(tavasz)
Akár a baglyok
(ébredés)
Egy nap a föléd hajló csendre riadsz,
s mintegy emlékként – kisz?röd bel?le
a megcsalt szeret?k énekét.
Hallod a fogadkozások ?szinte szóit,
a kristálytiszta egyértelm?ségeket,
testek együtt lélegzését;
és a vékony húrt, az elpattanást,
a bels? zene végét.
Ilyenkor hajts fejet, szeresd a karikás szem?,
múltba fagyottan ténferg?, fura szavakat morzsoló,
megcsonkolt figurákat;
kik er?ket mutatnak, hisztériáznak, vállat vonnak,
s oly egyszer?en sírnak belül,
h?ségüket ?rizni odébbállnak,
kihordják a fájdalom zárványait,
vagy évek múlva köpik ki,
akár a baglyok
a csontokat.
A jó közös sebek, hol ágak összeforrnak:
viszketnek, fájnak, véresek;
amit a másiknak rég nyitottál:
idegenség-hegek;
és szégyelled az er?t,
mit leggyengébb pontján boldogan mutattál,
ahogy legy?zött farkas tarkóját tartva
kegyessé szelidíti a fölibe hajlót –
nyakszirtet a csöndnek, a csöndnek ajánlasz,
az ünnepnek vége.
(tavasz)
Az a fáradt-sz?ke arc
s nagy zöld szemek
én tudtam: koronák
egy könnyen bomló testen;
mint a hang, elvirágzik
járásod, b?röd, a feszes –
de halvány fénnyel
átvilágítasz életemen,
bizonyság vagy, hogy
szeretni tudtam, és
megnyugodtam benned,
nem tehetsz róla:
láttalak csúnyának,
és mégis szeretlek.
*
Gondoltam: könnyebb így
leírva-zárva, vége;
kell, hogy újra lássalak,
furcsálljam: ez meg ez
a része – talán nem is
ilyen volt, hazudik minden
részlet, s mégis, egyben;
egyben én vagyok, és nem
tudsz olyan lenni, hogy
ne mi legyünk – úgy
mondják mások: ez az
emlék; akárha látod
se veszed észre ?t már,
belül készült, néha
kivetül a képtár;
magára húz tavasz
színéb?l párat, áltat:
sárga fényekben
a zöld csak árad és elvirágzik
némi széllel.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.23. @ 13:15 :: Petz György