Kelemen Benedek nem volt különösebben fontos ember, sem saját magának, sem senki másnak e szép, kerek Földön. Kelemen Benedek átlagosabb volt az átlagosnál, benedekebb volt mindenki más Benedeknél, és hogy még ráadásul Kelemen is volt, az betette a kiskaput neki. Iskolás korában sokat csúfolták az osztálytársai, de más osztályokból is a gyerekek a keresztneve miatt, a Kelemen vezetéknév pedig a költői lelkületű, ámde mókás kedvű, pajkos diáktársakat különböző gúnyversek megírására ihlették. Olyan remek, és pótolhatatlan kétsoros művek születtek, mint például „Én vagyok a halpiacról Kelemen, váltakozva pislog az én két szemem”. Kelemen Benedek ugyanis négyéves kora körül ráborított az apja lábára egy tízliteres fazék forró vizet, de csupán csak merő véletlenségből, mert akkor éppen ő egy tolató tehervonat volt játszásiból, aki a szemafor zöld jelzését figyelembe véve eszeveszett sebességgel nekitolatott a gázrezsónak, ahol is a tízliteres zöld szemafor-fazékban forrt a víz. Apja első felindulásból adott egy akkora pofont a Benedek gyereknek, hogy attól egy hétig egy irányba pislogott, és később — egy idegszál végleges meghibásodása miatt — a bal szeme önálló, a jobbtól teljesen független pislogásra volt képes.
Ahogyan növögetni kezdett, és elérte a kamaszkort, foncsorozott szemüveget kezdett el hordani, hogy a minden vicces kópéságra hajlamos népek ne láthassák a szemét, ám ez sem volt a legjobb ötlet. A foncsorozott szemüveget minden valamire való ember a vele történő beszélgetések során tükörnek használta, Benedek eleinte el nem tudta képzelni, hogy a nála alacsonyabb emberek minek pipiskednek folyton, ha vele beszélgetnek, de a vele egymagasságúakról sem tudta, miért is illegetik-billegetik magukat előtte. Amikor rájött, akkor az egyébként nem túl rengeteg eszével azt is kitalálta, hogy sötét üveggel ellátott szemüveget fog ezentúl hordani, foncsorozás nélkül, ami alatt nem látszik a szeme. A gondolatot tett követte, s bár a szemüveget a dús fantáziájú kedves embertársak este, és éjszaka is napszemüvegnek vélték, a szemüveg viselése miatti gúnykacajok hevessége röpke egy-két esztendő alatt alábbhagytak, majd el is maradtak.
Kelemen Benedek, ugyanúgy, mint más rendes, ámde nem túl különleges gyermek – a szemüvegét leszámítva -, betöltvén tizennegyedik életévét, pályaválasztás előtt állott. Anyja nem sokkal az ő születése után beleszerelmesedett egy derék emberbe, aki azt mondta magáról, hogy űrhajósnak tanul, ezért elment vele Amerikába, azóta sem hallottak felőle. Apja, aki szintén nem volt semmiben sem különb ember, mint a többi – gyermekének tíz évvel ezelőtt adott pofon okozta apró lelkiismeret furdalását nála is leszámítva -, ilyen idős gyermeket nevelő apuka, elhatározta, hogy a gyermek vigye tovább az apai örökséget, és legyen belőle vegyesbolti eladó, mert az emberek mindig fognak a vegyesboltban vásárolni valami vegyeset, ezért a vegyesbolti eladóra mindig nagyon nagy szükség lesz. Elvitte hát Kelemen papa a fiát az ilyen irányú képző iskolába, ám ott igen nagy meglepetés érte. Az iskola igazgatója azt mondta Kelemen papának, hogy a gyermek sajnos ránézésre alkalmatlan a vegyesbolti eladói mesterségre, mert ha leveszi a szemüvegét, akkor az összes vásárló odajár majd a boltba Benedeken röhögni, ha meg felteszi a szemüvegét, akkor nem megy be senki vásárolni semmit, mert azt fogják hinni ezek a kiművelt, előrelátó emberek, hogy a maffia keze betette a lábát a vegyesboltba, és jobb az ilyenből kimaradni. Kelemen papa búsan, ám kissé értetlenkedve vette tudomásul az igazgató úr döntését, Benedek viszont titokban boldog volt, mert bár őt nem kérdezte meg senki, hogy mivé akar válni nagykorában, leghőbb vágya szerint állatgondozó szeretett volna lenni. Tisztában volt vele, hogy apja ennek nem fog örvendezni, és azzal is, ha ezt előadja Kelemen papának, akkor Kelemen papa hét országra szóló beszédet fog tartani a vegyesbolti eladó szakma gyönyöreiről, valamint a családi hagyományok továbbviteléről, de Benedek emlékezett rá, hogy Kelemen nagypapa sem vegyesbolti eladó volt, Isten nyugosztalja, hanem kelmefestő, ennélfogva az ő apja sem éppen a családi hagyományok továbbviteléről volt nevezetes.
Hosszú viták, néhány beígért újabb pofon, valamint sűrű pislogások árán azonban Kelemen Benedek elérte célját. Összepakolta szerény kis motyóját, és elindult a legközelebbi városba, ahol állatkert is volt. Az állatkertben megkereste a legfőbb igazgatót, aki ugyan gyanúsan méregette Benedeket, mert azon a véleményen volt, hogy ha az állatok meglátják ezt a pofát, akkor megijednek, rosszabb esetben a vadállatokból kitör a vadállati ösztön, de mert hiány volt állatgondozókban, elküldte Benedeket a legeslegfőbb állatgondozóhoz.
Aladár bácsinak, a legeslegfőbb állatgondozónak hatalmas szíve volt, nagyon szerette az állatokat, értett is hozzájuk, és nagyon utálta az embereket, és hozzájuk nem is értett semmit. Egy harmincöt évvel azelőtti balul sikerült szerelem következtében lett embergyűlölő, Benedek azonban ezt nem tudhatta, így hát a legjobb szándékkal és bizalommal jelentkezett a legeslegfőbb állatgondozónál. Aladár bácsi, a legeslegfőbb állatgondozó úgy tett, mint aki hallatlanul örül Benedeknek, és máris beosztotta az elefántok mellé, takarítónak. Adott neki egy köbméteres tartállyal ellátott talicskát, söprűt, lapátot, és megbízta Benedeket, hogy vizsgafeladataként takarítsa ki az elefántok lakhelyét.
Benedek boldogan tolta a vadonatúj talicskáját, benne a söprűvel és lapáttal az elefántok lakhelyéhez, a kapott kulccsal kinyitotta a kaput, és bemasírozott a területre. Kissé meglepődve állapította meg, hogy ott bizony napok óta nemigen takaríthatott senki, és kissé elrémült az elefántok végtermékeinek nagysága láttán, de aztán eszébe jutott, hogy vizsgafeladata van, nem hátrálhat meg. Meg aztán szerette is az állatokat nagyon, és tudta, hogy az állatok gondozása nem csak abból áll, hogy megpaskoljuk az oldalukat az elefántoknak… Három elefántot számolt össze, úgy helyezkedett, hogy mindhármat láthassa egyszerre, mert azt ugyan mondta neki a legeslegfőbb állatgondozó, hogy szelídek ezek az elefántok, azért úgy vélte, jobb az óvatosság. Nekilátott a legnagyobb kupac végtermék összetakarításának, összpontosításában nem vette észre, hogy a negyedik elefánt – huncut jószág lévén, nyilván elbújt a legelső leltár idején – mögé lopakodott és ormányával akkorát lökött rajta, hogy hasraesett, és pontosan a legnagyobb kupac elefánt végtermékben landolt. Bánatos arccal állt föl Benedek, kissé vádlón nézett a lökdösődő elefántra, aki kissé megilletődve trombitált egy nagyot, majd hátrébb vonult, és érdeklődéssel figyelte tovább Benedeket. Benedek tudta, hogy ha állatgondozó akar lenni, akkor egy ilyen malőr nem akadályozhatja meg őt abban, hogy vizsgafeladatát elvégezze, ezért folytatta a munkát, és bő három óra hossza elteltével végzett is. A munka végső fázisaként kitakarította a talicskát, kimosta a seprűt, elmosta a lapátot, de a ruhájába száradt elefántszarral nemigen tudott mit kezdeni. Ezért hát úgy, ahogy volt, odaállt a legeslegfőbb állatgondozó elé és jelentette, hogy a rábízott feladatot legjobb tudása szerint elvégezte. A legeslegfőbb állatgondozó harmincöt év óta először sajnált meg valakit, tetejébe még valami elismerés-félét is érzett, és ijedten konstatálta magában, hogy nem is olyan rossz érzés az, amit érez. Ezért elküldte a raktárba Benedeket, hogy ott azonnal adjanak neki egy új öltöny munkaruhát, majd írt egy utalványt a pénztárnak egy kisebb összegről, amit a pénztár azonnal kiutalt Benedeknek, új nadrág és ing vásárlása céljából. Kelemen Benedek nagyon hálás volt a legeslegfőbb állatgondozónak, aki pedig az ilyenkor megszokottnál ugyan jóval kisebb lelkifurdalást érzett, de mégiscsak érzett, amiatt, hogy ennyi idő után ismét jót tett valakivel. Legbelül, ahol még titkon lelke is volt neki, érezte, hogy ebből a gyerekből állatgondozó lesz, akárki meglássa.
Kelemen Benedek másnap elegáns, új munkaruhájában jelentkezett munkára, a legeslegfőbb állatgondozó megkérdezte tőle, nem akar-e inkább a madaraknál azon a napon szolgálni, Benedek azonban a lehetőséget megköszönve maradni szeretett volna az elefántoknál. A főnök vállat vont, és helybenhagyta Benedek kérelmét, aki ezután egy teljes esztendőt töltött el az elefántokkal, és nagyon megszerette őket. Mi több, az elefántok is őt… Délelőttönként iskolába járt, délutánonként dolgozott az állatkertben, gondozott oroszlánokat, majmokat, madarakat, halakat, végigjárta a ranglétrát, és jeles eredménnyel tette le az állatgondozói vizsgát. Soha, de soha nem jutott eszébe, hogy jobb lett volna tán mégis vegyesbolti eladónak tanulni.
Mindennek ma már lassan negyven esztendeje. A legeslegfőbb állatgondozó már régen nyugdíjba vonult, sőt, az is, aki az utódja lett, és most Kelemen Benedek töltötte be ezt a nagyon is fontos beosztást. Benedek soha nem nősült meg, ő azt vallotta, azért, mert nincs rá ideje. Az igazság azonban az volt, hogy Kelemen Benedek málészájú ember lett, aki mindenféle kapcsolat kiépítésétől félt, azt gondolta, hogy őt a szeme, valamint a szakmája miatt mindenki kinevetné. Napi fizikai tevékenység nélkül nem tudott létezni, ezért nap, mint nap végigment az állatkert minden egyes pontján, elbeszélgetett az állatokkal, ahol valami hiányosságot észlelt, azt saját kezeivel hozta rendbe. Egy nap reggelén nem volt elégedett a királytigrisek ketrecének tisztaságával, és bement, hogy kitakarítsa. A ketrec lakója egy királytigris házaspár volt, bizonyos Nikola és Méri. Méri várandós volt, az egész állatkert nagyon készülődött a kis tigrisbébi fogadására. Tudta ezt Benedek is, de hát éppen hetvenedszer ment be a tigrislakba azóta, hogy Méri várandós volt, soha nem történt semmi baj… Egészen eddig a percig. Nikola valami mozdulatát félreérthette Benedeknek, mert egy szemvillanás alatt nekiugrott a fő állatgondozó torkának, és egyetlen harapással végzett Benedekkel.
Az állatkertben hamar híre ment a tragédiának, és mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott, valaki a sajtót is értesítette. A közszolgálati sajtót nem érdekelte a dolog, mert ismert, vagyis fontos ember nem esett áldozatául a tragédiának, a bulvársajtó azonnal lecsapott, de nem azt firtatták, hogy ki volt az áldozat, hanem hogyan végzett vele Nikola, a vérszomjas királytigris. Riportereik látni vélték, emiatt tehát le is írták, hogyan marcangolta áldozatát a megvadult Nikola, aki ezalatt nyugodtan feküdt a ketrecében, és fogalma sem volt arról, hogy amit tett, azzal mekkora vihart kavart. A fotósoknak feltűnt, hogy a megvadult, vérszomjas, gyilkos indulatú fenevad méltóságteljes nyugalomban várja az ebédjét, azt mondták, így nem lehet hiteles dokumentumképet csinálni egy tigrisről, és magyarázták a gondozóknak, hogy azonnal menjenek be, és bőszítsék fel a királytigrist. Néhány becsületsértő kifejezés, és fenyegető mondatok elhangzása után azonban megelégedtek Nikola nyugodt fotójával, azt mondták, majd korábbi felvételként fogják a lapjaikba tenni a képeket, hivatkozva arra, hogy a gyilkos állat a fotózás idején megközelíthetetlen volt.
Kelemen Benedek temetésén az állatkert dolgozói vettek részt, búcsúbeszédet az egykori legeslegfőbb állatgondozó, mindenki Aladár bácsija mondott. Kelemen Benedek családja részéről azért nem volt ott senki, mert Kelemen Benedeknek nem volt családja. Egyetlen, kedvenc háromlábú kutyája volt Benedeknek, a Csutka, aki nem volt hajlandó visszamenni az állatkertbe a temetés után a többi gondozóval, ott maradt a temetőben, őrizte Benedek sírját. Csutkának hónapokig hordta Izabella néni, az állatkert egyetlen női állatgondozója a temetőbe az ennivalót, nem elárulva még most sem, senkinek sem, hogy Benedek iránt harmincöt éve érez titkos szerelmet, ám most már mindhiába…
Legutóbbi módosítás: 2008.10.10. @ 11:30 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
