Egy sz?k kör? társaság gy?lt össze az erd? mélyén, egy vadászházban. Barátainkkal beszélgettünk múltról, jelenr?l, jöv?r?l. Közeledett az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója. Feltolultak bennünk a régmúlt eseményei, emlékeink. Azok a napok mindannyiunk számára meghatározóak voltak sorsunk további alakulására. Ütköztettük nézeteinket. Néhányan átéltük azt a gyönyör?séges pár napot, amikor kinyíltak a szívek egymás felé, úgy gondoltuk akkor, hogy gyökeresen megváltozik a világ. Sajnos nem tartott sokáig, be kellett látnunk, hogy még sötétebb korszak következik. Most, ahogy visszanéztünk, emlegettük a történteket, mindenki másképp emlékezett. Páran közülünk pedig még meg sem születtek akkor, a történteket csak apró foszlányokban hallották, szüleik néhány elejtett szavából következtettek, milyen lehetett abban a korban élni. Más-más környezetben n?ttünk fel, származásunk, neveltetésünk, gondolkodásmódunk is különböz?. Mi szüleinkt?l, nagyszüleinkt?l valódi ismereteket szerezhettünk, kisgyermekként részt is vettünk az akkori eseményekben. De az iskolában el?tte és utána is egészen mást tanítottak. Kétféle nevelést kaptunk, megtanultuk, hogyan kell hallgatni arról, amit otthon hallunk.
Gyermekeink sem tanultak szinte semmit err?l az id?szakról, pár sorban említette meg a tankönyv, a levéltárakban sem lehetett kutatni ilyen témákról. Ma már kitárult a világ, az ismeretek b?vültek, kötetek százai, korabeli fotók, levéltári dokumentumok mindenki számára elérhet?ek lettek. Mégis, két ellentétes szemlélet van jelen ma is. Mi, akik sok szállal köt?dünk egymáshoz, régi barátok vagyunk, gyermekeink együtt n?ttek fel, mégis sok köztünk a vita, különböz?képpen gondolkodunk. Kinek van igaza? Igaza lehet-e bárkinek is? Mi, kisemberek még ma sem látjuk a társadalmi er?ket mozgató hatalmak tetteinek rugóit, rejtettek, sokszor megfejthetetlenek a történtek. Titkok lengik körül ezt a kort, talán majd a következ? század kutatói feltárják azt, amit el?lünk még mindig elzárnak. A történelem díszlete és a kisemberek élete is több spektrumú, a pasztellt?l a harsány, élénk színekig minden megtalálható. Fény és árnyék váltakozik, a történelem színpadán, és a kisemberek sorsában. Sok a szörny?ség és gyönyör?ség. Egyszer fehér, máskor fekete, vagy piros a domináns szín. Ezek az id?k tele voltak ilyen ellentétes színekkel. A fehér a tiszta emberi kapcsolatokat, érz?, igaz lelkeket szimbolizálja, a fekete a hatalmasok gaztetteit, a piros a felkel? ifjú forradalmárokat és a vért, amit hullattak.
Apró cserepekb?l áll össze az egész, de ezek a cserepek hiányosak, nem minden darab pótolható. A hiányzó darabok száma még elég nagy, és ezért még az egész láthatatlan. Ugyanígy vagyunk gyermekeinkkel is, ismerjük ugyan ?ket jól, együtt, egymás mellett szoros kötelékben élünk, mégsem ismerjük tökéletesen egymást. Barátainkkal is gyakran találkozunk, sok gondot, örömöt osztottunk már meg, mégsem vagyunk mindig tisztában érzéseikkel. Egy-egy bizalmas beszélgetés után megkönnyebbülünk, valakinek kitártuk lelkünket, vagy ?k nekünk, er?t merítettünk a további nehézségek elviseléséhez. A külvilág néha viharos sebességgel és er?vel hatol be életünkbe, erre – miután minden ember más – különböz? módon reagálunk. Van köztünk olyan, aki mindig türelmes, csendes, figyel a másikra, és olyan is, aki csak a saját gondolataival van elfoglalva, nem érdekli igazán a társa gondja. Az el?bbiekkel minden találkozás kellemes, az utóbbiakkal ritkábban jövünk össze. Az élet olyan rövid, hogy nem pazaroljuk id?nket rájuk. Társaságunkban, mint minden közösségben, el?fordulnak néha olyanok is, akik örökké elégedetlenek, mindig csak panaszkodnak, mást hibáztatnak, harcolnak magukkal és másokkal. Ã??k azok, akik azt hiszik magukról, hogy az élet minden területén tájékozottak, a fels?bb körök intim titkait ismerik és ezeket természetesen azonnal el is mesélik. Ismereteiket mindig úgy közlik, mintha ezeket csak ?k tudnák, csak ?k értenék. Nos, köztünk is megfordult már néhány ilyen ember. Nem a sz?k baráti körhöz tartozott, de tönkretette az együttlétet önz? és tudálékos viselkedésével.
Ez a mai együttlét egészen más, mint a korábbiak voltak. Itt a történelem szele megcsapott bennünket is, mindenkiben felelevenedett a múlt, akár átélte azt, akár nem. Megszólalt a bölcs, id?s történelem szakos tanár, mesélt egy akkori egyetemista, aki belekeveredett a harcokba, mi is meséltünk gyermekkorunk különös napjairól, az elsötétítésr?l, tankokról, zászlókról, romokról, sebesültekr?l, a rabságban szenved?kr?l, rettegésr?l. Szóltunk arról is, hogy milyen örömmámorban úszott egész Magyarország, azután jött újra a félelem világa. Gyermekeink kérdezgettek, mi elmondtuk, amit szüleinkt?l hallottunk. Számukra a sorban állás, az éhezés, a „cseng?frász”, a „fekete autó”, az ágyúdörgés, a tankok dübörgése csupán filmekb?l volt ismer?s. Ã??k szabadon n?ttek fel, de talán nekik még rosszabb, mint nekünk volt. Mi megszoktuk az ínségesebb id?k nehézségeit, ?k nem tudják elképzelni, milyen az, ha kis jövedelmet kell beosztani, minden fillérért megküzdeni. Fiatalon, munka nélkül nagyon nehéz az élet. A szül?k talán még egy ideig tudják segíteni ?ket, de ?k is szeretnének dolgozni, friss diplomával sokan nem kapnak munkát. Külföldre nem akarnak menni, itt kellene megtalálni a helyüket, de erre itt nincs mindenkinek lehet?sége. A fiatalság mindig forrong, meg akarja váltani a világot, de ha csalódik – és ki nem –, összeroppan. Mi is, mint ?k, mindent el akartunk érni az életben, és mindent gyorsan. Csalódtunk, de talpra álltunk, folytattuk a magunk kis küzdelmeit. Nekik is fel kell majd állniuk, ha földre kényszeríti ?ket az élet. Azt a gyönyör? érzést sem tudtuk igazán átadni, amit akkor éreztünk, mert azt szavakkal nem lehet kifejezni. Kívánom, hogy a mai fiatalok is átéljenek majd ilyen felszabadító, ünnepi pillanatot egyszer, és táruljon ki a világ el?ttük.
Beszélgettünk múltról, jelenr?l, jöv?beli elképzeléseinkr?l. Vitatkoztunk, emlékeztünk, közben nevettünk, vagy elkomorultunk. A t?z eleinte szívünkben is lángolt, majd kezdett elhamvadni, a parazsat egy ideig élesztgettük, majd hagytuk kialudni. A t?zet, amit megraktunk, ami kezdetben melegített bennünket, majd amihez – talán a beszélgetés során a hangulatunk is megváltozott – egyre közelebb húzódtunk, végül eloltottuk. Maradt az elszenesedett fa, a hamu. Lelocsoltuk, aludni indultunk. Így ért véget ez a történelmi pillanat. Ötven év, két emberölt?! Álmunkban tovább folytattuk a társalgást, az emlékek idézését. Különböz? id?síkok találkoztak, szemhéjunk mögött felvillantak a fehérek, a feketék, a vörösek.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Adminguru
