A villanydróton fázós verebek sorakoznak szorosan egymás mellett, tollukat felborzolják, így tartják meg azt a kis meleget, ami még bennük maradt. Az égen sötét hófelh?k gyülekeznek, az er?s szél hordja-viszi tovább ?ket, itt-ott kivillan még a kékség.
Méteres hó esett. A kémény alig látszik a nagy hótól. A járda két oldalán felhalmozták a havat, közte mintegy alagútban araszolunk a keskeny úton. Az utcák üresek, alig néhány ember közlekedik a hóbuckák között. Nagykabátban, magasszárú cip?ben baktatunk az iskolába. Az osztályokat összevonták, így is csak tizenketten vagyunk. Kevés a gyerek, kevés a tanár, nincs igazi tanítás, inkább csak beszélgetünk az órákon. ’56 nov. 4-én a szabadság 15 fényes napját hirtelen elfújta a történelem szele, újra rettegünk, minden marad a régi, „megszokott” mederben. A magasra púpozott hófal tetején a szél bordákat vájt, úgy néz ki, mintha gereblyét húztak volna rajta. Így mélyítették sebeinket, szívünket is, er?szakkal belevágtak hazánkba, lelkünkbe, a tankok végigtapostak rajtunk. A házfalakon ott a golyók nyoma, kitört ablakok, leszakadt emeletek, a lyukon látszanak a falon a fényképek, csillár lóg a dróton, ágynem?, ruhafoszlányok. Lent a bolt kifosztva, üresen, ajtaja tárva, bent mindent por lep. A vért, a törmeléket eltakarja a fehér hó. A megdöbbent? az a csend, ami a lelkes tömegek vidám zsivaja, a tankok hernyótalpainak dübörgése, lövedékek vijjogása, halálhörgés után újra beállt – a rettegés csendje. A testvérek, barátok nem mernek beszélgetni egymással. Az emberek félnek, hogy feljelentik ?ket, megszólal az éjszakában a cseng?, jönnek a fogdmegek, sötét autóval viszik messzire, cellák magányába. Némán, szemlesütve ballag mindenki az utcán. Az otthonokban sincs másképp, halkan, a legszükségesebb szavakat ejtik csak ki, munkahelyen és iskolában némán figyelik, kik hiányoznak, de hogy hová t?ntek, nem merik megkérdezni. A sorbanállás, éhezés, fagyoskodás nemcsak a testet, a lelket is megnyomorítja. Messzire fútta a szél azokat, akik kis hazánkban szabadnak merték gondolni magukat, el kellett menekülniük. Gyerekek estek el az utcai harcokban, fiatalok kerestek új hazát, vagy ha itt maradtak, és a börtönt megúszták, némaságba estek, tették a dolgukat, de többé nem tudtak nevetni, csak sírni, sírni. Siratták családtagjaikat, barátaikat, hallgattak, szenvedtek. A történelem szele arcukon is mély barázdákat vájt, hófehérre festette fiatalemberek haját percek alatt. A gyerekek gyakran szül?k nélkül n?ttek fel, testvéreik messzire mentek, ha maradt is édesapa otthon, nem tudott mosolyogni, szinte gép módjára élt. A fájdalom kiült az arcokra, az ablakok, kapuk bezárultak, a lelkek falakat építettek maguk köré. Amikor a házak sebei begyógyultak, a lelkekben tovább sajogtak, ágyukban álmatlanul forgolódtak a feln?ttek, a gyerekek pedig érezték mindazt a fájdalmat, amit ?k hiába próbáltak titkolni el?ttük. Ã??k is hamar feln?ttek lettek, megnyomorított világ volt körülöttük. Ez jutott eszembe, amikor megláttam a verebeket a villanydróton. Így bújtunk mi is egymáshoz akkor, azokban az id?kben, egy kis melegséget várva.
Egyszerre csak felettem újra tiszta kék az ég, elvonult a sötétség, Szél Úrfi kiseperte a komor felh?ket. Jókedvében táncol a fák közt, ütemre hajladoznak az ágak, repkednek a levelek, Szél Úrfi felkapja, megforgatja, majd elengedi ?ket. Máskor, rosszkedvében zúgatja a fenyvest, görgeti a bércr?l a köveket, elmozdítja a legnagyobbakat, legurítja a völgybe, feltölti a patakok medrét. A pici kavicsok ugrálnak egyetlen szavára, a sebes vízben gyorsan helyet változtatnak. A hullámok is szót fogadnak neki, hol nagy fehér tajtékot, hol csak apró fodrokat okoznak Hadihajókat, vitorlásokat, kis lélekveszt?ket dobál hatalmas erejével, száraz ágakat, leveleket pörget. A Havasokban él?k ismerik jó- és rosszkedvét. Öreg, matuzsálemkorú fákat fordít ki gyökerest?l, egész hegyoldalakat tarol le egy-egy viharban, jókedv? suhancként pedig segít a vet?mag szétszórásában, elültetésében. Tavaszillatot hoz, szerelmeseket cirógat, virágszirmot, pillangót, madarakat, repül?gépet repít, felh?ket oszlat, friss leveg?t hoz. Egyik karjával pusztít, másikkal teremt. Egyikkel világokat változtat meg, hordja a homokot a sivatagban, alföldi pusztaságban, új erd?t teremt ott, ahol addig egyetlen fa sem n?tt. Felkorbácsolja a tenger hullámait, szigeteket süllyeszt el, folyókat terel más mederbe, a vízzel szövetkezve falvakat, városokat dönt romba, életeket tesz tönkre. Hurrikánok, tájfunok, tornádók földrészeket temetnek.
Szélfútta táj – amit ablakomból látok. Hajladoznak el?ttem az orgonabokor ágai, a kerítést verdesik. Az imént esett hónak már szinte nyoma sincs, csak a f? közt látszik némi fehérség, a többit felszárította a szél. Újra kiderült az ég.
Eszembe jut, egyszer Édesapával kirándultunk a Bükkfennsíkra. A szél letarolta a fákat hatalmas területen, gyökereikkel az ég felé fordultak a százéves bükkfák, sudár gyertyánok, elzárták az utat a völgyben. A lezúduló es? szabadon hömpölygött, az aljnövényzet már nem tudta megállítani, falvakat söpört el az ár. Bakancsunkon a sár, amiben cuppogtunk hazafelé, már olyan nehéz volt, mint az ólom, alig tudtunk haladni. Felettünk a megmaradt csupasz fák jajgattak, hatalmasat roppantak, fájdalmasan hörögtek, miel?tt kid?ltek.
Szélfútta táj – félelmetes látvány. A természet ereje id?nként megmutatja magát az embereknek. A természet teszi a dolgát, az emberek pedig tönkreteszik maguk körül az élet lehet?ségeit, a természet rendjébe beleavatkoznak: fákat irtanak, nem ültetnek újakat, felégetik az erd?t, kivágják a fákat, szennyezik éltet? vizeinket, tönkreteszik a növényzetet, mérgezik ahelyett, hogy táplálnák azt, állataink életterét megszüntetik, vagy megrövidítik. Fogy körülöttünk az erd?, a vad. Ezért mi emberek vagyunk a felel?sek. Gyermekeinknek így mit hagyunk hátra? Parlagon hagyott vagy eladott földjeinket, megfogyatkozott állatfarmjainkat? Régi fejlett mez?gazdaságunk helyett külföldr?l importált élelmiszereket, ami drágább, mint amit hazánkban termelhetnénk meg? Gyönyör? hegyeinkben már alig van erd?, városainkban park, a leveg? szennyezettsége miatt gyermekeinket nem tudjuk sétálni vinni. Ha most nem figyelünk arra, hogy mit teszünk tönkre, nekik mi marad? Szél Úrfi néha jókedvében kitisztítja a leveg?t városaink felett, de a sok méreganyag miatt kialakult ózonlyukat hogyan foltozhatjuk be?
Szélfútta táj – szavannák, tundrák, sivatagok élete naponta változik, rajtuk a növényzet, állatvilág és maga az ember harcol a természet erejével. Lehet, hogy már kés?? Mérgezzük magunkat kis és nagy mérgekkel, tettekkel, savakkal ahelyett, hogy gondolnánk arra, hogy a természet visszaadja azt a gondoskodást, amit adunk neki, de ha nem gondoskodunk róla, azt többszörösen kapjuk vissza, de abban nem lesz köszönet! Hálásak lehetnénk pedig neki, hogy eddig is kiszolgált bennünket, a maradék élettérre vigyáznunk kellene! Az ózonlyuk miatti általános felmelegedés szök?árakat, földrengéseket, árvizeket, hurrikánokat, viharokat okoz, sok millió ember pusztul el éhínségben, vagy katasztrófában. Korábban nem tapasztalt h?ingadozások, az évszakok egybemosódása az emberi szervezetet fokozottan veszik igénybe, megn?tt az érrendszeri betegségek száma, a halálozások száma. A szárazság vagy éppen az es?zések következményeiként éhínség dúl az összes földrészen. Ásványkincseinket elpazaroltuk, energiaáraink az égig n?nek. A korábban szegény, fejletlen államok még szegényebbek lesznek, sok közepesen fejlett állam süllyed a legnagyobb szegénység bugyraiba.
Szélfútta táj – a szellemi er?t ide-oda fújja Szél Úrfi a világban. Szegény országból gazdag országba vándorol ki a fiatal, mert csak ott tud érvényesülni. Az elnyomás és a háborúk miatt szintén hatalmas az elvándorlás, nagyobb, mint a honfoglalás korában. Szél Úrfi terelgeti az embereket ide-oda, nyomában letarol mindent, amit addig felépítettek, családokat zilál szét, közösségeket robbant szét, települések t?nnek el, házak d?lnek össze, utak mentén gyom n?, vasutak sz?nnek meg, végképp elérhetetlenné válnak egymás számára az emberek. Elidegenedett világunkban ki-bejár a szél, üres lesz minden kívül és a lelkekben is.
Szélfútta táj – kell, hogy így legyen? Változtassunk rajta, amíg még van rá lehet?ségünk!
Ne hagyjuk, hogy a szél ide-oda fújja emberségünket, ne az er?szak, az igazság gy?zzön!
Szüleim példája – ahogy megállták a helyüket a legzordabb, legembertelenebb viharos id?kben – adjon er?t nekünk, hogy változtassunk a széljáráson. Gyermekeink maradjanak mellettünk, unokáink ne idegen országban n?jenek fel, itt találják meg helyüket e szélfútta hazánkban. Ne engedjük, hogy Kelet és Nyugat szele ide-oda rángassa ?ket. Er?sen álljanak, mindenféle szélnek ne adják oda lelküket, maradjanak h?ségesek hazájukhoz, ?seikhez. Ã??rizzék meg hagyományainkat, legyenek büszkék magyarságukra. Vigyék tovább el?deik példáját, gyermekeiknek mutassák meg a helyes utat, azt, hogyan lehet ellenállni a szél erejének. Tegyék alattvalójukká a természeti, történelmi viharokat okozó szeleket, csendesítsék le, szelídítsék meg, változtassák langymeleg szell?vé, mely simogassa pici babák arcát, öreganyók ráncos kezét, h?séges kutyák sz?rét, fák levelét, virágok szirmát. Szélfútta tájat, szélfútta hazánkat, házunkat változtassák nyugalmas, békés tájjá, szigetté, melyben a mag jó helyre hullhat, megfoganhat földjeinkben. Gyermekeink agyában a gondolat ereje gy?zzön Szél Úrfi szeszélyes, káros hatalmával szemben. Így felettünk újra kék lesz az ég, a felh? kevés, gyermekeink szeme tiszta, szava igaz, tette maradandó, nyomot hagyó. Nem uralkodhat többé Szél Úrfi, nem lesz e táj többé szélfútta, huzatos, az érték érték marad.
Fújj csak Szél, többé nem félek t?led, megállom a helyemet a legnagyobb viharban, szikla leszek magányos hegygerincen, ?rt álló feny?, nem törhetsz meg, én vagyok az er?sebb!
2007. 02. 05.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.20. @ 16:00 :: Kühne Katalin
