek. Pici gyerekek kínálják a szalmakalapot, kosarat, kerámiát. Es?ben, h?ségben állnak a kapuban, rendületlen mosolyognak. Szavuk egyszer?, de ízesebb, mint a mienk, ma is fülemben zsong-bong. Sürgöl?dnek körülöttünk, el-elkapnak egy-egy hazai szót. Örülnek, ha megállunk, híreket cserélünk, gondról, örömr?l hallhatnak t?lünk. A „Nagy-testvér”, az „Anyaország” szívükben él akkor is, ha ?k megtagadták, elfeledték, hogy testvéreink. Nem akartak mást, csak szeretetet, emberséget. Mégsem kapták meg t?lünk, a többség másképp döntött. Elfeledettként, elhagyottként mégis szeretetet adnak, magyarokat otthonaikba befogadnak. Múltunk egy – remélem, jöv?nk is. Közös sorsunk, történelmünk több ezer éves. A Havasokon él?k minket nem felednek, nem adják fel hitüket az emberben. Magyarságuk sokszor igazabb, mint a mienk. Nézzünk fel hát rájuk, feledjük a hazugságot hirdet?ket.
Szégyenkezzünk helyettük, öleljük azokat, kik megérdemlik. Szívünket, minden szeretetünket adjuk oda a havasi embereknek, kik h?siesen viselik a rájuk mérteket, kik Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken és Erdélyben küzdenek a mindennapok s?r?jében. A Havasok bércei oly magasságokban trónolnak, én, apró, semmi, porszem életem: lenn a völgyben. Mélység és magasság, óriás és törpe – feszülünk egymásnak naponta – miért is? Itt a Havasokban nincs harc, nincs különbség, kicsinyesség, csak er?, fény és békés magány. Itt minden ember egyenl?, a rengeteg apró lényeiként élünk. A szirttet?n enyhe fuvallat rázza a cirbolyafeny?t, a Havasok rejtett hangjai zenélni kezdenek. Összever?dnek a feny?tobozok, harkály kopogtatja az odvas fát. Kong a kolomp a kos nyakán, egér cincog, tücsök hegedül. Zúg-zeng, kacag az erd?. Szívem dobbanásai ostromolják az eget. A zuhatagok mennyei muzsikája, a madarak trillája, a szelek orgonája. Szól-zeng a természet szimfóniája – bennem mélységes csend honol.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.17. @ 07:12 :: Kühne Katalin