Árnyat bontó fák tövén
sír a hajnal csendesen,
némaságra ítéltetve
mind a szép fák
vigasztalnák kedvesen.
De hang nem jön ki
lombozatnyi szájukon,
csak remeg, hajlong
levél foguk, ág ajkuk,
mozdulatlan karjaikkal
simogatnák édesen.
Ám feszülve égnek,
csak szomorúan néznek,
téphetetlen szíveiket
széjjeltépnék lelkesen,
hogy elhulló lombjukon át,
száradjon föl örök-hajnalodás.
De csak könnyük pereg
–néma szánalomsereg–,
szaporítva hajnalkönnyeket.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.30. @ 15:16 :: Pallagi József
