Kheopsz
Álmomra hulló, kékbársony takaró,
izzó éj, öleli vállam, takarja lágyan
tengermély szenvedés emlékét.
Ablakomon beles? bús holdfény
évezredes titkokról mesél.
Tanúja volt mikor, sisterg? nesszel
lecsapó korbács csíkja nyomán,
vérgyöngyök peregtek a forró homokba.
Csak itta, csak itta…
K?tömböket vonszolva oda,
n?tt a piramis,
feledve korbácsot, könnyet,
n?ttek a falak, n?ttek,
hirdetve hatalmát hatalmasnak.
Most mégis csak állnak,
kifosztva, némán,
és a kövek, lassan mállnak.
Testükbe gödröket vágtak a szelek
kócolnak bel?le lágy hullámokat homokba,
végtelen sorokat alkotva.
Kheopsz emlékét lassan betakarja ,
a sivatag vörös homokja.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.28. @ 08:18 :: Matos Maja
