Olasz szilveszter, portörlés – dráma, már amennyiben

Csak er?s idegzet?eknek, nevetésre képeseknek és feln?tteknek ajánlott, azoknak viszont kötelez?, ha maguk is úgy akarják.
Két részben.
Els? rész

Olasz szilveszter, portörlés

– dráma, már amennyiben

Szereplők:

B.K.(Barsi Kati);

P.Gy.(Pethő György);

Christian tréner;

Juditka szobrász;

A.I.(Azer Ildi);

George;

Párkák;

Narrátor; gyerekhang; asszisztensek; résztvevők a tréningről; géphang;

1. jelenet

/B.K. (5–6 évvel idősebb alacsonyabb, szemüveges, nem szép nő) és P.Gy. (30–35 körüli, magas, elég jóképű, kissé tébláboló, aki nem tudja, mit kezdjen B.K.-val) beszélgetnek. Mindenütt könyvek, kéziratok, rendetlenség./

P.Gy.: – Nevetséges, hogy kint dög meleg az idő, te meg itt olvasol. Ezt le kell kapni! (vaku)

B.K.: – Én úgy utálom, ha fotóznak, mint te kis korodban. Ez most pénzért megy. Leadás van.

P.Gy.: – Te, én tényleg elbújtam, ha belém akartak avatkozni, le akartak fényképezni. De az a gyerekkor, már felnőttem.

B.K.: – Egy frászt, csak most nálad van a gép.

P.Gy.: – Betű, cigi, kávé. Néha ital. Mint a fuldokló, úgy esel neki mindennek. Minél inkább gyönyörre törekszünk, annál kevésbé érjük el. Tönkremegy a szemed.

B.K.: – Annak már annyi. De ne félts, megyünk kirándulni is. A lányok most futnak az országoson. Olvasnom kell.

P.Gy.: – Nem túlzás az, hogy te mindig csak olvasol. Csinálok majd kávét.

B.K.: – Szellemi éhség. Nevezheted pótcselekvésnek. Töményebb mint az élet.

P.Gy.: – De legalábbis átlapozható. A volt feleségem csak könyvben él. Soha nem írt. Túl sokat tudott, talán az bénította. Mindenről véleménye volt.

B.K.: – Tudom, vízöntő. De én oroszlán lennék. Értékelt téged?

P.Gy.: – Úgy dicsért, hogy attól elment az életkedvem. Úgy vettem, ő sokkal igazabb, őszintébb, mint én. Soha nem írt.

B.K.: – Jézus is csak egyszer írt, azt is a porba, és azonnal eltörölte. Csakis az átlelkesített szó számít.

P.Gy.: – Meg csak lélek által lehet újjászületni… Tudod, ennyi lehet az én életművem is. Por, törlés. Portörlés. Kritika helyett keresztrefeszítéssel. A többi szósz, szósz, szósz…

B.K.: – Ha már itt tartunk, meg sem kérdezem, miben hiszel, túl profán vagy.

P.Gy.: – Miért? Buddhát se tartom mongol-idiótának.

B.K.: – Van célod?

P.Gy.: – Eddig az emberiséget akartam megváltani, de már öregszem…

B.K.: – Ne ökörködj, van köztünk öt év.

P.Gy.: – …most már csak magamat. Ne legyek a világ terhére, nehéz az magától is. Egyébként nem hiszek a gravitációban, bár lépten-nyomon rajtam gyakorolják.

B.K.: – Akkor mi a teendőd?

P.Gy.: – Megfigyelni. Írni. Szeretni. Megtudni, van-e lelkem. Néha úgy érzem magam, mintha álló óra lennék. A nagy mutatványos.

B.K.: – Az legalább napjában kétszer halálpontos.

P.Gy.: – Szerintem egyszer sem. Mert csak áll és csak áll, míg a működő látszat-állásában is ott a mozgás. A potencia. Akár a felhúzott rugó.

B.K.: – Túl sokat akarsz. A.I. menekül előled?

P.Gy.: – Vele jobb vagyok, mint nélküle. Ha valahol igazán képviselnem kell magam, oda őt küldeném. Mindenkit megnyer. Mostanában alig ér rá.

B.K.: – Sokat tartasz felőle.

P.Gy.: – Mindent tud. Vagy inkább mindent érez. Olyan nagy, anyás.

B.K.: – Engem is meghatott, amikor átölelt, és azt mondta, „pici”. Kedves, pedig nem a mi fajtánk. Marketinges?

P.Gy.: – Igen, de zenél is. Játékos, szeret másokkal játszani. Mindenben tehetséges. Gyereket vár. Én akarom.

B.K.: – Örülök. Jó nektek. Irigyellek. Egy férfi 3–4-szer is újrakezdheti az életet.

P.Gy.: – Ő nem akarja. Pedig feleségül is venném. Ő fél. Talán kevés vagyok neki. Esetleg az anyja hergeli ellenem. Szegény vagyok.

B.K.: – Más időben vagytok. Majd jó lesz.

P.Gy.: – Döntenie kell. Ezért is akartam a tréninget, amit nem mert velem együtt. Pedig közös beavatásnak gondoltam. Csak egy későbbire vállalkozik, majd.

B.K.: – Megértem, hogy izgulsz miatta. Ne vedd sértésnek, közben piszmogok. Korrektúra. Határidős. Hol a szemüveged? Csak nem lencséd van?

P.Gy.: – Az. A.I. ötlete. Neki nagyon erős kell. Az övé lágy. Ez kemény lencse. Ez az olcsóbb. Te, Kata, mikor is váltál el?

B.K.: – Tizenkét éve. András azóta mélyedt bele a politikába.

P.Gy.: – Jó volt?

B.K.: – Ne hülyéskedj! Micsoda? Az, hogy politikus lett?!

P.Gy.: – Hát az az egész.

B.K.: – Jó volt-e? A válás, az igen. Azóta remegek. Látod a kezem? Igyunk kávét!

P.Gy.: – Most én csinálok. Tamás?

B.K.: – Á… Csak ha megyek. Nem tudom kirobbantani. De ott, vele, nagyon jó. Iszonyúan művelt. És milyen lemezei vannak! Philip Glas és a többi, meg komolyzene. Zseniális pasas!

P.Gy.: – Elkényezteted. Társad?

B.K.: – Nem, dehogy. Ne érts félre. De szex csak vele. És te, mi van Ildivel?

P.Gy.: – Már mondtam.

B.K.: – Hát a másikkal, a húgoddal, akivel nem mersz lefeküdni.

P.Gy.: – A húgomat imádom, egyszerűen azt is érzem, a városban van-e, minden rezdülését megérzem; de ez beteg dolog. Nem tudok, nem merek vele mit kezdeni.

B.K.: – Tényleg olyan beteg?

P.Gy.: – Rejtélyes baja van, az orvosok a csodájára jártak, amikor az a csodálatos haja kihullott, mutogatták az ereit. Rajongtak a kórképéért. Fogalmuk nem volt, miféle kórság. Talán fölfedeztek valamit, amiért Nobel-díjat kaphatnak, de aztán hirtelen, lehet, hogy meggyógyult. Semmire nincs magyarázat.

B.K.: – Nem túl fiatal még?

P.Gy.: – Ne féltsd. Fogalmam sincs, ki ő nekem. Főleg, mintha a húgom lenne. Féltem. Vérszerződést kötöttünk.

B.K.: – Te teljesen hülye vagy! Nyilván a vérében van az a valami, ami fertőzhet is.

P.Gy.: – Nem érdekes. A részem. Írjuk a sors könyvét. Legalább valamit írunk. Ez van.

B.K.: – Olyan vagy, mint egy őrült szerzetes. Azt hittem, a nőkkel nem így vagy. Na, mesélj inkább A.I.-ról!

P.Gy.: – Elképesztő. Nagy, asszonyos, gyerekes, reflektorszemű. Csupa szeretet. Olyan belülről jövően kedves hangú. Átölel a hangjával, megölel a karjával. (Elandalodik.)

B.K.: – Valóban, más, mint akik eddig voltak.

P.Gy.: – Olyan anyás. Úgy lennék a gyereke. Szeretném, ha újra megszülne.

B.K.: – Ez tényleg cifra, még Tamásnak is az lenne. Az egyik a húgod, a másik az anyád… Tényleg, édesanyád hogy van?

P.Gy.: – Próbál megöregedni. Memorizálja. Tele van kelléssel. Neki cigizni kell, inni kell… valamit mindig kell neki. Menetrendje van. Egész életében. Eddig szóltak neki, parancsoltak, mint gyerekkorában az apja; most belülről jön az utasítás. Mögéjük bújik. Buta.

B.K.: – Ne legyél vele igazságtalan! Fölnevelt titeket. Engem az anyám gyűlöl, pedig milyen okos. Okosan gyűlöl. Téged szeretnek.

P.Gy.: – Mert nem ismer. Mert a fia vagyok. Ez is egy kategória ez a skatulya azt jelenti, hogy szeretnie kell. Egy kellés vagyok neki. Aztán rágyújt, mert kell neki, megkérdi ötödször is, mit ennék, mert kell, „vigyázzak magamra”, mert ezt kell mondania. Egy ideje iszik.

B.K.: – Te ijesztetted meg kamasz korodban halálos önkísérletezéseiddel… Szeresd!

P.Gy.: – Nem viselem el a vakságát, hogy ennyi csak az élete. Gyerekkoromban mindenütt ott volt, de nem volt benne semmiben. Felszínes. Fantomlény. Nem is volt élete.

B.K.: – Próbáltad rábeszélni a tréningre, azért vagy ilyen indulatos?

P.Gy.: – Aha. Mindenki hülye, aki mást gondol, mint ő. Ő pedig alig gondol valamit, tehát mindenki mást gondol, tehát mindenki hülye.

B.K.: – A tréning?

P.Gy.: – Neki ilyen hókuszpókuszokkal és pláne ennyiért, ne jöjjjenek.

B.K.: – Tényleg sokba kerül. Te valóban elmész?

P.Gy.: – Juditka mondta. Hogy működjön az életem. Az övé nem működik, ezért azt akarja, az enyém működjön. Megkérte a kezem… Hogy mi milyen jól kijönnénk, se verés, se piros bugyi, mint Zsoltikával.

B.K.: – Az meg mi? Az a bugyi.

P.Gy.: – Akinek aznap mindent szabad, az veszi föl a piros bugyit.

B.K.: – Akkor Juditka bizonyára ki sem bújik belőle…

P.Gy.: – Vagy éppen hogy többször is kibújik…

B.K.: – De ő mindenkit szeret, akivel…

P.Gy.: – Tele van szeretettel, ami állandóan csorog belőle.

B.K.: – A férje veri?

P.Gy.: – Hát, a múltkor is mutatott egy pár kék-zöld foltot. Nevetgélve, hogy bizony megérdemelte. Anyám azt mondja rá, kis kurva. Én meg szinte irigylem, egy egész két lábon járó szeretetfilozófia. Az tartja össze, hogy szétfolyik.

B.K.: – És a kezét megnézted? Madárcsontú.

P.Gy.: – Neki is remeg a keze. A műteremben mutatta, hogy ha dolgozik, akkor sosem. A melleit is megmutatta, hogy bármely fiatal megirigyelhetné. Meg kellett fogjam. Nevetve mondta, vegyem el. De nekem barátként kell inkább. Olyan érzékeny.

B.K.: – Ő beszélt rá, hogy elmenj?

P.Gy.: – Igen. Mindenképpen elmegyek, és csakis nyerhetek az egészen.

B.K.: – De nagyon drága.

P.Gy.: – Ha jó, akkor eleve megéri, ha meg rossz, akkor mindenfélét fogok írni róla, és megkeresem az árát.

2. jelenet

(P.Gy. teljes sötétben; majd totál fény s újra sötét. Egyetlen fénycsóva fókuszál rá, miközben összegömbölyödik. Meditatív zene, szép orgánumú elbeszélés, benne kaparós gyerekhanggal:)

Narrátor: – Ha egy gyerek becsukja a szemét, akkor nagyon komoly dologgal játszik. Akkor a semmibe néz. Akkor van a nincs, amire a szembecsukás a kilincs.

Gyerekhang: – Elbújtam, szemem becsukom, félek. Összegömbölyödöm.

Narrátor: – Mintha az egész kicsiny, összegömbölyödött testfelület érzékelne. Akárha teste egyetlen különös szemmé vált volna, és mintha ezzel a szemmel – pedig a valódi csukva – látna. Belenéz vele a félelembe. Egy pillanatraő Egy időtlen délutánra? Nagyon vágyja, hogy keressék. Akarja, hogy megtalálják. Komoly játék, ez most nagyon az övé. Vagy talán e fölött van egy másik játék, amiről ő nem is tud? Lehet, a nagyok azt játsszák, hogy tudják, hova bújt, és nem is keresik, azt gondolják, az éhség majd előcsalogatja.

Gyerekhang: – Á, csak nem ilyenek!

Narrátor: – De attól is tart, hogy megtalálják. Talán a veréstől, lelkizéstől. Esetleg attól, hogy ezt az érthetetlen dolgot meg kellene magyaráznia, amelyet ötéves agyával hiába is próbálna ezeknek, akik belé akartak avatkozni, le akarták fényképezni. (erőteljes flash villanás) Akaratát semmibe véve – ellopni valamit belőle. Nem, nem engedi! De azért ez az elbújás mégiscsak próba. Szeretetpróba. És még csak nem is azt akarja megtudni, hogy keresik-e…

Gyerekhang: – Ugye, azért keresnek, kutatnak; mintha már odakintről kiabálnának!

Narrátor: – …szeretik-e. Nem. Azok soha nem találhatják meg. Csak akkor, ha ő is szeretné. Csak akkor, ha ő is szeret. Belülről. Csak azt az embert lehet megtalálni, aki szeret. Szeret ő egyáltalán? Hogyha becsukja a szemét, és dünnyögni kezdi hosszasan:

Gyerekhang: – Nincs, nincs, nincs…

Narrátor: – Ez szinte megnyugtatja. Talán csak elzsongítja, elkábítja; de akkor hiába próbálja az ellentétével megtörni a varázsát, mormogni:

Gyerekhang: –Van, van, van…

Narrátor: – Képtelen visszatérni a kábulatból. Nem érti: a nincsnek nem ellentéte a van. Szeretetpróba. Szeret ő egyáltalán? Sohasem fog előjönni! Ő kiiktatódott…

Gyerekhang: – Nincs, nincs, nincs…

Narrátor: – …ismételgeti hosszasan. Akár egy gömbbé záródott tökéletesség. Mint a szem, ami vak. Pedig fél, és arra mégsem orvosság a nincs. Mintha már hideg is lenne. Borzong. Hogyan lesz így megtalálva, hiszen szeretné. Hiszen szeret… Szeret! Ismételni kezdi.

Gyerekhang: – Szeretek, szeretek, szeretek…

Narrátor: – …Átmossa magán újra meg újra a szót. Néha lelassít, tagoltan mondja, nehogy a többi, semleges szó közé süllyedjen. És egyszercsak eltűnik a nincs. Megtalálta az igazi ellentétét, amely sokkal több, mint a van. Ez az elbújás szeretetpróba. Ez az ő próbája. Az első, már-már tudatos megkísértése annak, hogy miért érdemes élni. Meleg tölti el. Nincs elveszés. Szeretet van. Olyan elemi, átfogó erő, amely az éjnél is nagyobb. Hiába csukta be szemét, hiába csukta ki magát. Pedig, ha egy gyerek becsukja a szemét, az egyetemes. Akkor nagyon komoly dologgal játszik. Akkor a semmibe néz, akkor van a nincs, amire a szembecsukás a kilincs.

Kijön sírva. Könnyebb. Nem magyaráz. Nem elbújt ő, csak egy pillanatra elveszett. Vakon belenézett egy pillantásba. Biztosan azért dagadt a szeme.

3. jelenet

(A színen P.Gy. miközben egy ajtókilincset szerel; beszéli el a történetet, ami közben megelevenedik. Olykor a három Párka (Klóthó, Lakheszisz, Atroposz) világlik ki, mint okoskodó vécésnénik, és átveszik a szót.)

P.Gy.: – Vannak arcok, amelyek lezajlanak – és nem értünk belőlük semmit. Azután, idővel egyszercsak elkezdjük értelmesként olvasni, ami agyunkban rögzült belőlük. Ha időt hagynak nekünk az arcok.

Párkák (felváltva): – Eljött a pillanat, kezdd az elejétől!

– Szóval, dugni akartál, azért mentél nőhöz.

– A találkozástól kezdené…

– Méla vágy és bődült nagy remény…

– Egész eddig-életed erre készített föl!

– …Mega-misztikusok, ezoterikusok…

– szerint nagyobb időszak. Tenyészidőszak…

P.Gy.: – Tele voltam tisztaság utáni vággyal; megváltást reméltem, legyen társam.

Párkák: – Hogy ez milyen bonyolultan…

– Fejezi ki magát! Azanyját!

– Aki megváltást és kívülről remél…

– Az csalódik. Bizisten. Alig él.

– A másikat túlságosan megterheli.

– Aztán eccpecc kampec, maga-kimeheti.

– Övé lehet az extázis csodája.

– De a valóságról lemarad, eshet pofára.

– Önmagával foglalkozik, mint régen a nők…

– … magukat hogy tupírozták a tükör előtt.

– Egy köd-másikat ragad meg,

– Mi agyködének megfelel.

– Piedesztál magasára rakja a nagy őt,

– Ahol a kis aranyos nem kap levegőt.

P.Gy.: – Orvos barátom így bíztatott egy nőügy lezárásában:

George (Beúszik, némi világítással): – Odamész, jól megteszed, leraksz az éjjeliszekrényre egy ötszázast, és agyő. Ennyire taksáltad, ez is sok neki! Jófajta! A lelkibeteg barátnőjétől egyébként meg én kaptam valami fertőzést, képzeld, milyen rázós volt a bőrgyógyásszal tárgyalnom. Munkahelye? – kérdezte és röhögött.

Párkák: – Barátod segített? Hallgass rá, nagy kuki!

– Savanyú pofádat nem tűrte, az tuti.

– Jobb híján megfogott, nyakon is ragadott…

P.Gy.: – … társaságba vitt. Itt láttam meg egy magas, rendkívüli tekintetű szőkés nőt. Valószínűtlenül kék reflektorszemekkel. Viselte a fejét, mintha szeme sarkából rám pillantott volna.

Párkák: – Első blikkre vadászatra érkező nősténynek látszott. Pöf.

– Érdekes orrával inkább, hátul felnyírott hajával… Pöf-pöf…

– Sünisnek, mint az a régi cigizős, műanyag játék. Pöf-pöf-pöf.

P.Gy.: – Ha egy húszas évekbeli némafilmet forgatnék, ahová egy csodás zsidó-szláv színésznő kellene, őt választanám. Egy ismerősömmel még azt is közöltem: – Tudod, ha még egyszer házasodnék, a feleségem csakis ő lenne. Olyan anyás.

Párkák: – Nofene, ez esküvés! Annak alaptípusa.

– Önmagát beteljesítő jóslata.

– Saját farkába harapó kígyaja…

– Nekünk megint semmi dolgunk a francba!

– Azt tudod-e, ő mit mondott terólad?

P.Gy.: – Abszolút nem érdekel, de ő lesz a feleségem.

Párkák: – Te kis mániákus, jaj neked!

– Te vágy-teljesülés fehéregere!

– Kapsz egy kis ízelítőt, belegebedsz.

P.Gy.: – Csók. Valójában ő csókolt meg, én csak egy fél fordulatot tettem, talán meg sem csókoltam volna, az ember az anyjával nem csókolózik. (Azt mondtam): – Nem vagy más világ. Jobbik felem vagy, úgy érzem.

A.I.: – Irdatlan régről ismerlek idebenn. Előttem nem kell öltözködnöd. Tudod, minden olyan sorsszer?.

Párkák: – És ez neked olyan jó.

– Negéd a köbön. Bunkó!

– Megbíznak benned. Volt-e már élmény ennyire frenetik?

– Mindjárt magam alá piszkítok, de jut neked is.

– Alig felnőtt kezébe kell fegyvert, hatalmat adnia.

– Bébihorror. Nyám-és-nyila, kéne neki a vagina.

P.Gy.: – Én töredéklét hordozója vagyok, de benned, mintha rend lenne, arányait tekintve az egész működik.

A.I.: – Á, dehogy. Akadnak olyan holdas napjaim, amikor legszívesebben elbujdosnék, és Bachot zongoráznék. Pici vagyok, és félek. Hogy ekkora melák lennék, az csupán látszat. Túlértékelsz. Hadd bújjak a válladhoz, drága!

4. jelenet

B.K.: – Nehogy lefényképezz, ez merénylet! Teljes mértékben meghatsz. Egyébként nincs sok időm hátra. Rákos vagyok.

P.Gy.: – A képen az nem látszik. Menjek el, akkor ne itt bőgjek, azt akarod?

B.K.: – Azt hiszed, viccelek?

P.Gy.: – Sosem néztél ki jobban.

B.K.: – Igen. Volt egy abortuszom.

P.Gy.: – Tőle?

B.K.: – Ki a büdös franctól mástól?

P.Gy.: – Ő mondta, hogy…

B.K.: –Ő nem tud semmiről. Így a legjobb. De tudod, nagyon megviselt. Érzem, utoljára lehetett volna. Mégiscsak nő vagyok! Voltam…

P.Gy.: – A rák vicc volt, ugye.

B.K.: – Merő hülyéskedés. Csak félek és sírok. Apám, tudod milyen kemény orvos, elkérte a zárójelentést. Képzeld, megölelt, tíz év óta először. Komoly. Ebből is láthatod. De nem szeretek magamról beszélni. Mi van veled?

P.Gy.: – Holnap megyek a tréningre. Gyere el velem!

B.K.: – Nincs rá szükségem.

P.Gy.: – És ha fizetném?

B.K.: – Csak nem képzeled!

P.Gy.: – Na, nem úgy, csak hitelezném. Annyit dolgozol, majd megkérlek egy könyvem szerkesztésére.

B.K.: – Azt neked ingyen csinálom, csak add már.

P.Gy.: – Dehogy! Abba meg én nem mennék bele. Szerintem így fair. Gyere, mert félek.

B.K.: – A.I. sem ment?

P.Gy.: – Nem mer. Ne mondd, hogy gyávább vagy!

B.K.: – Tényleg akarod? Nem járatlak le? Végül is az öcsém lehetnél…

P.Gy.: – Ez nem olyan. Lélektani kísérlet. Annyi mindent tudsz, aki ennyit olvasott…

B.K.: – Hagyd már, utálom az olvasmányaimat, csak függő vagyok. Ez az én kábítószerem.

P.Gy.: – Akkor éppen neked való a tréning. Életes.

B.K.: – Amolyan megváltásféle gyorstalpalón?

P.Gy.: – Ne rémülj meg, inkább vedd poénra. Megfigyeljük a többieket.

B.K.: – Belőlem agressziót vált ki, ha kísérleteznek az emberrel. Nekem elhajtották a rokonságomat, és mentek, mint a birkák. Én nekimegyek akárkinek.

P.Gy.: – A birka birkább, ha nyájban van. Éppen ilyenekre van ott szükség, mint te. Nekem is irtó ellenszenves a tréner. Azért megyek. Nem adom olcsón magam.

B.K.: – Ahá. Le kell győznöd az utálatod, neked az a feladatod. De mi lesz, ha nekem tetszik?

P.Gy.: – Neked adom. Tamással majd elsikálom az ügyet.

B.K.: – Marha! Nem is ismered.

P.Gy.: – Ebben hasonlítunk, mert hogy magamat sem.

B.K.: – Jól van, szóra kész Szókratész, megdumáltál. De a pénzt még megbeszéljük. Mit mondtál, mennyi ideig tart?

P.Gy.: – Két hétvége, de teljes szombat-vasárnap.

B.K.: – Piros bugyogó ott lesz? Mármint Juditka.

P.Gy.: – Ugyan, ő már elvégezte. Legfeljebb asszisztensként. Éjjel-nappal asszisztenskedik.

B.K.: – Nem fog kiröhögni? A kiállításán még én adtam neki tanácsot.

P.Gy.: – Azt hiszed, helyből okosabbnak kell lenned?

B.K.: – Tudod, valami fiú-ügy volt. Képzeld, engem kérdezett.

P.Gy.: – Rég volt. Két-három hónap nagy idő. Azóta új ember lett.

B.K.: – Akkor meg attól tartok, én fogok röhögni. Kéthavonta más ember.

P.Gy.: – Lányaid meglesznek?

B.K.: – Önállóak már, de apámék úgyis állandóan hívják őket.

P.Gy.: – Anyám is szívesen látja őket egy ebédre.

B.K.: – Tényleg rendes vagy, ugye nem akarsz megmenteni?

P.Gy.: – Kizárt dolog. Nincs a másiknak olyan baja, amit el ne viselnénk. Ha mégse, akkor az a mi bajunk.

B.K.: – Így gondolod?

P.Gy.: – Egy fenét. Aforizmafélék egy leendő könyvből. Két nő közül válaszd inkább mindkettőt, akkor legalább az egyikkel vigasztalódhatsz.

B.K.: – Így is nehezen visellek, meg ne változz! Akkor megyünk…

P.Gy.: – Ma láttam a kedvenc falfirkámat. Ennyi volt: Élt ön ma már?

B.K.: – Az is jó, hogy miképpen magyarázod el a vonalnak, mi a gömb.

5. jelenet

(Rideg-hideg bevonulás gépies mozgású és beszédű segítők között, majd robotszerű hang:)

Géphang: – Légy jelen! Tartsd be a megállapodásokat! Kövesd a tréner utasításait! Éld meg azt, ami van!

Asszisztens1: – Névkártyát kapsz, írd rá választott megnevezésed. Ezen szólíthatnak.

Asszisztens2: – Ennél az asztalnál add le az órádat, visszakapod.

Asszisztens3: – Vécére csak a szünetben mehetsz, tilos az evés, a fecsegés. Csak engedéllyel beszélhetsz, mikrofonba! A szünetben ihatsz vizet, poharat kapsz.

(Hosszú, feszült várakozás után a kiképző őrmester típusú, bűnözői fej-fül formával, kozmetikázott, festett szempillájú, lakkozott hajú, alacsony, aranykarkötős; harsogóan, gyanúsan magabiztos, amerikás akcentusú tréner beront a terembe. Kipécéz valakit, akit provokálhat.)

Tréner: – Te minek vagy itt?.. Na és, te?…

– Te, figyelj, én megmondom neked. Az életed nem működik, azért vagy itt. Önként, mert itt akarsz lenni. Seggfej vagy. Én nyerőre játszom. Elvettem a pénzedet, már nyertem, te pedig eljössz, nekem bizonygatni, hogy neked van igazad. Seggfej! Megosztok veled egy régi angol titkot: két fogadó közül az egyik mindig hülye, a másik mindig csaló. A csaló biztosra megy, a hülye meg azt hiszi, egyenlők az esélyek. Seggfej! Ha neked többet ér az igazságod, mint a boldogságod: seggfej!

Hölgy: – Uram, én nem értek egyet ezzel a stílussal, és kikérem magamnak!

Tréner: – Seggfej!, ha te befizettél egy seggfejnek, akkor te vagy igazán az! Én nyerő vagyok, csakis úgy játszom! Nézzél körül, neked ki menne el? A tréning működik. Ezt te sem tudod elbaszni. Te pont ott tartasz a tréningben, ahol most éppen lenned kell. Egyébként aki pszichológiai kezelésre jár, gyógyszert szed, az nem jöhet a tréningre. Lássuk seggfej, mitől félsz! Te már mennél is?!

Jolanda, (erdélyi nő) akcentussal: – Félek az egértől, amikor a szemetet ki kell vinnem a nagy házunkból. De ezt már végképp nem tűrhetem, Ceausescuból egy is elég volt! Nem látjátok, ez egy beteg ember, ez egy pszichopata, aki uralkodni akar rajtatok! Vegyétek észre, ne tűrjétek! Igenis, kimegyek!

Tréner: – Jolanda, te, figyelj! Akkor fölrúgod a megállapodást, amit önként kötöttünk. Te kötötted. Megbánod. Itt maradsz!

Jolanda: – Nem!

Tréner: – De, itt fogsz maradni!

Jolanda: – Nem! És ha kimegyek, botrányt fogok csapni: tévé, rádió, mert te bűnöz? vagy, aki a pénzünkre utazol!

Tréner: – Tudod mit, menjél! De ez lenne az első lépcsőfok, hogy ne legyél szerencsétlen; ezen kéne áttörnöd, hogy ezt kibírd, hogy itt maradsz. Világéletedben piszok szerencsétlen leszel, ha elmész.

(Elmegy. Még öt-hat ember követi.)

Tréner: – Kérlek, oszd meg az élményedet!

Bárki: – Ez tényleg piszok durva volt… Utállak Christián!

Tréner: – Thanks, oké! Tapsoljuk meg!

Gondolkodó: – Gondolom, megvolt ennek a maga helye a koncepcióban…

Tréner: – Igen, kedves vagy! Tapsoljuk meg!

Valaki: – Köszönöm, megérdemeltem! Ilyen keményen kell velem beszélni, különben csak dagonyázok. Félek és hisztizek az utcán. Hogy féltsenek és szeressenek…

Tréner: – Igen, értelek! Tapsoljuk meg, hogy megosztottad velünk, és segítettél rajtunk!

(Automatikusan megtapsolnak bármiféle megnyilvánulást.)

Tréner: – Aminek ellenállsz, azon kell áttörnöd! Az kezel téged, dominál. Hogy leküzdd, újra kell teremtened az élményt, s akkor te kezeled.

Tréner: – Relaxációs gyakorlat következik. Az idilli hely megteremtése. Vízpart és játszótárs fölidézése, lehet egy kedves állat is; házad, az ideális fölépítése. – Te teremted, ez csakis a tied, éld meg! Jól van. Most agyad monitorába helyezel egy kazettát, megidézed a szeretett lényt, végül visszakíséred a helyére, elbúcsúzol tőle.

Tréner: – Most egy széksornyi ember kivonul, minden tagja egy segítőt választhat az egész teremből, és a feladat csupán annyi: – Légy jelen valakinek, az majd támogat!

(Végrehajtják a feladatot, mintha a közönséget is bevonnák, végül helyükre mennek.)

Tréner: – Ki osztja meg velünk az élményeit? Nos, P.Gy.?

P.Gy: – Az a közös bennem a többiekkel, hogy a helyemen mindig egyedül vagyok. Azt kerestem, ki az, aki nem fog megcsalni, félidőben nem fog másra pillogni. Ki az, aki megtámogat ebben a teljes önkiadásban, aki képes feltétel nélküli önátadásra, mert nézni lefelé vagy felfelé – az nem nézés, nézni csak egyenrangúan lehet.

Tréner: – Köszönjük, P.Gy., de hagyjunk alkalmat másnak is. Tapsoljuk meg!

Valló: – Én igazából csak külső megfigyelőként jöttem, de rájöttem ennél az egyszerűnek látszó feladatnál: mindenkinek akad itt elrejtve egy kampó, amelyen óhatatlanul fönnakad. Az élethez akasztó jár.

Tréner: – Sok az a piszok szép intellektuális duma, seggfej! Itt veled, benned történik az élmény, a teremtés. Zsigeri átélés. Azt hiszed, okos vagy? Azt hiszed, igazad van? Tudod, mi lesz a síromra írva? Nem az, hogy igaza volt, nem az, hogy jól nézett ki, nem az, hogy mindenkinek meg akart felelni; hanem az, hogy kiégett.

Tréner: – Figyelj, nagyokos! Ha a földön fekszel, én beléd rúgok. Nem segítelek föl, mert akkor alig várod, hogy újra eless. Nem segíteni kell, hanem támogatni. Keményen, felelősséggel. Erre is vonatkozik, ami a tréning egészére: hálót kell adni, és nem halat a rászorulónak. A tréningben azt a képességet, hogy újra tudd teremteni a világot. Az élményszerzés képességét.

Magyarázkodó: – Kedves Christián, én tulajdonképpen egyetértek veled, csak tudod, nekem általában régebben…

Tréner: – Nekem ne gyere állandóan a múltaddal! Aki állandóan a múltjával jön, mindig visszanéz, az olyan, mint aki úgy vezet, hogy megfogja a visszapillantó tükröt, és azt próbálja meg tekergetni a kormány helyett. Próbálj meg úgy vezetni, seggfej!

Tréner: – Nem szabad otthon a tréningről beszélned. Tilos szeszt innod. A következő hétvégéig feladatokat kapsz, amelyekről majd be kell számolj: Az első… ki az, aki lopott már bármit?… Hja, igen, ez Magyarország. Szóval, mindenki. Hát, vigyél vissza valamit! Kezdd visszavinni. Jó-jó, ha a házadból az alappillér, akkor ne azt. Van más is, biztos. Meglátod, milyen fantasztikus hatása lesz. Volt, aki visszavitt könyvet, csokit satöbbi, nem akarták elfogadni tőle. Ne hagyd magad! Óriási élmény! Meglátod, csodák indulnak be! A második: három lénnyel kommunikálj! Te tudod, kivel kell számlát rendezni, megbeszélni, amit elmulasztottál. A harmadik feladat: ijesszél meg valakit. Vállald a felelősségét annak és tudd, képes vagy rá. Jó-jó, ne az elfekvőben gyakorolj!

P.Gy.: – Nem tartom etikusnak az utolsót: magammal kísérletezhetem, de nem ijeszthetek meg másokat; megoldhatatlan számomra a második: akikkel kommunikálnék, azok halottak. Az elsővel pedig az a bajom, hogy sokat loptam, de könyvet és külföldön…nem tudom visszavinni.

Tréner: – Hehehe, seggfej! Még te nem tartod etikusnak az utolsót?

(Óriási röhej a teremben.)

Tréner: – No jó, akivel kommunikálhatsz az lehet élő, halott vagy állat. Így oké?

6. jelenet

(A színen a három Párka (Klóthó, Lakheszisz, Atroposz)

A három Párka: – Tudom már, mi teszi az embert emberré.

: – Betegség, öregség, halál, meg talán a seggfejség.

: – Egy Sziddharta nevű fiú is ennyin kapott.

: – Ha mindez nincs, marad örökre hercegi majom.

: – Aztán a szerelemmel meg mi legyen; ezek még élvezik, ha nekünk nem is kell.

: – Furcsán élveznek, majd beledöglenek. Belebetegszenek, azt mondják, emmán nagy szerelem, csak túl ne éljem.

: – Ezek mind hülyék, evidens ez.

: – Mert a hülyeség teszi az embert.

: – Semmi logikájuk, mind seggfej.

: – Csak téma kell nekik, nem az élet értelme; azt mi tudjuk csupán.

: – Mi viszont hallgatunk, ők meg próbálkoznak. Sötétben napoznak.

: – Keresnek magukban valamit, mi szenved, akkor azt hiszik, lelkük van: különböznek.

: – Pedig a betegség dög uncsi uniformis.

: – Gondosan locsolt, nevelt neurózis.

: – Még a kedvem is elment, hogy emberré váljak, vagy embert csináljak.

: – Genetikus krach lenne; vagy összefeküdni; akinek hozzád lenne kedve…

: – Köszönöm nővérkém bizalmadnak ő belém-vetését.

: – Személyiséged edző tréningre kéne menj!

: – Ha közös nem volna, mondanám: anyád!

: – Egyetértek, seggfej. Aláhúzom minden az önbizalmon áll.

: – Nagyon belejöttünk, vissza hát a lelkes állathoz, töri frász.

: – Használjunk alvállalkozót!

: – Szent a célunk, eszköz kiadó.

: – Nem lehetsz mindig amnéziás!

: – Úgy unom a mindentudást!

: – Sodorni, tekerni, elvágni piha!

: – Elég a kukkolás, annak legjobbika.

7. jelenet

Tréner: – Tudjuk a gombokat, a parancsszavakat. Senkinek nem kell úgy felvágnia, gép vagy.

Éva: – Én nem vagyok gép! Ez sért.

Tréner: – De, Éva, te gép vagy. Evő, ürítő gép.

Éva: – Nem vagyok gép!

Tréner: – Gép vagy.

Éva: – Nem vagyok gép!

Tréner: – Gép vagy.

Éva: – Nem vagyok gép!

Tréner: – Gép vagy.

Éva: – Nem vagyok gép!

Tréner: – De gép vagy.

Éva: – Nem vagyok gép!..”

Tréner: – Te olyan gép vagy, ami azt a programot adja elő, hogy ő nem gép. Mindegy, minek mondanak. Én ezt tudom.

(dermedtségből oldódó nevetés a tömegben)

Tréner: – Ki az, aki nem tartotta be a megállapodásokat?

(Sokan fölállnak.)

Tréner: – Te?

Evő: – Ettem…*—— –

Beszélő: – Beszéltem engedély nélkül…

Ivó: – Ittam véletlenül, de születésnap volt. Mikor felötlött bennem, hogy megszegem a megállapodást, rosszul lettem, úgy büntettem magam.

Tréner: – Oké, tapsoljuk meg őket! Jó! Oké! Most aki ülve maradt, de úgy gondolja, nem egészen biztos abban, hogy talán, esetleg, mégis megszegte a megállapodást, most az is álljon fel! (Néhányan felállnak.) Ha már ezt így érzed, már megszegted. Jól van… Akkor, aki még mindig ül, és úgy érzi, most már nagyon ciki lenne fölállnia, igazán kínos lenne most fölállnia, hát vedd tudomásul, seggfej, hogy nincs mitől tartanod!.. (Páran felállnak.) Igen, ennyien ülnek még… Te, aki ülsz, és most körülnézel, te igazán, minden kétely nélkül kijelentheted, betartottad az előírást? Ne légy olyan nagy legény, seggfej! Az vagy te is, ne legyél olyan nagyra azzal, hogy betartottad a megállapodást!… Tapsoljuk meg őket is!

(Korábban elvétett nevetgélés, immáron felszabadult harsogás. Rövid út a bűntudattól, a cinkosságon át a tréner elismeréséig.)

Tréner: – Relaxációs gyakorlat következik. És most, csukott szemmel képzeld, hogy félsz a melletted levőtől. Féljél! Nagyon!… (Fokozódó félelem-hangok.) Köszönöm. Hagyd csukva a szemed! Most féljél az egész sortól, ahol ülsz! Jobban! Köszönöm. Most mindenkitől, aki a városban van!… Most az egész világtól!… Köszönöm. Most tőled félnek. Csinálj úgy, hogy a melletted levő fél… Most az egész sor… Az egész város… Az egész világ… Köszönöm. Látod, ez mindig így van. Akitől te féltél, az fél tőled. Mitől féltél, seggfej?!

Tréner: – Törj át, ne fogd magad vissza, mert akkor az dominál téged! Mondd el a másik felé fordulva, mi a célod három éven belül.

Tréner: – Most képzeljük el magunkat idilli helyünkön, ahol kis monitorunkkal előhívjuk a számunkra fontos, megidézett személyt. Mindenki egyszerre mondja el neki azt, amit eddig nem tudott, ami vele kapcsolatban a témája. Hangosabban! Gondold el, ami téged annyira belülről érint, annyira izgat, foglalkoztat, dominál, ha megjelenne a Magyar Nemzetben! A többiek átlapoznák! A többieket nem érdekli. Csak neked fontos annyira!

Tréner: – Amihez ragaszkodsz, az megöl. Uralkodik rajtad. Vegyen mindenki levegőt, azután fújja ki! Újra vegyél mély lélegzetet! Most ragaszkodjon hozzá! Nagyon ragaszkodj a levegőhöz!… Na látod… De zöld lettél!

Tréner: – Te sem vagy jobb, ne nevess! Most megmutatom neked, seggfej, milyen voltál eddigi életedben. Kérek két széket! Ez a múlt, a másik a jövő. Ez már nem, az még nem. Ettől nem megy, attól félek. Ez visszahúz, azt nem merem. Figyeld, mit teszek: ha fáradt vagyok – leülök. Ha odébb akarom rakni, odébb teszem. Nem dominál, nem veszi el energiáimat. Vedd észre, seggfej, a jelen van! Minden tudásom annyi, hogy ami van, az van, ami nincs, az nincs. Nem kell a két szék között kinyuvadnod!

Tréner: – Álljatok fel! Ülj le! Állj föl! Ülj le! Állj föl! Ülj le! Állj föl!… Na, most csak az üljön le, és akkor, aki és amikor akar. Nem előbb, nem később. Én időnként azt mondom, ülj le!… De neked nem kell teljesítened, ha nem akarod. Figyeld belül magad! Ha semmi ellenállás, és belülről akarsz leülni – tegyed.

(Eltelt fél óra, még akad néhány álló.)

Tréner: – Na, ha te most azt hiszed, egy szemernyit is érdekel, hogy te itt fogsz állni, tévedsz! Ülj le! Idefigyelj! Azt hiszed már megint, hogy te itt nyerhetsz? Vedd tudomásul, ez már senkit sem érdekel! De ülj le, ha akarsz! Azt akarom, hogy önként tegyed. A termet keddig kibéreltük. Ülj le! Most te akarsz lenni az állás világbajnoka? Ahhoz még van pár napod, de te úgyis le fogsz ülni. És én ezt már a gyakorlat előtt tudtam. Megint ahhoz ragaszkodsz, hogy neked legyen igazad? Gondolj az egérre a sajttal! Berakják a labirintus egyik szobácskájába a sajtot. Megtalálja. Másnap újra keresi, mert emlékszik rá, szaga maradt. Nincs, pedig igaza kell legyen: ott volt. Újra megkeresné, hiszen itt volt. Valahanyadikra abbahagyja. Mert neki a sajt kell, és nem úgy, mint egyes seggfejeknek: az igazság. A maguk igaza. Idefigyelj seggfej! Vagy igazad van, vagy boldog vagy. Ülj le! Hát, ez röhej… Ti itt ketten, most versenyeztek? Te, meddig állsz?

Álló 1: – Utolsónak.

Tréner: – És te?

Álló 2: – Utolsó leszek.

Tréner: – Nagyszerű! Akkor tudjátok, hogy egyikőtök a másik temetéséig fog itt állni?! Miért állsz?

Álló 1: – Mert jólesik, és még annyit kell majd ülnöm.

Álló 2: – Szintén egészségügyi megfontolásból állok. Megállapodásom van magammal, és ezért akarok állni.

Tréner: – Óriási! De mit röhögsz, seggfej?! Aki ül, az ülő seggfej, aki áll, az álló seggfej. Tudod, mit? Ha az okosak kedvéért végtermékeket hasonlítanék össze, akkor lehet, hogy az egyik a puha szar, a másik a kemény szar. De mindegyik!

(derülve mindenki leül)

Tréner: – Figyelj puha vagy kemény! Relaxációs gyakorlat; teremtsd meg magadnak az idilli helyet…, igen…, de most hírt kapsz arról, hogy akit igazán szeretsz, az meghalt. Szerelmed, szülőd, gyereked, akivel eddig épp azt nem tudtad megbeszélni, ami a legfontosabb. Csukott szemmel idézd fel, megvárjuk…, beszéld meg vele, megvárjuk…, búcsúzz el tőle…

(Szipogás innen-onnan. Ekkor a sorok között jövő-menő asszisztensek előbőgnek, s közben, aki föltartotta a kezét, annak sietős, begyakorlott mozdulattal papírzsebkendőt adtak, hadd sírjon.)

Tréner: – A széked alatt tükröt találsz. Ülj a másikkal szembe, úgy fél méterre. Úgy tartsd a tükröt, hogy most a másik fejének, arcának a fölső fele, és a te arcod alsó felének tükörképe összeilljék, egy arcot adjon. Rakd össze! Most az ő alsó és a te felső részedet. Közben beszélj, mondd meg neki a tapasztalataidat. Majd velünk is megosztod.

Furcsálló: – Furcsa volt, mondtam is neki, összeillünk, pedig először nem hittem volna.

Tréner: – Szóval ez a személyes tapasztalatod?

Furcsálló: – Ez. Ő sem más. Ő is én, vagy én is ő.

Okoska: – Igazából úgy tökéletes, ahogy van. Még én se kellek oda, bár jól kiegészítem.

Tréner: – Oké, köszönöm a megosztást. Most egy páros feladat következik. A földre ül az egyik, nyújtott ülésben, szétnyitott lábakkal. A másik hanyatt fekszik, fejét az öledbe hajtja. Két kezeddel óvatosan alákulcsolsz. Teljes odaadással, rábízással nyújtod neki a fejedet! Megtartod, te már tudod, egy egész kozmosz, egy teremtő csoda nyugszik a kezeidben. Érezd a felelősséget, és lassan, picit megemeled, balra, jobbra fordítod. Éld meg, aztán csere!… Osszuk meg az élményt!

Valaki: – Nagyon jó volt rábízni magam, és tudtam, hogy vigyázni fog. Élveztem.

Másik: – Hülye dolog volt, azt éreztem, ő fél.

Vöröshajú bombázó, szipog: – Én ezért váltam el. Szörnyű volt. Nem merte rám bízni magát, éreztem a görcsöt, ahogy visszafogja a fejét, nem engedi nekem. Én ezért lettem felelőtlen az életben, mert soha, semmit nem mertek rám bízni. Nem bíztak meg bennem. Ugyanígy! Ezért lettem aszexuális!

Tréner: – Köszönjük, Lenke, itt a helyed! Tapsoljuk meg!

Tréner: – Most kicsit gyakorolunk, hogy másoknak is valóságossá tegyük a tréninget. A meghívások lelkesedési fokát már régebben gyakoroltuk, milyen is az ellentmondást nem tűrő, abszolút lelkes invitáció, amiből nem lehet kiszedni semmit, csak valami borzongatóan jó titkot. Megváltozhatsz! Aki ezzel kokettál, annak ezt a csíráját kell megerősíteni. Asszisztensek, kérek bemutatót!

Asszisztensek lelkesedési bemutatót tartanak, ellenállhatatlan meghívási mintákkal)

Tréner: – Na, most minden második a balra mellette levőt hívja meg. Lelkesedés, nem fogorvos!

(gyakorolnak)

Tréner: – Holnapra mindenki hozzon fürdőruhát, és öltözzön valami egészen meglepőbe, igazán szokatlanba. Olyanba, amilyenbe egész eddigi tyúkszaros életében nem mert, amin valamiért át kell törnie.

(Kifelé jövet) 8. jelenet

P.Gy.: – Betartjuk a megállapodást?

B.K.: – Hagyjuk működni, ne beszéljünk róla.

P.Gy.: – Megbántad?

B.K.: – Nem mondok semmit. Holnap jövünk.

P.Gy.: – A rák vicc volt, ugye…

B.K.: – Merő hülyéskedés. Ildi?

P.Gy.: – Mosolyog, de furcsa. Edig átölelt a hangjával, megölelt a karjával. Más világban vagyunk most.

B.K.: – Neki is kéne.

P.Gy.: – Együtt szerettem volna.

B.K.: – Gyerek még, majd később.

P.Gy.: – Bajban vagyok az idővel. Jó, hogy itt és most, de azért valami sürget. A másikkal kapcsolatban legnagyobb tévedésünk azt hinni, hogy egy térben és egy időben vagyunk.

B.K.: – Tudsz titkot tartani?

P.Gy.: – Igen.

B.K.: – A magzat és a rák hasonlít.

P.Gy.: – Valami nálunk is van. Én megtartanám a gyereket.

B.K.: – Tényleg akarod? Neked már van egy fiad.

P.Gy.: – Ez nem olyan letudandó dolog. Megváltó, átalakító. Gyereket szeretnék tőle. Lányt.

B.K.: – Ezek szerint ő nem.

P.Gy.: – Tőle?

B.K.: – Ki a büdös franctól mástól?

P.Gy.: – A klinikán van.

B.K.: – Bemehetek hozzá?

P.Gy.: – Igen. Olyan, mint egy anyakirálynő. Smink, nyaklánc avagy collier. Csak az anyját kerüld el. Üntyümprüntyümöznek egymással, attól hányingert kapok.

9. jelenet

(Kifestett, fura frizurás nők, fiúk kifordított vagy női ruhákban, akár egy karnevál.

Egy varjúszerű, szemüveges, hosszú orrú, butácska, lelkes antinő tivoli hegymászó szerelésben, „zergetollas” kalapban. Röhej. A mögötte ülő fiú lehúzott zoknijával mintegy megkoronázza a jelenséget. Mindenki röhög.Varjúnagysága komolyan néz körül. Zavarban van? Inkább örül. Milyen ügyes szerelést kreált! Soha nem tudja meg, hogy nem a zsenialitásán röhögtek, mert tíz percnyi kalapdíszítő karrier múltán a tulaj magához veszi fuszeklijét.)

Tréner: – Na most akkor megcsodáltad a másikat. Fantasztikusak vagytok. Mit szólt a világ?

Valaki: – Alig mertem kimenni az utcára. A héven nevettek rajtam, azt mondták végre, milyen jópofa. Színfolt. A megállóban már észre sem vettek. Ez szinte sértett.

Más: – Utoljára gyerekkori karneválban voltam így. Piszokul élvezem.

Újabb: – Én már le se vetem, végre, nem az a szokásos szürke. Tavasz vagyok a télben.

Tréner: – Miután megtapsoltuk hőseinket, következhet a fürdőruha. Külön-külön öltözz át, fiúk, lányok, aztán vissza a helyetekre. Ne félj, dupla fűtést rendeltünk.

(Szeparált férfi-női fürdőruha-fölvétel.)

Tréner: – Első sor ki! Ne örülj, ne vizsgálgasd, illetve ne nézd! Most fordulj meg! Te pont ilyen vagy a helyeden. Itt-ott löttyedt, kövér, sovány, melled lóg, satöbbi. A magad helyén mégis tökéletes! Tökéletlenségedben tökéletes. Menj a helyedre! Most szabadulj meg a fürdőruhádtól, állj úgy ki! Tudod, aki utoljára marad, annak a legkellemetlenebb!

(A főtömegben elvegyülve szinte mindenki kint pucérkodik. Van, akinek ez a legfontosabb áttörés. Az egyetlen helyén maradó, egy állapotos nő fölmentést kapott.)

Tréner: – Csodálatosak vagytok! Remélem, nem zavart senkit, hogy a teremben történő mindenféle eseményekről videófelvételt készítünk. Nem a nyálcsorgatás miatt, de ha följelentenének, legyen bizonyíték. Szégyellte magát valaki?

Nudi: – Nekem ez nem volt olyan nagy, szoktam nudizni. Inkább dühös voltam, hogy te miért nem csináltad. (Taps)

Tréner: – Mert annyira azért nem tetszettél. Vicc nélkül, én ezt már sokszor csináltam, most macerás lett volna öltözködni. Bocs!

Izgi: – Hú, ezt én már hallottam, tudtam, hogy lesz, féltem, aztán mégis természetes volt.

Értő: – Igazából nem is figyeltünk a másikra. (Taps)

Tréner: – Seggfej, ezt honnét tudod?! Azért guvadt úgy a szemed?!

Értő: – Jó, Christián, vettem az adást. Megtapsollak.

Tréner: – Gyerünk, ne élvezkedjetek annyit, majd odahaza! Most öltözés, de gyorsan! Talán mégsem akarsz a nap végéig itt lóbálni?!

– Relaxáció jön, helyezkedj el kényelmesen.

(Több száz embernél folyik az idilli hely megteremtése, tengerpart, liget.)

Tréner: – Most ajándékot kaptok. Csukott szemmel nyúlj a szék alatti zacskóba. Ne várd! Teremtsd újjá! Szögletes, vedd ki. Örülj neki! Szagolgasd, nyald meg! Bele is haraphatsz. Ez a kocka. Most újra nyúlj a zacskóba. Golyó. Üveg. Örülj a gömbnek!… Ismét a zacskóba nyúlsz. Nyomogathatod, ruganyos. Szagolgasd, illatos. Most harapd, rágd el. Ez a szilva.

Tréner: – Most játszani fogunk, nem nyitjuk ki a szemünket!… Jaj, de nagyon akarod, na mondjad!

P.Gy.: – Úristen, nekem gyerekkorom talán legfontosabb része csukott szemmel történt! Elmentünk valahová, azután fáradtan, visszafelé a buszon, a monoton zajban elvesztettem öntudatomat. Csukott szem, álom. Bármi is történhetett! Akár ki is cserélhettek, nem az vagyok, aki vagyok… Apám vitt, benne azért mégiscsak bízhattam… (Taps)

Tréner: – Jól van, köszönjük! Játsszál! Képzelj el egy óriási margarétát! Lépj bele, csukott szemmel, menj föl a szárán. Fönt a virága szélire, a szép fehér szirmokra lépsz. Előveszed a trombitád, próbáld ki! Szád elé a kezed tölcsére, fújjad!.. és ugrálj sziromról sziromra, és ez mind a tied. Te teremted! És körülnézel, és örülsz. Ugrálj! Trombitálj!

(A tömeg nagy része önfeledten trombitál, szertelen mozdulatokkal ugrándozik.)

Zárás. Gyertyákat osztanak ki. Sötét a terem. A trénertől kiindulva, két oldalt elindul a láng, végig. Emelkedik, örül, sír mindenki. Óriási, föloldó zene (Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra. Aztán hatalmas fény, csillogó, hunyorító szemek, könnyek, kiszakadó mondatok, mindenki átölelése. Szinte betörnek az ünneplők, a márbeavatottak; lufis, lelkes amerikaias tombolás, örvendés, ujjongás. Kifelé a gyertyák leadása, a tréner kis bölcsességfüzetét adják emlékül. Kis tükör beleragasztva. Akkor most be lennének avatva.

10. jelenet

P.Gy.: – Megbántad? Egy szavadat sem hallottam.

B.K.: – Felkavart. Azt hittem, nem csinálom végig.

P.Gy.: – De nekem megígérted.

B.K.: – Csak azért maradtam.

P.Gy.: – Semmi haszna?

B.K.: – Azt én nem tudhatom. Sok érdekes ember volt.

P.Gy.: – Szebbek mint a többiek. Mintha eleve ismerősek lennének.

B.K.: – Mert van problémájuk, és ezt be is merik vallani. Az megszépít és hasonlóvá tesz.

P.Gy.: – Nekem csak a trénerrel volt bajom.

B.K.: – Túl férfias neked?

P.Gy.: – Pojáca. Őrmester. Mint aki még sosem végezte el a saját tréningjét. Hiteltelen.

B.K.: – Nem szereted? Nem is kell.

P.Gy.: – Vannak igazságok, amelyeket mondjuk Mózestől el nem fogadnék, de Jézustól igen. Még ha ugyanazt is mondanák. Más a személyiség az igazság mögött. Hitelessé teszi a dolgot.

B.K.: – Itt nem lényeges ez. Nem kell a jóindulatát keresned, nem kell neki megfelelned. Tükörlabirintus. Mindenütt te meredsz magadra.

P.Gy.: – Rémisztő. Sokan beleőrülhetnek.

B.K.: – Mint egy jól átélt műbe. A kutya sem olvassa.

P.Gy.: – De te igen. Mi lesz veled?

B.K.: – Engem ne félts. Megvizsgálom a trénerben az embert.

P.Gy.: – Tilos.

B.K.: – Mindent tilos, amit nem mersz. Ez a gyengék szabályrendszere. Itt a víz, ugorjunk. Csodák lesznek.

P.Gy.: – Féltelek.

B.K.: – Elég, ha bízol bennem, meg figyelsz néha a lányaimra.

P.Gy.: – Szeretlek.

B.K.: – Jó-jó, van nekem öcsém, veled járt gimibe. Én viszont piszkosul utáltalak eleinte. Túl szép, okos, jófiú, szóval valami biztos nincsen rendben.

P.Gy.: – Én sem viseltelek el. Bejöttél a kiadóba és kávét rendeltél nálam.

B.K.: – Fátylat rá. Kérsz egy kávét? Nekem még dolgoznom kell éjjel is.

P.Gy.: – Határidős?

B.K.: – Szokásos. Tudod, a hetilap.

P.Gy.: – A tréner azért belefér?

B.K.: – Á, hülyéskedtem. Felfuvalkodott alak. Egy gennyfej, aki azért megy előre mint egy romboló, mert keveset tud. Az együgyűek bátorsága viszi. Primitív. Irígylendő.

P.Gy.: – Szeretnél olyan lenni?

B.K.: – A Szaharában lehet, hogy olyan voltam. De gyerek voltam és függtem a szüleimtől. Anyám sosem ölelt meg, és azt mondta, rossz vagyok. Durva, primitív. Apámon éldeltünk. Tudod, orvos. Szegény Népszínház utcabeli zsidó a csóró arabok között.

P.Gy.: – És most?

B.K.: – Kertes ház és tíz kutyájuk van, ha már én és az öcsém nem lógunk rajtuk. Kertváros.

P.Gy.: – Akkor te sehol sem vagy az óriás kutyáddal meg a hatalmas macskáddal.

B.K.: – Meg a teknőssel, hörcsöggel, táncoló egerekkel.

P.Gy.: – Ki a főnök? Pici, az óangol pásztor? Borjúnyi.

B.K.: – Dehogy Pici, hiába akkora! Ha villámlik, a kutya Lajos macska mögé bújik, mintha tényleg pici lenne.

P.Gy.: – Pedig mekkora betörőt futamított meg…

B.K.: – Az pedig biztos nevetne a Lajoson, mert csak cica, de megrémült a kutyától. Fura egy világrend! A kutya meg ha leszídom, hozzám jön panaszkodni. Ahogy az ember az Istennel.

P.Gy.: – Én félnék Lajostól is. Akár egy vadmacska.

B.K.: – Kellek nekik. Mindkettőt én etetem. A kutyának lent, a macskának fönt tálalok, így morgás sincs. Jó sokba vannak, de hálásak.

P.Gy.: – A pénzt ne is mondd, kellően leégtem.

B.K.: – Na ugye, mondom, hogy kifizetem.

P.Gy.: – Szó sem lehet róla, nem azért mondtam. Csak tudod, a kórház, a prof. A.I. régi családi ismerőse. A legjobb, de legalábbis a legdrágább. A fia francia.

B.K.: – A.I.-nak csodaszép az a collier-ja, bár nem a te stílusod. Nem lehetett az sem olcsó.

P.Gy.: – Ahhoz semmi közöm. Én olyat sosem vennék. Talán anyjától kapta. Meg sem kérdeztem, annyira zavart.

B.K.: – Nekem elmesélte egy álmát.

P.Gy.: – Neked is? Azt a gyerekeset?

B.K.: – Ahol egy szőke loknis kislány közelít fehérben, bejelenti, hogy egy kis idő után jön meg majd úgy igazából.

P.Gy.: – Én ezen sírtam. Ő vigasztalt. Akkor lépett be az idősebb nővér, aki…

B.K.: – …aki olyan, mint Holle anyóka a mesében?

P.Gy.: – Szóval evvel is traktált.

B.K.: – Nagyon egyedül lehet. Tele mesékkel.

P.Gy.: – Mondtam neki, ne vetessük el, mert meg fog utálni. Azt mondta, azóta jobban szeret.

B.K.: – Még nem tudja a szavak igazi súlyát. Próbálkozik magát megfogalmazni.

P.Gy.: – De közben dúl. Széttipor mosolyogva mindenkit. És szeretik. Az egész emelet. Meghódít mindenkit. Már a kórházi osztályt is. Akkor rám itt mi szükség?

B.Olasz szilveszter, portörlés