Lipták Béla, Gérecz Attila, Karácsony Gábor, P. Gy. írásait,
és részleteket korabeli rádióbeszédekb?l.
Ki el
November 9-én, pénteken MEFESZ-gy?lést tartottak a budai Várban lév? diákszálláson, ahol Reitter Pétert megbízták, hogy tartson kapcsolatot a Nagybudapesti Munkástanáccsal. Ekkor igazgatói hamis igazolvánnyal, már a Hess András téri kollégiumban alhatott.
A MEFESZ delegáltjaként részt vett november 14-én a Nagybudapesti Munkástanács Egyesült Izzóban megrendezett gy?lésén, ahol Rácz Sándort elnökké választották. Az igazi vezéregyéniség tudta, mit tegyen. A gyár körül fegyveres ?rséget állított. Oroszokat nem engedett be, azok nem is próbáltak bejutni. Meghirdette az általános sztrájkot, és tárgyalásokat kezdett a Magyarországon egyetlen tényleges hatalmat birtokló tényez?vel, a szovjet városparancsnoksággal. Tudatában volt, hogy történelmet alakít. Igazságába vetett hite még ellenfeleiben is tiszteletet ébresztett.
Az utolsó MEFESZ vezet?ségi ülés, amelyen részt vett, szombaton, november 17-én zajlott egy Virányos úti elhagyott ávós villában. A gy?lésen megtudták, hogy az el?z? nap folyamán Pesten többszáz embert letartóztattak, köztük Angyal Pistát. Az egyik résztvev?, a Semmelweiss Orvostudományi egyetem küldötte, felvetette, hogy most már többet tudnánk tenni Magyarországért, ha Nyugatra mennének és onnan folytatnák munkájukat. Felhatalmazást kért és kapott, hogy képviselje a MEFESZ-t külföldön.
A delegátusok körülbelül ötven százaléka – ?t is beleértve – a MEFESZ feloszlatása és a nyugatra menekülés ellen szavazott. A többiek úgy érezték, hogy a további ellenállás kilátástalan, s nincs értelme a MEFESZ további m?ködésének. A kés? éjszakába nyúló vita nem hozott eredményt, így éjfél felé elment. Másnapra megtudta, hogy azokat, akik a villában maradtak, egyt?l-egyig letartóztatták. Így történt, hogy november 18-án, vasárnap a MEFESZ vezet?inek többsége vagy börtönben volt, vagy útban Ausztria felé.
November 22-én, csütörtök este talált rá az öreg Reitter. Már egy hete t?vé tette érte a várost. Eleinte a Szabad Európa rádió adásait figyelte, ahol rendszeresen közölték a sikeresen Ausztriába érkezettek neveit. A nevek közt akadt néhány rokoné is, de a fiáét nem hallotta. Ekkor végigjárta az összes budapesti rokon címét, kereste a M?egyetemen is, míg végre megtalálta a budavári kollégiumban.
Elmondta, hogy a pufajkások többször is keresték otthon és az egyetemen.
– A nyomodban vannak, azonnal menned kell! – és még egyszer megismételte, pedig mindent csak egyszer szokott mondani.
Péter november 24-én, szombaton ott állt a Kelenföldi pályaudvaron. Estére Bécsbe ért.
Vízkereszt, de feny?, ima, de most
Dr. Maksay János b?npere
Vádirat:
Államrend megdöntésére irányuló szervezkedés
Fegyverrejtegetés
Tiltott építkezés ellenforradalmi szándékkal
Röpirat rejtegetés, terjesztés
Gyermekkorúak beszervezése
Bizonyíték az október 22-i jegyz?könyv, jelenléti ív 29 lakó aláírásával.
Egy engedély nélküli tiszti szolgálati fegyver
Tanúk:
Újhelyi Gábor tömbmegbízott (jelezte a szabálytalan hangnem? gy?lést)
Fazekasné, Gergely Katalin
a negyedikr?l (kiemelte Maksay lekezel? modorát)
Kovácsné
a negyedikr?l (Maksayt próbálta hamis érvekkel menteni)
Harsányi József
a harmadikról (látta Maksayt a Köztársaság téren okt. 30-án)
Petz György
a másodikról – gyermekkorú, meghallgatása (mindent magára vállalt, gyerekes h?sködés, fantáziálás, min?síthetetlen; gyámság alá helyezése megvizsgálandó, a szül?k magatartásuk miatt nem alkalmasak kiskorú megfelel? nevelésére)
Mezeiné
az els?r?l (fiai látták a Sztálin-szobor körüli eseményekben)
Reitterék
(disszidens fiúktól hallották, Maksay a Rádiónál volt okt. 23-án)
Dr. Szecs?dy és felesége
a földszintr?l (Maksay melletti érveiket el?életük megkérd?jelezi)
Súlyosbító tényez?k:
A vádlott ügyvéd
Fiatalkorúak beszervezése
Szervezkedésr?l bejelentési kötelesség elmulasztása
Ítélet:
Kötél általi halál
Lakógy?lés (kivonat)
– (…) A gy?lés után azért aláírjuk a jelenléti ívet, kik voltak itt. Felkérném Reitternét, hogy vezesse a jegyz?könyvet,
– János, ha maga kéri, annak nem lehet ellenállni.
– (…) tömbmegbízott elvtársat is.
– (…)a lift tetején talált ismeretlen tulajdonú tárgyról, a fiatalok viselkedésér?l, de arról is, hogy közösségi helyiséget alakítsunk ki (…)
– Akad lakótárs, akinél bejelentetlenül két hónapja tartózkodik egy ismeretlen…
(…)
– Lakótársn?, a maga férjének itt a helye, be kell jelenteni rendesen. Mi lenne, ha a rend?r odakinn igazoltatná? Semmi probléma, örülünk, ha segíthetünk.
– Nem ez a baj. A házban fegyvert találtak. Tudják, hogy ez mit jelent? Tudják, mekkora veszélyt jelent ez mindannyiunkra nézve? Ilyenért már végeztek ki embert! És most fondorlatosan, olajos rongyok között, a lift tetején ott egy német pisztoly. Feleljen, kié ez?
– (…) A hatóság nyomozó kutyával fogja megkeresni a fegyver tulajdonosát, és akkor már nem tudjuk az ügyet eltussolni! (…)
A pisztolyt Maksay magához vette, hogy majd elintézi.
Kivégzési jegyz?könyv
Dr. Maksay János ügyében.
A Budapesti Fovárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa Tnb.I.8084/1958/6.
Jegyz?könyv.
Készült a népi dem. államrend megdönt. irányuló szervezkedés és egyéb b?ntettek miatt a Budapesti F?városi Bíróság Népbírósági Tanács Tnb.I.8084/1957/5. sz. els?fokú és a Legfels?bb Bíróság Népbírósági Tanácsa Tnbf.IV.13./1958/3.sz. ítéletével megállapított Dr. Maksay János elítélt, – 1958.
január 6-án de. 9 órakor történt halálbüntetés végrehajtásáról.
Jelen voltak:
Dr. Maksay János elítélt
Guidi Béla a tanács elnöke
Dr.Balogh János fogalmazó
Dr. Doktor János ügyész
Dr.Fáber Viktor bírósági orvos
Dr.Szabó Ern? börtön orvos
Sárközy Tibor orsz. börtön pság részér?l
Csúcs Mátyás ítéletvégrehajtó
Karácsony Sándor
Fülöp István ítéletvégrehajtó segédei
A tanács elnöke megállapítja, hogy a megjelenésre kötelezettek valamennyien megjelentek.
A tanács elnöke az elítéltet el?vezetteti.
A tanács elnöke megállapítja, Dr. Maksay János személyazonosságát, majd felolvassa a Budapesti F?városi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957. nov. hó 21. napján kelt Tnk.I.3084/1957/5.sz. els?fokú és a Legfels?bb Bíróság Népbírósági Tanácsa Tnbf.IV.13./1958/3.sz. másodfokú ítéletének rendelkez? részét, valamint a kegyelmi tanácskozási jegyz?könyvet, mely szerint a halálos ítélet elítélten végrehajtható.
A tanács elnöke az elítéltet az ítélet végrehajtása céljából átadja az ítéletvégrehajtónak azzal, hogy teljesítse kötelességét.
Az ítéletvégrehajtó és segédei a kivégzést 9 óra 22 perckor megkezdték, és annak befejezését a tanács elnökének jelentették.
A tanács elnöke felhívja az orvosokat, hogy a halál beálltáról gy?z?djenek meg.
Az orvosok jelentik, hogy Dr. Maksay János elítélt szíve 9 óra 35 perckor megsz?nt dobogni.
Az ítélet végrehajtásánál jelenlev?k félórára visszavonultak.
Félóra múlva a tanács elnökének utasítására az orvosok Dr. Maksay János, kivégzett elítéltet újra megvizsgálják és ismételten jelentik, hogy annak haláláról meggy?z?dtek.
A tanács elnöke az ítéletvégrehajtási eljárást befejezettnek nyilvánítja azzal, hogy az ítéletvégrehajtás során felmerült 100,-Ft orvosi költség – Ft úti költség a pótköltségjegyzék tétele alatt nyert feljegyzést.
Kmf.
a tanács elnöke
fogalmazó
ügyész
bírósági orvos
börtön orvos az orsz. börtön pság részér?l
De feny?
Amikor még kisebb voltam, nem akadt senki, aki megmondja nekem, mi lesz a fával, úgy igazából, a legvégén. De én tudtam.
Díszeib?l, néhány hét múltával, legkés?bb vízkereszt felé, újra kibontottuk a zöldjét hullató, ezernyi rügyeit száradón visel? fát. Nem is maradt rajta más, mint az a néhány szaloncukros papír, amelynek belsejét már karácsony els? napjaiban oly jól megismertem; s hiába ügyeskedtem vissza eredeti, hasas formájába, – apám letolt falánkságom miatt. Némely papírt többször is felhasználtunk, megtöltöttünk ezzel-azzal, amit valódi hiányában anyu szaloncukornak készített.
– Akkor, leszedjük a fát!
Nem lehetett tovább halogatni, hiába találnék ki bármit is. A csupasz gerincre egyre jobban emlékeztet? hajdani fa alatt, a papíron, mintha különleges homokóra m?ködne. A versenyt zuhanó t?levelek percegése hallatszik.
Egy levél – egy apró zaj. Sok levél – beszéd az id?r?l és nekivetkezés. Valamikor sírtam Andersen feny?fácska történetén, pedig ott nem hallatszott ez a zaj.
– A fa is beleegyezett. Levisszük!
Le a sötét, salétromos pincébe, a nagy ház alja-végébe. Anyu ott lapult, éreztem, mennyire remeg, amikor simogatott, mondtam, engem ne féltsen, ez nem világháború. Csak tiporják a szabadságot.
Amit lehetséges, még fönn lerázunk a fáról, partvissal, lapáttal összesöpörgetünk egy újságpapírba – és be a faf?téses zöld cserépkályhába. Sercegve, olajosan fog égni, izzani.
A pince végében gyertyavilág kell, kiváltképp ott, ahol a tönk van. A tönk is fa, tekintélyt sugárzó, termetes; a fejsze nyele is, sima tapintású, er?s, fényes fa – mégis oly engedelmesen végzik apámmal a többi fa felezését, negyedelését, mintha örömmel tennék.
– Csak jól, szálirány kapja a fejszevas a bütüt!
Ha els?re nem megy, akkor együtt emelkednek, s a következ? suhintással már biztos hasadás jár. És az aprófa! Ha nem túl göcsörtös a szép, sötét bensej? akác, könny? bel?le szabályos, vékony hasábot, majd keresztbe, hurkapálcánál alig vastagabb t?zrevalót vagdalni. Száraz, könnyen gyúló. Igazi kályhacsemege…
De egyiket se mi neveltük. Odafönt, a szobánkban, de a fásládában sem tartottuk hetekig, nem öltöztettük, nem vetk?ztettük – végülis anyag.
– A feny? jobban fog égni, a gyantától.
Legallyazunk. Pattanva törnek az apró ágak, ahogy visszafelé hajlítjuk ?ket. Gyantaszagot érezni. Kezem egyre szagosabb. Mintha sírna valaki, letörölhetetlenül. Jó lenne eltüntetni. Ennyi az egész? Odafönn csönd. Ahogy megsz?nt a fejszezaj, szinte magam számára is gyanús lettem. Akár a b?nöz?k. Ennyi lenne?
A terebélyes, nehezen megközelíthet? feny?b?l csupán az árbocszer? tengely maradt. Jelezni: itt fa állott, az oldalsó gallyak, gallyakon a t?levelek kis szuronyai mind, mind ?t védték. Ezt a sudár, kicsiny égi vitorlást, egy zöld gyertyaláng tengelyét, amely körül megfordul a világ.
– Milyen könny?!
– A feny? a legkönnyebb hazai fa. De majd mutatok neked balsafát, az dél-amerikai. Az az igazi. Abból modelleznek, mi úszót készítünk pecázáshoz, az jobb mint ez, nincs negyed ilyen súlyú. Ha hozzájutok, veszünk, és lecseréljük a lúdtoll úszókat.
Három könny? vágás vagy négy. Több se kellett. Kicsiny élettelen csonkok, akár pikkelyes halacskák – sorakoznak egymás mellett a maradványok. És még mindig akad egy-egy zöld szálacska rajtuk, amelyet úgy ?riznek, akárha át akarnák menteni egy jobb világba.
Lehetetlen tökéletesen eltüntetni a levélkéket. Odafönt, a lakásban is, legalább a következ? karácsonyig kihúzzák. Elbújik egy-egy hírmondónak bármiféle takarítás ellenére is; padlórésbe simul, szögletbe hajlik, sz?nyegdarabba fúródik, megkapaszkodik. Kitart. Folytonos meglepetés, amikor a legváratlanabb helyekr?l és pillanatokban el?kerül; még szurkolsz is nekik: csak kitartani!
– Ezeket viheted. Segítsél!
Fogod a tobzoska lényeket, apád a fahasábokkal telt durva zsákkal egyensúlyoz. Igyekezni kell a lift pincébe nyíló vasajtajához. A vasajtó megfogja a lángokat, ha nem izzik át, biztonságos.
Tavaly is ragaszkodtam a feny?szertartáshoz. Utolsó útjára akkor is én kísértem a maradék t?level?t, és nem árultam el, miért. Akkor is megjártuk a pincét, ahol a nedves, sötét, érdes falak között féltem, jaj, le ne maradjak nagyon, mert bárki leüthet, patkány visíthat, macska ugorhat rám, és örökre elveszhetek, ha a labirintusban csak egy lépéssel is elmaradok apám mögül.
A liftnél már jó, rácsapjuk a pincére a dörg? vasajtót. Behajtjuk a liftajtó két szárnyát. Megemel apámmal, zsákkal, s kezemben az apró fákkal, amelyek úgy ragadnak hozzám, mintha sosem akarnának elengedni. Föl-föl a másodikra. Alig várom a rácsos kályhaajtón túli tüzet, nem mondom, miért.
– Kinyithatod a piszkavassal. Hogy miért te akarod azt a feny?t minden áron a t?zre rakni, föl nem foghatom. De vigyázz, a kezedre, szemedre!
Apám maga elé enged. Félve nyitom a kályhaajtót aláékelve a piszkavasat; csikorog, ahogy fordítom; arcom tüzes a lángtól, csak szikra ne pattanjon szemembe. Apám el?tt térdelek, háttal, s félve-óvatosan az els? feny?darabot a t?zre teszem, majd óvatosan, sorra a többit.
Tudom a régi illatot, újra érzem; szinte én vagyok az egész ház a kéménnyel, amelynek kürt?jén föl a kéményig s feljebb, messzebb száll a feny? hívogató füstje. Egész az erd?ig, ahol a szabadban megfogan az illat, mert én tudom, ha t?zre én vetem, attól lesz ott mag a hó alatt, s tavaszra újra fa, ha egészen apró is – de feny?!
Nene ma behívott magához, és bezárta az ajtót. Biztos bélyeg lesz.
– Valami titkosat akarok neked mondani. Tudod, ki az a Hruscsov?
– Hát, nagyjából – válaszoltam.
– Az is olyan kopaszféle – mondta. – Az lett most a f?nök. Messze, de a hatalma ideér.
– Persze, az is orosz.
– Ukrán, de az nekünk most mindegy. Tudsz imádkozni?
– Persze. Apu azt akarja esténként és karácsonykor. Miatyánk, Üdvözlégy Mária, Hiszek egy Istenben – de csak az Én Istenem megy igazán.
– Akkor ezt hallgasd! A Ruffynétól hallottam:
Mi Atyánk, Hruscsov, ki vagy a Kremlben,
Átkoztassék meg a Te neved.
Miképpen Moszkvában, azonképpen itt Pesten is.
Ne vidd el a mi népünket,
De bocsásd el a mi fiainkat,
Miképpen mi is elbocsátjuk a megszálló csapatokat.
Ne vígy minket Szibériába, de szabadíts meg az orosztól,
Mert Tiéd az ország és a hatalom,
De nem mindörökké. Ámen
Semmi értelme. De így vagyok szinte mindennel, aminek ámen a vége. Az állítólag valami úgylegyen. Ahogy tavaly a feny?. Apu lemaradt a fával, végül csak gallyakat tudott szerezni. Azokat rögzítette egy partvisnyélbe. Az volt a fánk. Ámen.
Alszom. Meghívott álmok, onnét folytatva, ahol abbamaradtak, de oly sokszor üldöznek. Ugrás ki az ablakon, meg halottnak tettetni magam, milyen nehéz. Csak nem lihegni, visszafogni! Aztán úszás a leveg?ben. Háton is tudok, meg gyorsban.
Azután feln?ttes álom következett, valami halottas menettel. Koporsóval. Bizonyára Nene kedvenc verse is belejátszott, az Ady-féle Sírni, sírni, sírni koporsója, gyász-menete, fekete leplei, fáklyafüstje; a pap akár az ingaóra a füstöl?vel.
Meg a Cézárt megölték. Nagyon meghalt, nincsen kölyke. Lettem volna.
De most
Annyi gyerek játszik itt, s az egyik közülük éppen én lettem. Micsoda véletlen, hogy feln?ttként visszatekintve, más se lehettem, csak ez az egy.
Amikor gyerek voltam, bárki lehettem volna: dús északi erd?k fél?s kalandora, b? vizek vándora, izgalomban a szomszéd szobáig – s vagyok az egyetlen, akivé lehettem, álmosan a csodák közelében, ülök egy sarokban, s próbálom fölfejteni múltam indás sötétjéb?l a gyermeket.
Képtelen próbálkozás, megtanultam már, hiába kísérelnék meg a jöv?be lépni, lépni a múltba – csak a k?lapkeménység? jelen van, a pillanat, s ha gyermektársaimra nézek – fogóznak, csonttal játszanak, vakkantanak, ha bajuk van, és fölhúzott ínnyel iramodik felém az egyik, vicsorog.
Bárha ember lehetnék, kivágynék, kilátnék e játéktérb?l s tudnám, miféle húst visznek, füstölnek abban a hatalmas dobozban, féltve t?lem irigy arccal.
Az írás fölhasználta:
Lipták Béla, Gérecz Attila, Karácsony Gábor, P. Gy. írásait, és részleteket korabeli rádióbeszédekb?l.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
