Petz György : A panaszosnak

Nyomtatás

A panaszosnak

Gondoltad-e már, hogy jössz velem?

Nem kérded merre, miért, minek,

csak úgy, ha kedvünk tartja: széllel

vagy elmegyünk a napsütéssel.

Vállamra teszed, vagy válladra

teszem a kezem – hogy megálljunk,

ha barlanghoz érünk, s denevér

lóg a magasból, talán félünk;

együtt jobb még vacogni is tán –

elmesélsz ott egy régi kriptát,

fáklyát, füstöt, sírást, álmokat,

s a könyv legvégét, mi rég elporladt,

de te tudod akkor, ha ott vagyok

veled – s tán épp ezért gondoltad:

szóljak, bárhova eljössz velem.

*

Ó, jó öreg Kosztolányi,

a szív bel?led

épp, hogy megtanult kimászni,

szánni elvadult

gyerekkort, menni, látni és

szelíden fejet

tenni jobbra-balra, pedig

kosár gyümölcsök

halva, itt már nagyobb ?sz van,

arany egekt?l

rozsda földig megkeresni

h? rögeinket,

tenni a végs?t, h?ségünkkel

kéretlen nézni

föl-le, föl-le, csodálni ‘már

magunkat másban,

szület? elpusztulásban,

szótlan tanulni

látni, fájni, kincset vélni,

es?ben állni;

arany fölöttünk új arany,

ezüst alattunk,

fényl?, szivárgó új ezüst,

s növ? vas ott lenn.

*

Szeretem az éjjel három órát,

az ember forgolódik vadul,

szaggat paplant, párnát,

végül mégis fölkel ég? szemmel,

lámpát gyújt és gyorsan

ódát kezd el:

Szeretem az éjjel három órát –

átalhatnád ezt is, hogyha várnál

nélküled fontos feltámadásra,

ilyenkor búcsúznál el, ha bál van,

de most látom: majdnem

magadnál vagy,

miként az álmokban: összerántva

logikusra minden csavar, szöglet,

akad pillanat, mit nem kerülhetsz:

vágj bele hát egyszer, hogyha úgy van,

hagyjad el magad: mit nappal tudhatsz,

semmit nem ér, hiszen rabság útja,

járj messzire inkább holdas éjjel,

oly kevés a csönd, hát mit reménykedsz,

városban élsz, erre kakaslárma

harmadnapon sincsen, nemhogy máma,

mégis, mikor éppen hármat vernek

– volt már talán négy is, ne kerteljek –

úgy érzem, hogy végre boldog vagyok,

itt van, itt a testem – elhagyhatom,

mégis megváltás az, hogy itt élek,

gondolkodom, teszek és henyélek,

mindezt talán ezért az egy percért,

hogy megérezzem itt a napfölkeltét,

amir?l nem tudhat senki más,

csak aki szereti az elmúlást.

Szeretem az éjjel három órát,

szeretem megélni az elmúlást.

*

Visszatértem már jó ceruzámhoz,

jó tollamhoz is visszatértem;

naplómat, füzetem ki-kitárom,

benne találom eleségem.

Ennyi meg annyi – vagyok én most is;

rendezni kéne életemet,

mér’ van az úgy, hogy csak akkor élek,

futosásaimra ha szót lelek;

mér’, hogyha mozgok – pihenni kéne;

pihenés fáraszt – mozogni kell;

virágok földjén, leánycsapatban

mér’ kell papír és toll nekem.

Miféle vallás, miféle tétel,

minek magva: se ott, de itt se,

miféle szakadék, zuhatag az,

mi fölött papír, ceruza leng,

mi úgy tesz, mint híd: eltávolít – hív;

szétszakadok, ha megmaradok:

mást, mit akarhatna ellenségem,

ha eszem – avval n? az éhem.

Visszatérek hát jó ceruzámhoz,

jó tollamhoz is visszatérek;

naplómat, füzetem ki-kitárom,

benne találom eleségem.