/Hubay Miklós tiszteletére/
Él?kr?l nem szoktak emlékezni, de én most ezt teszem. Néhány éve találkoztam vele el?ször. Írásai legömbölyített, sima kavicsok egy zúgó és búvó patakból. Naplóját már régebben olvastam, de személyes varázsa csak akkor érintett meg, amikor az els? sorból láthattam ?t.
Köteteiben láttam már fiatalkori, majd középkorú arcát, akkor is megragadtak a szemei. Most pedig itt ül velem szemben. Beszél hozzám és a teremben lév? hallgatóihoz, de nem lát, csak homályos foltokat. Szava izzik, mint a drámák szövege, nem mond egyetlen felesleges szót sem. Csupa élet, még így, id?sen, betegen is. Sajnálom, hogy alig vagyunk a teremben. A gimnazisták, egyetemisták, pályatársak sehol. Pedig élettapasztalatát, élményeit átadná nekik, tanulhatnának t?le. Az érdektelenség már máskor is megdöbbentett, a város szellemi közönye olyannyira hatalmasodott el, hogy a poros, piszkos utcákat, festékszórós graffitikkel beszennyezett házfalakat még nagyobb szemétheggyé növesztette. Most, akik itt vagyunk, szomjasan isszuk minden szavát, rá félt?n figyelünk, vajon hogyan fogadja ezt a közönyt? Vagy annyira keveset lát már a világból, hogy észre sem veszi? Bár úgy lenne. Beszél, beszél, és annyira belejön, hogy abba sem akarja hagyni. Már másfél óra telt el, és ? nem fáradt el. Szíve sebeit kitakarja, gyermekkoráról és a nehéz éveir?l mesél, az elnémulás gyötrelmeir?l, amikor tüzet vitt, de nem tudott oltani, amikor túszszed?k tartották fogva, hasonló nagyságú írókkal együtt, nem engedték, hogy kimondja a kimondhatatlant, amikor csak íróasztalában gy?ltek írásai.
Kés?bb, amikor már én is olyan id?s lettem, amikor eszméltem, drámáit már el?adták, láthattam a televízióban is. De addig? A háború éveiben és utána? Akkor megváltó mutatványai – írásai – nem jutottak el senkihez. Életm?ve azóta is növekszik, alkotásaival a hazai színházakban és a képerny?n is gyakran találkozhatunk. ?pedig elérte azt a kort, amikor egyre bölcsebb az ember. Érzékenysége miatt többet lát és láttat a világból, mint egy egyszer? halandó. Ezért kellene rá figyelni és még addig hallgatni ?t, amíg lehet. Sajnos manapság az emberek többsége érzéketlen az értékekre, pedig aki nem ismeri azokat, nem érdemli meg, hogy jobb legyen a világ, s benne ? is.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem minden szavát, és miután befejez?dött a találkozó, odamentem hozzá dedikáltatni legújabb drámakötetét. Ekkor döbbentem meg igazán. Nagyon kedvesen fogadott, kérdezett, én pedig szívesen válaszoltam. Régi szokásom szerint fiamnak dedikáltattam. Megkérdezte, hogy a fiam tanul-e vagy dolgozik? Mondtam, még egyetemista, de korábban írt már két kisregényt. Erre felderült az arca: – Megkaphatnám a köteteket? – Természetesen, elküldöm majd és várom a véleményét. – Negyedóra telt el, már kiürült a terem is, kettesben voltunk és elmerültünk a beszélgetésben. Amikor a dedikációt írta, teljesen megdöbbentem, mert hatalmas bet?ivel hamar betelt az oldal és egyre kijjebb szorult, már alig volt hely a papír szélén. Elmondta, hogy már alig lát, csak foltokat, írni is csak rutinból ír. Sajnos nem tanult meg írógéppel írni, ezért még nehezebb a dolga, amikor drámáit írja. Igénybe kell vennie egy fiatalember segítségét, aki felolvas neki és aki diktálás után tud írni.
Ezután legközelebb a tokaji írótáborban találkoztunk. Amikor újra dedikálásra kértem, akkor bemutatkoztam, hogy Miskolcról jöttem és nem író, hanem könyvtáros vagyok. Erre mosolyogva annyit mondott: – Tartozom én egy miskolci könyvtárosnak valamivel. Egy évvel ezel?tt elküldte a fia köteteit, és én még nem tudtam válaszolni neki. – Mondtam, hogy – én vagyok az a könyvtáros. A fiam könyveir?l azt mondta, hogy tehetséges, és írjon minél többet. Megköszöntem a véleményét: – Csodálatos, hogy erre emlékezett, hogy ilyen jó a memóriája.
A látók között ? az, aki – majdnem világtalanul is – a legtöbbet látja. Az író is, mint minden ember – szereti, ha szeretik, ha olvassák m?veit. Ha kiválasztották erre az istenek, ha megváltották, akkor arra ítéltetett, hogy megmérettessék, hogy olvasói a m?veit szívükbe zárják. Szerencsére ? olyan ember, akinek a m?vei ma is szerepelnek a televízióban, annak ellenére, hogy a csatornák tele vannak szeméttel, olyan m?sorokkal, amelyek értéktelenek, amelyek megmérgezik a fiatal lelkeket, amelyek csupán arra alkalmasak, hogy a „zajdoboz” elé ülve megfeledkezzenek az emberek a világ nyomorúságairól, hogy elkápráztassák ?ket holmi ingyen cirkusszal. Cirkusz pedig kell a népnek, ezt már az ókorban is tudták. Kenyér is kell, de err?l mintha nem tudnának azok, akiket megbíztunk azzal, hogy irányítsák a gazdaságunkat. Erkölcsileg és min?ségileg is rettenetes a romlás a médiákban. Nemcsak az a baj, hogy ott romlik minden, inkább az a bajok legnagyobbika, hogy ezzel tönkretehetnek fiatal lelkeket.
Nos, van még néhány olyan csatorna, ahol látható néhány régi színházi felvétel, vagy régi film, netán dokumentumfilm is, ami olyan dolgokat mutat be, ami a hagyományainkról szól. Persze ezek többsége is kés? éjjel látható, amikor már leragad a dolgozó ember szeme a fáradságtól. De kipöckölt szemekkel is nézzük, mert megbecsüljük azt, hogy lehet?ségünk van erre. Hubay Miklóst pedig érdemes hallgatni, nézni. Világtalan szemét, ami még mindig ragyog, tele van hittel, élettel, sugárzik felénk, mint a lelke.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kühne Katalin
