Petz György : A szegény kisgyermek bús férfi korából Elégikus vallomás Kosztolányinak

Nyomtatás

A szegény kisgyermek bús férfi korából

Elégikus vallomás Kosztolányinak

A gyermek, aki voltam egykor,

s ki e testben tétován figyel –

és nem találja útját a világban,

és nem találja helyét már bennem,

még id?t ad, néhány napot

megszületni, úgy, hogy érdemes legyen.

Minden, mi itt van,

s én ide tettem:

az asztal, a polc

és rajta a könyvek,

a lámpa, az erny?,

s talán a fény is –

a sz?nyeg, min járnak,

tiporva szeretnek –

itt marad épp úgy,

akár ?szi fa

levéltelen,

ha leválok róla,

odébbmegyek –

lejjebb egy kicsit

és feljebb is akkor,

mint az avarszag

t?nök a tájban.

Az ifjú, ki voltam,

másfele jár már –

magával vitte titkait,

hisz fontos volt neki,

rejtvényre nézett,

hogyha meglátta társait,

s engem itthagyott –

ha tükörbe nézek:

átnéz rajtam,

ásít, ásít.

Mi mindent zártam szemembe,

s mi minden hagyott itt –

Az örömök elúsztak, akár a halacskák,

s én már a vízre sem emlékezem,

Talán, ha néha, egy-egy buborék…

és megáll a felszínnél, miel?tt újra

elvegyülhetne, de percig még marad,

aztán kipukkad. Felszabadul.

És vége a gyöngynek a vízben,

és vége a halnak a vízben, s én,

aki mindezt a szemembe zártam,

nem látok mást, csak üveget.

Ha tükörbe nézek,

vissza már egy érett

férfi les. Jaj, hol vagyok?!

Ha szembe jönne, én

biztosan köszönnék,

oly komoly. Igen, komoly.

Ez lenne hát, kiért

apám s anyám egykor

díszben összeesküdött?

Nem hazugság volna

mind, mit rám rakodtak

megoldani képtelen?

S most már csak néz: tükröt,

mi semmivel nem több

magánál a tükörnél.

Újra úgy vagyok magammal,

mint els? találkozáskor a szerelemben,

minden most kezd?dik, ismeretlenül,

és oly csupaszon, mit meg nem véd a múlt.

Bármi lehet; ki tudja, szemem unalomtól

vagy bizalomtól fáradt – mi lesz?

Miféle mélyeim vannak, mik magukra öltik

a leplezetlenek leplét, a tisztaság

álcáját – és a reménytelenséget.

Ennyire jutottam? Innét kezdem?

Körbejárok, mást se tudok tán?

Miért nem írhatom – milyen vagy: te?

Miért mindig e ny?ves els? személy,

akir?l semmit tudok, csak kaparászom

a lélek b?rét – közelebb jutni hozzá,

hiszen csak veled, ha együtt történnénk –

tudnék meg többet e csöndbe menekv?,

magába vérz? védtelenr?l –

mert újra úgy vagyok magammal.

Én úgy éltem: bel?lem szakadt ki,

akire azt hittem: te vagy és elmész –

és mi fontos volt bel?lem: nincsen

már velem, csupán a váz, ki

tükrömb?l rám néz, s éppen olyan,

mint annak el?tte, mikor még

voltál, de már nem. Határt érsz.

Így kell hát magamat megismernem?

szegénynek, tátogó hiányev?nek, kit

felpuffasztanak a múltak; kire ráér

a halálközeli ?szül? halánték.

Nem akarom a megismerést, legyek

boldog, fene bánja, miféle nyájban;

hagyjanak el az évszakok,

kibékülök egyetlen tavasszal,

s mi hátra van, minden belefér –

szárítson fel a nap, ha es?,

felh?b?l fújjon el, ha szél.

Érzékeimmel láncot próbálok lazítani,

és örvendeni is a láncnak;

könnyíteni magamon újra meg újra,

nem érezni, hogy húsomba vájnak.

Amit kipróbálok – megpróbál engem,

mit görccsé oldanék – megkötöz, jelez:

testté gy?ri a fantáziám, örül, szenved,

és célom akar lenni, mi elébb csak szolgált.

Kinek fantáziája van, minek annak

megszületnie, miért kellenek a b?rbe

kötött álmok, sóvárgás falak közül

falakon túlra, és rázkódni attól is,

mi oly efemer; miért az áttétel,

ürítés, étel, a nagykép? élet –

s maga alá gy?r, ha hagyom, ha félek,

az állandó „ki vagyok?” a kiáltás és a csend.

Amíg fiatal voltam, úgy akartam,

mindenben a széls?kig menjek,

s tetteim összegét hassa által a mérték,

amivel semmi dolgom, ha ?riz egy isten.

Immár férfikorom magasán úgy látom,

nem volt hiba a végcélban; mert tényleg,

mérték kell az egészbe, amit úgy nevezek:

én, vagy az életem, mindegy –

mérték legyen abban, de nem csupán összegeként,

ellenben, hassa csak át, mindenik tetteimet.

Hiszen te is tudsz mindent.

Én is ?is.

Ülhetnénk a lábunk összehúzva,

szemünkbe zárva legfels? határt –

mi épp annyira jóság, mint közöny,

amely felé bens?nk úgy sündörög.

Hiszen te is tudsz mindent.

Én is. ?is.

Mind, ki egészre egészként tekint,

és véle már így – semmi dolga nincs –

de nem. Felszakítja gömbödet a tett,

mi káprázatért valóval fizet:

épp annyira teljes és hiányos,

hogy kielégít, s újra célra lök –

és eközben rongy, nedvedbe lógatott:

az ösztönök letörlik jeledet –

ne hidd: te is tudsz mindent,

én is, ? is –

jó vakság ad szemednek távlatot,

lábad s karodnak fáradtság er?t,

s míg a sarkon elszárad egy jógi,

te mit sem sejtve – megmerítkezel.

Jobb, ha t?lem tudod: nincsen társad;

meg aztán úgy vagy evvel a világgal,

akár a pásztor a nyájjal. Magánnyal.

Mész, mész fel?led – magad felé,

s közben már-már kilométerköveket

látnál magad mellett eligyekezni,

pedig csak id?be álltál s es? esik –

s Istent megérted egyre jobban,

akár nincsen, de hogyha van is –

legjobb esetben semmi dolgod,

talán teremteni, vagy újraölteni

ruhányi testet s csodálkozni:

nem lehet az, hogy ne legyen társad,

hisz ugyanúgy van itt bárki magánnyal;

szinte már közös, szinte összeköt,

ahogy a helyén önmagát kitölt,

akár a gömb, s csak a csodálkozás,

a közönynek ifjabb testvére fordítja

másra.

Próbáld meg: nézzél úgy valakire,

mintha már újra, és nem el?ször

láttad volna, s?t, jó ismer?söd –

mert találkoztatok már, s valami

fontosat mondtál neki, vagy ?

akart mondani, de jött a várt

villamos, talán éjjeli sápadt hatos,

s az úgy viszi el az embereket,

akárha sorba állnának, s nem

egymás mellett – gondold meg:

részként találsz és egészként búcsúzol,

s most újra rész vagy, és övé a gond

másik fele, amire te lennél válasz –

és ez benne rejlik minden találkozásban,

s hogyha most nem néz rád az világ-

omlás; ? veszít többet? te? vagy a

világ? – mert hiszen dolgod van,

és éppen vele, szemén látod, igen,

megismert, és pontosan úgy néz rád,

némi zavarral el?ször, mint aki

emlékek között matatva döbben rá

arra, hogy éppen téged várt s mióta.

T?lem függ minden:

hogy mekkora magányt

hasítok ki, cifrázok –

hasonlítok Istenhez

vagy csak bogarászom,

t?lem függ minden.

Ha megérkezem,

ott a bizonyíték:

elindultam valaha,

és utam senki másé:

magam lenyomata,

ha megérkezem.

Árnyékot vetek

magamra anélkül,

hogy fényl? napom lennék,

semmi kétágas pokla –

mennyre ráismernék,

árnyékot vetek.

T?lem függ minden,

de nem múlik a múlt,

egyre inkább ideér –

mikor ha megérkezem,

s látnám végre fejét:

árnyékot vetek.

Hatszor hatodik csöndem hordozom –

mér’ lenne lélek, s ha van, miért félnénk?

mi ez a spulni, mire felgöngyölve utunk,

s nem tud letekeredni simán, egyenest –

ez lenne tán a lélek, e majd’ körbe-cérna?

Hatodszor üzent a csöndem, e párbeszéd,

mit a lelkem folytat a magánnyal,

amelyben élek, meg-megzavarva köztes beszéddel:

mert félreélek, formálisan, már szinte úgy,

akárha élnék: már-már van családom,

lakásom, autóm és földi birtokom; épp elég,

hogy vádlón körbeálljon s kérdjen: mire mentél?

„szinte” jó a felejtés, múzeum falán szárad

kamaszkorom remeg?s, tiszta b?re,

míg én legszívesebben föl se kelnék,

és fáradt vagyok, miel?tt bármibe belekezd’nék;

akár fekete luk – csillagkor után –feln?ttkorom,

s hol szem ragyog, abba már bele nem nézek,

szemem lehunyom, félrenézek, mintha bántanának

a fények, mik bel?lem vannak, csak visszatérnek,

de én már más vagyok: vak és enyészet.

No, ebb?l elég! jöhet a megváltás, mi nem fényes menet,

hisz magam kútja vagyok, s míg megmerítkezem,

csak egyet kívánok: jó mélyre; egyszemélyes

édes tengeremben, talán, ha kagylót lelek, gyöngyöset,

némi gömböt, mi sérülékeny, fényes, mint a másé,

s csupán azért enyém, mert megmerítkezem:

ki hatszor hatodik csöndem hordom,

szavakból élek és éhezem.